A középkorú, zongorahangolóként dolgozó és új londoni albérletbe költöző Karl Braun már-már közhelyesen átlagos férfi. Láthatatlansága a legerősebb tulajdonsága, hiába akad meg a szeme az ingatlanügynökség jóval fiatalabb asszisztensén, Helenen, és hiába kezd el fantáziálni róla, magától sohasem lenne mersze találkozóra hívni a nőt. Braun mellett még a szomszédja, a kisszerű stiklijeivel dicsekvő és a közeli kocsmában szélhámoskodó Strohmayer is egy nagyvilági és figyelemre méltó személyiségnek tűnik.
Braun olyas valaki, akiről már abban a pillanatban elfeledkezünk, amint leszálltunk a buszról, hiába ült mellettünk több megállón keresztül és váltottunk pár udvarias mondatot egymással. Mindez azonban évtizedek alatt tökéletesített álca és a túlélés záloga számára. Náci háborús bűnösként bujkál a hatvanas évek Londonjában, várva, hogy elévüljenek az általa elkövetett szörnyűségek. A férfit a megszokott hétköznapjaiból egy rég nem látott bajtársa feltűnése zökkenti ki: mintha csak kémek lennének ellenséges területen, a legnagyobb körültekintéssel találkoznak a metró egyik üresen közlekedő kocsijában a hajnali órákban. A barátja Argentínába invitálja Braunt, ahol már egy egész közösséget építettek ki maguknak a börtön elől menekülő nácik.
Azzal, hogy az önbecsapást tökélyre fejlesztő, magát végülis nem rossz embernek, már-már áldozatnak gondoló Braun szemszögéből bontakoznak ki az események, továbbá azzal, hogy egy-egy józanitóan ható újságcikken kívül jobbára csak az ő, igencsak elfogult belső monológjaiból rakhatjuk össze a múltját, a The Glass Pearls gonosz játékot űz olvasójával. Thrilleres fordulatai, az állandósult paranoia érzékletes ábrázolása miatt legalább annyira lebilincselő regény, mint amennyire megterhelő.
A The Glass Pearls című regény borítója
Braun szürkeségét és esendőségét ravaszul, őszintének ható empátiával kiemelve, mindezt egy bájos ügyetlenséggel kibomló, némi nagyvonalúsággal akár romantikusnak is nevezhető kapcsolattal tetézve Pressburger azzal szembesít minket, mennyire könnyen elhomályosítható az emberi gonoszság, mennyire könnyen felébreszthető és befolyásolható az emberi szimpátia. Kényelmetlen önreflexióra hív a regény: most tényleg önkéntelenül annak szurkolok, hogy Braun sikeresen görgethesse tovább hazugságokból összetekert életgombolyagját? Hogy legyen vége Braun kényszerű magányának, és ágyba vihesse a szellemes hazugságokkal és komolyzenei koncertekkel elbűvölt Helent?
A The Glass Pearls mindössze a második regénye volt Pressburgernek, viszont érződik benne a több évtizedes forgatókönyvírói múlt: képszerűségük miatt a jelenetek könnyedén megelevenednek, a mellékszereplők is hamar életre kelnek, különösen a nácik markából egy ügyes csellel megmenekuló cseh zsidó szomszéd. A feszültség nem illan el, továbbá Pressburger legjobb, Michael Powell-lel közösen készített filmjeit (Blimp ezredes élete és halála, Vágyak szigete, Diadalmas szerelem) jellemző finom melankólia és ironikus játékosság itt is jelen van.
Helent a másokra és magára is veszélyt jelentő vezetési stílusa, pajkos természete hasonlatossá teszi Deborah Kerr harmadik nőalakjához a Blimp ezredesben. Egy kedves romantikus komédiába illő jelenet, ahogy a koncertjegyekkel üzletelő, szokás szerint simliskedő Strohmayernek köszönhetően Braun ölébe hullik a lehetőség, hogy hangversenyre vihesse álmai nőjét. A regényben a maga tiszta formájában csak ritkán megjelenő romkomos hangulatnak megvan a maga fontos szerepe, lefegyverez, hogy aztán még még dermesztőbb legyen Braun önmaga előtt is jobbára sikerrel leplezett morális nihilje.
Bebizonyítani, mire vagyok képes egyedül
Mindezzel együtt komoly meglepetés várja azokat, akik eddig csak az Archers-filmekhez kötötték Pressburger nevét, amelyek többek közt azzal tűntek ki a 2. világháború alatt forgatott brit propagandafilmek sorából, hogy ellenállva a háborús pszichózisnak, a Németországban is élt és onnan menekülni kényszerülő forgatókönyvíró személyes tapasztalataira is építve, több ízben is egy valóban rokonszenvre érdemes, a náci ideológiát elítélő német szerepelt bennük. Ironikus módon pont azzal a Michael Powell-filmmel rokonítható leginkább a The Glass Pearls, amely már a szétválásuk után készült, így Pressburgernek nem volt köze hozzá. Az 1960-as Kamerales egy sorozatgyilkos meggyötört elméjébe enged betekintést, a kamerát fegyverként használó főszereplőt amúgy egy osztrák színész, nálunk a Sissy-filmek Ferenc Józsefeként ismert Karlheinz Böhm alakította.
