1984-ben járunk, Új-Hollywood romokban (az Aljas utcákat felfalta a Cápa!), az indie-film viszont megszületik, Furcsább a mennyországnál: cannes-i Arany Kamera, a legjobb első film díja Jarmuschnak, ami azon túl, hogy ez a díj esetleg jelent is valamit (szemben az Oscar-ral, vagy az Arany Pálmával), megadja Jarmuschnak a lehetőséget a Down by law (Törvénytől sújtva) elkészítésére, és arra, hogy a magyar keresztségben zöldségnek titulált elsőfilmjét (Stranger than Paradise - Florida, a Paradicsom) ne csak a haverjai lássák, hanem normális forgalmazást kapjon. A többi már történelem, az amerikai indie-film más csatornákon is hasít '84 után (Lynch, a Coen-ek, na meg a Robert Redford nevével fémjelzett Sundance fesztivál is elkezd tényezővé válni az amerikai filmiparban), de Jarmusché a kezdőlökés érdeme, nameg a híres zöldség-filmé, ami úgy tökéletes, ahogy van.
Az európai modernista művészfilm halott (zombi!), halott volt már '84-ben is. Erre jön egy new york-i, művészfilm-buzi artpunk (amely szemlélet persze nem halott, punkz not dead, ahogy az eddig egyetlen Jarmusch filmben sem szerepeltetett Exploited mondja, de a Jarmusch által szerepeltetett Iggy Pop vagy John Lurie is ezt mondaná, ha megkérdeznék őket – a rendezőre magára meg elég ránézni), és megcsinálja azt a filmet, amit minden másodvonalbeli, magát alkotónak tartó európai art-iparos szeretne, legalább egyszer abban a táguló életműben.
Idegen varázs
A Furcsább a mennyországnál Wim Wenders-nek köszönheti létét: a film A dolgok állása (az egyik szereplő Samuel Fuller!) után megmaradt nyersanyagra forgott, olyan is, világa igazi maradvány-képvilág. Néha zord, néha lágy fekete-fehér tompaság, szinte amatőr hatást kelt, ami direkt jó, lévén Jarmusch olyannyira távol áll az amerikai professzionális filmipartól, és mindentől, ami azt fémjelzi (színes! szagos! akciódús!), mint Florida a paradicsomtól.
Willie-hez - aki civilben Béla Molnár (John Lurie alakítja, zenész és underground hős, mint szinte mindenki a Jarmusch-körben) - betoppan az unokahúga, Éva (Bálint Eszter) egyenesen Budapestről. Willie egy naplopó kis senki, lóversenyre jár, egyedül lakik a koszlott kis lakásában. Teng-leng, megérkezik az unokahúg, kis feszko, tovább is áll Cleveland-be. Egy év eltelik, Willie és Eddie (naplopó haver és kolléga) csinálnak egy nagy fogást, irány Cleveland, mert miért ne. Aztán irány, immár hármasban Florida, ahol megint minden ugyanolyan, abszurd véletlenek történnek (valaki Éva kezébe nyom egy kisebb vagyont, ő ebből repülőjegyet venne haza, aztán mégsem, Willie utazik helyette Budapestre, tévedések vígjátéka), de minden súlytalan, semmi nagy dráma, pantha rei.
„I put a spell on you”, ez a szám szól végig a filmben, Screamin’ Jay Hawkins (a Mystery Train-ben a piros-zakós feka portás), „ő a legnagyobb király”, mondja Éva Willie-nek, és tényleg, karcos blues-hang, néha az extázisig fokozva, melankolikus szerelmi vallomás a semmihez. Külön kikacsintás, hogy John Lurie a filmben végig fikázza, persze, a film soundtrackjét ezen a számon kívül ő állította össze (hegedűfutamok, ilyesmi). Jay Hawkins elvarázsolja a kis budapesti verebet, New York, Cleveland és Florida már kevésbé: minden ugyanolyan, lassú és monoton, minden folyik, de minek? Miért ne.
Bálint Eszter
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a világ legismertebb, legtöbb ember által látott magyar (színész)nője Bálint Eszter. Ehhez Jim Jarmusch kellett, és egy olyan film,
 |
| Stranger than paradise |
A film-jelenlét fotogenitást kíván, a színház (pláne az un. underground színház) meg sokmindent mást. Bálint Eszter hangja, arca és mozdulatai a vásznon jó pillanatban elkapott impronak tűnnek inkább, mintsem végigpróbált figura-teremtésnek.
Ahogy Eddie-re néz egy pillanatra a tengerparton. Ahogy az utolsó snittben hátraveti a fejét. Ahogy a repülőtéren dobol a ceruzájával a pulton és nem tudjuk hová néz, mit lát, amikor megtudja, hogy épp Budapestre van egy gép nemsoká, a „sors keze”, ő pedig néz, elhúzza a száját: tömény és súlyos pillanat, a nő áll, játszik a ceruzájával, semmi különös, csak épp a legnagyobb dráma, fél másodpercbe sűrítve. Bálint Eszter gyönyörű. Törékeny arc, minden-mindegy tekintet, kislányos gesztusok, néhány snittben pedig a kiégettség magánya sugárzik belőle. Hogyan is?
(A hölgy később zenész lett, Magyarországon is játszott a Mediawawe-en, a pályafutás nyilván alakul a maga útján, azóta is. A Paradise-beli jelenléte, „alakítása” miatt viszont mindenképp ott a helye az örökifjú film-nők között, akikből egy still-fotó maga az esztétikai orgazmus - ami idegenebb minden mennyországnál.)
„Mit keresünk mi itt?”
A Stranger than Paradise szól(hat) az emigrációról, az idegenbe szakadt, új identitást felvevő emberek útkereséséről, lébecolásáról is – némileg tágabb perspektívát használva azonban azt látjuk, hogy nemcsak Éva, Willie, vagy Lotte néni drámája ez, hisz minden szereplő idegen a helyén, idegen abban a közegben, ahol él. Eddie, a jópofa rezonőr („Vicces, hogy eljössz egy új helyre, és minden ugyanolyan mint máshol”, mondja Clevelandben, „Ne viccelj”, szól a Lurie alakította Béla, és ebben a flegmán odavetett mondatban úgy kb. minden benne van az idegenségről, a helyek furcsaságáról, és arról az otthontalan érzésről, amit nemcsak a világpolgárok élnek át, hanem azok is, akik adott esetben ki sem mozdulnak a falujukból), éppúgy, mint a leszólított gyár-munkás vagy az Évát randira hívó hot-dog eladó.
A filmben egy jelenet egy snitt, a jeleneteket hosszú fekete inzertek választják el, amik néha sokatmondóbbak a képeknél: ritmust adnak és formát teremtenek, lassú hullámzás, meditatív rebbenések. Egzisztencialista magány, a „reagan-i éra kilátástalansága”, és a többi.
A Stranger than Paradise-ról sokat lehetne még írni, de inkább beszéljen magáért, mert sok szónak is az a vége, már ha film-alkotásról beszélünk, hogy ott a kamera mögött Jim Jarmusch az egyik legnagyobb király.