Van egy másik fontos hasonlóság is a film és a regény között, megjelenésük idején mindkettőt ellenséges kritikák fogadták, a közönség részéről pedig érdektelenség övezte őket. Powell rendezői karrierjét derékba törte a Kamerales bukása, Pressburgert olyan mélyen érintette a kudarc, hogy bár sokat ötletelt és írt, nem mert egy következő regénnyel előállni az életében.
Pressburger Imre
Kép forrása: rtl.hu
Pedig komoly ambíciókkal állt neki új választott hivatásának az ötvenes évek végén. A film világától fokozatosan elidegenedett, amiben csak az egyik fontos állomás volt, hogy számos közös sikerfilm után Powell-lel külön utakon folytatták. Próbálkozott saját rendezéssel, kiderült, nem az erőssége. Az Arábiai Lawrence rendezőjével, David Leannel egy Gandhi-filmet terveztek, felkészülésként egy több hónapos indiai utazásra is elmentek, Pressburger forgatókönyvében azonban csalódott Lean.
1961-ben, első regénye megjelenésekor így magyarázta, miért hagyta ott a filmezést: ,,Hirtelen úgy éreztem, hogy valami mást kell csinálnom… a film egy össznépi dolog, egy ötlet innen, egy javaslat onnan, ezeket egy, két, három vagy több ember rakja össze. Úgyhogy ezért akartam írni egy könyvet, hogy bebizonyítsam, egyedül is tudok írni. Minden férfinak be kell egyszer bizonyítani az életében, hogy mire is képes egyedül.” (Forrás: Pressburger Imre – Egy forgatókönyvíró élete és halála)
A bujdosó spanyol gerillavezérről szóló Killing a Mouse on Sunday sikere felbátorította - 1964-ben Fred Zinemann forgatott belőle filmet olyan nemzetközi sztárokkal, mint Gregory Peck, Omar Sharif és Anthony Quinn –, és következő regényéhez, az 1966-ban megjelent The Glass Pearls-hez már sokkal személyesebb témát választott, sokkal több mindent fedett fel önmagából.
Kevin Macdonald: Angolabbá vált az angoloknál, csodálom Emeric Pressburgert és a teljesítményét
Pressburger Imre születésének 120. évfordulójára interjút készítettünk az unokájával. Kevin Macdonald oscar-díjas skót rendező a The Glass Pearlst is méltatta: „...és aztán megírta a második könyvét, a The Glass Pearlst, amely lenyűgöző olvasmány. A sajtó alig vett róla tudomást, csak néhány kritika született róla, a fogadtatás olyan rossz volt, hogy Emeric soha többé nem akart írni. Egy menekülő náciról szólt, aki azt várja, hogy ne kelljen többé bujdosnia, és ismét normális élete lehessen. Együtt él azoknak a zsidó embereknek az emlékével, akiket megkínzott a koncentrációs táborban. Josef Mengeléhez hasonlít. Figyelemre méltó teljesítmény volt tőle, hiszen a háború után 20 évvel jelent meg, egy korai Holokauszt-regény volt, és akkoriban még nem sok regény íródott ebben a témában. Ráadásul a főszereplőt nagyon is emberinek mutatta be, hiába volt gyilkos, aki más emberi lényeken kísérletezett.”
Ahogy arra az angol újrakiadás előszava, és Pressburger életrajzírója, egyben unokája, Kevin MacDonald által jegyzett utószó is felhívja a figyelmet, a regény vastagon át van szőve önéletrajzi elemekkel, csak éppen egy merész csavarral. Emeric Pressburgernek több alkalommal is kényszerűségből országot kellett váltania, a román fennhatóság alá került Temesvár után Prága következett, majd 1933-ban a nácik hatalomra jutása után – Goebbels rögtön megtiltotta a zsidó származású emberek alkalmazását a német filmiparban – Berlinből is sürgősen távoznia kellett.
Nagyon is jól ismerte a bevándorlólét nehézségeit, az otthontalanság érzetét, a nulláról való újrakezdés kihívását. Ezeket a tapasztalatokat most egy menekülő náci háborús bűnösben sűrítette össze, és ez a személyes érintettség teszi sokszor fájdalmasan valószeruvé és emberivé Braun alakját.
Az emberarcú náci egy kicsit én is vagyok
A regény csak még zavarba ejtőbbé és drámaibbá válik, ha részletesen ismerjük Pressburger életét. Ahogy Braun, úgy ő is a komolyzene szenvedélyes rajongója volt, és az álnéven élő náci kivételes mesélői tehetsége is összeköti őket. A leginkább meghökkentő egyezés a Braun hamis múltját igazoló anekdotákhoz kötődik, az egyikben például azt foglalja össze, hogyan sikerült megszöknie Németországból 1933-ban, miközben már keresték őt a hatóságok. Macdonald szerint ezek a filmszerűen mozgalmas történetek sokszor Pressburger életéből származnak. Ez tényleg a totális megsemmisítés, a koncentrációs táborok borzalma után a nácik még a zsidó áldozatok emlékeit is ellopják.
De mégis miért oldotta fel saját magát egy náciban Pressburger? Egy meggyőző értelmezés szerint a túlélők által hordozott buntudat jelenik meg ebben a formában a regényben. Csak a 2. világháború vége után tudta meg, hogy számos magyarországi rokonával együtt az édesanyja is a holokauszt áldozatává vált. Az Angliában élő, éppen a legnagyobb filmes sikereit arató fiú nem bocsátotta meg magának, hogy nem tudta kimenekíteni az édesanyját.
Macdonald először egy dokumentumfilm keretében foglalkozott mélyebben az édesapja életével, végigjárta fiatalsága helyszíneit Miskolctól Párizsig. Az 1995-ben készult The Making of an Englishman talán legmegrendítőbb pillanata, amikor a hajdanán több mint tízezer fős miskolci zsidó közösség egyik utolsó túlélője és krónikása felnyit egy vaskos jegyzetfuzetet, és rámutat MacDonald nagyanyjának kézzel írt nevére egy hosszú listán. És mellette a bejegyzés, hogy Auschwitzban gyilkolták meg.
A regény egyik központi motívuma a paranoia, és az utószavában arról is megemlékezik az unoka, hogy nagyapját utolsó, szenilitástól gyötört éveiben tévképzetek kísértették, folyton azt hitte, hogy nácik üldözik. Amikor elesett, és a mentősöknek be kellett vinniük a kórházba, hevesen ellenkezett, azt hitte gázkamrába hurcolják el.
Az újrafelfedezés öröme
Visszatérve a regény utóéletére, ugyanúgy megadatott neki az újrafelfedezés kiváltsága, mint a Powell-Pressburger filmeknek. Bár az utóbbiak megjelenésükkor jobbára komoly közönségsikert arattak, a legnagyobbat az 1948-as Piros cipellők, a következő évtizedek emlékezete nem volt kegyes hozzájuk. A rögvalóságot a maga keresetlenségében elkapni kívánó brit új hullám idején csak még inkább ódivatú, színpadias fantáziafilmekként tartották őket számon.
A filmek újrafelfedezése a hetvenes években kezdődött el egyre gyakoribb retrospektív vetítéssorozatokkal, elődeik hibáit korrigáló filmszakírók mellett neves rendezők fejezték ki támogatásukat, Martin Scorsese rajongása néhány éve egy dokumentumfilmben csúcsosodott ki. Az Archers-életmű jó néhány darabja a brit és az egyetemes filmkánon részévé vált, a Sight & Sound 250 filmet tartalmazó best of listáján rendkívüli módon az alkotópáros hat filmje is szerepel.
Kép a Blimp ezredes élete és halála című filmből
A The Glass Pearls-nek ennél jóval rögösebb utat kellett bejárnia, és a filmekkel ellentétben Emeric Pressburger már nem élhette meg, hogy a regényét utólag bár, de elismerjék. Az 1966-os megjelenés után hamar és nyomtalanul eltűnt az irodalmi körforgásból, a következő kiadásra egészen 2015-ig kellett várni. A 2022-es újranyomás hozta el az igazi áttörést, pozitív kritikák egész sorát és rövid időn belül több fordítást, olasz, spanyol és török nyelvre.
A miskolci születésű Pressburger Imre Powell-lel közös brit filmjei történelmi okokból sokáig nem voltak láthatók magyar mozikban, magyarországi felfedezése, műveinek népszerusitése és filmkészítői érdemeinek méltatása általában késve követte a nemzetközi filmvilág kanonizációs folyamatait. Szerencsére a miskolci CineFest aktívan ápolja az emlékét, a budapesti filmmaratonon is szenteltek már külön blokkot az életmunek, és Kevin Macdonald 1996-ban publikált Pressburger-életrajza 2023-ban végre magyarul is megjelent.
Remélhetőleg a The Glass Pearls magyar fordítására ennél jóval kevesebb időt kell majd várni. Magát thrillernek álcázó, megrendítő erejű tanulmány az önbecsapás pszichológiájáról, az emberi gonoszság alakváltó és kiismerhetetlen természetéről.
Filmhu podcast #64: 120 éve született Pressburger Imre
1943-ban Oscart nyert, később ennél is nagyobb magasságokba jutott. Michael Powell rendezővel a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotópárosa volt az övék, a Diadalmas szerelem és a Piros cipellők bekerült minden idők 100 legnagyszerűbb filmje közé. Mese, valóság és propaganda keveredik elragadó módon műveiben, egyszerre vizsgálja az angol néplélek és a kozmopolita élet sajátosságait, mégis, a történeteinek olykor komoly közép-európai, vagy akár magyar inspirációja van. Emeric Pressburger életéről és művészetéről Muszatics Péter filmtörténész, és a Filmhu két munkatársa, Babos Anna és Varga Dénes beszélgettek.
