Szászi Zsuzsanna, a Fekete kefe dramaturgja, 2001-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola mozgóképdramaturg-esztéta szakán. Személyi asszisztensként többször dolgozott Szabó Istvánnal, Oleg Tabakovnak tolmácsolt a Rokonokban. Török Ferenccel ír forgatókönyvet Hajós Alfréd életéről – Delfin -, tartja az Alfréd névnapot. Utánajár, milyen is lehetett Karinthy Frigyes „hírhedt” neje, Böhm Aranka. Szászi Zsuzsannával a szerzői filmekről, pszichológiai tesztekről, két életrajzi munkáról és a kívülállásról beszélgettünk – órákig, egy mozi-kávézóban.
filmhu: Tudatos elhatározásod volt-e – mondjuk, középiskolás korodban -, hogy dramaturg leszel? Ráadásul: hogy filmdramaturgiával foglalkoznál?
Szászi Zsuzsanna: Családi okokból viszonylag korán filmközelbe keveredtem. Megismertem Prekop Gabriellát – Szabó István dramaturgját, konzultánsát -, és eldöntöttem, azt akarom csinálni, amit ő. Egy darabig a színház felé húztam – a középiskolában színháztudomány-fakultáció is volt. Csakhogy az érettségim után – 1991-ben – még posztgraduális volt a dramaturg-szak a Főiskolán. Így elmentem a bécsi egyetem angol-orosz szakára. Gondoltam, fölveszem a színháztudomány-szakot orosz helyett, de fél év után vissszacseréltem, mert riasztóan elméletinek találtam. Ellentétben a bölcsészkar angol-szakával; amit ott tanultam – főleg az elemzés terén -, azóta is használom. De nem különösebben szerettem Bécsben lenni… Így arra jutottam, mégis megnézem, milyen is ez a felvételi. Hazavonatoztam. Fölvettek. Ami nem volt túl szerencsés, hiszen még nem fejeztem be az egyetemet.
filmhu: Kissé improvizatívnak tűnik ez a felvételi-ügy; egyáltalán: készültél rá?
Sz. Zs.: Mindig tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de tény, hogy a papírt az utolsó pillanatban adtam be. Azért elolvastam Lotte Eisnertől A démoni filmvászont, és Sadoul filmtörténetét! (nevetés) Egyébként nem olyan volt ez a felvételi, amire föl lehetett volna készülni. 
Csoportterápia?
A híres bejárat
filmhu: Merthogy milyen volt?
Sz. Zs.: Az első fordulón általános műveltségi tesztet kellett kitölteni, amelynek az egyik legizgalmasabb része az volt: adjunk új címet a felsorolt műveknek, a másik pedig, hogy melyik irodalmi hőssel azonosulnánk.
filmhu: Melyikkel?
Sz. Zs.: Orlandóval – Virginia Woolftól. Popper tanár úr mélyen a szemembe nézett: „Hány éves volt, mikor ezt olvasta?” A vizsgáztatás ugyanis – tizenöt tanár előtt – csoportterápiává alakult.
filmhu: Kezdetét vette a pszichoterápia.
Sz. Zs.: Az egész főiskola az volt, tulajdonképpen. A második fordulón levetítettek két filmet – Föld kenyér nélkül, Csoda Milánóban -, és a helyszínen kellett kritikát írnunk. Egyikünk sem tudta, mi az a kritika. Pszichológiai tesztet is kitöltettek velünk, föltérképezve személyiségjegyeinket. Na, ez a mai napig nagyon érdekel. Mert hogy hol írták le, milyen egy jó dramaturg? Például: baj-e, ha agresszív? Bizonyára átestünk más megpróbáltatáson is, csak azokra már nem emlékszem… Zsákban futás, esetleg. (nevetés)
filmhu: Hogyan alakult az átlagéletkor az osztályotokban?
Sz. Zs.: A többség általában a bölcsészkar elvégzése után jelentkezett. De volt két tizennyolc éves; személyiségük jelentősen megváltozott attól a ténytől, hogy fölvételt nyertek. A Főiskolára egyébként is ez jellemző: az ember az első félévben azzal van elfoglalva, hogy feldolgozza, miért pont őt vették fel. Nem kifejezetten filmes dramaturg-képzést kaptunk. Irodalmat tanultunk, filmtörténetet, zenét, pszichológiát. Így egy idő után előálltunk a kéréseinkkel. Bíró Yvette tartott két egyhetes kurzust, Radnai Annamária tanított konkrét dramaturgiát – ez nagyon jó volt -, majd Orsós László Jakab is elkezdett írásos dolgokat tanítani. Hirtelen kanyart vett az oktatásunk, és annyira gyakorlatiak lettünk, hogy vizsgafilmeket kellett csinálnunk. Ami azért volt érdekes, mert elméleti osztály lévén nem volt keretünk a megvalósításra…
filmhu: … „forogtak” a home-videók.
Sz. Zs.:(nevetés) A vágás nélküli home-videók. Még izgalmasabbá teszi a történetet, hogy velünk párhuzamosan járt a Simó-osztály. Ismertem őket, össze is barátkoztunk. Olvastam az írásaikat, ücsörögtem a vágószobában, néztem, néha mondhattam valamit, akkor hümmögtek. Aztán egyre többet olvastam, a végén meg is kérdezték a véleményemet, sőt, volt, amikor föl is hívtak. Azonban „hivatalosan” nem történt semmi. Az önképzés jegyében megpályáztam egy horvátországi forgatókönyv-fejlesztő workshopot. Lássam mégis, hogy ez milyen. Mert a főiskolán az ilyen képzés csak módjával volt jelen.
Nem az a feladata, hogy
ötleteljen
Jelenet a Fekete keféből
filmhu: Sajátos, hogy nem fordítottak figyelmet a gyakorlati képzésre, így elkerülte figyelmüket a kézenfekvő megoldás: a Főiskolán működjenek, dolgozzanak együtt a rendezők a dramaturgokkal.
Sz. Zs.: De ez a rendezőkön is múlott. Saját maguk írták a vizsgafilmjeiket, segítség nélkül, tehát ők egyben forgatókönyvírást is tanultak. Így a filmeket teljes mértékben saját gyermekeiknek tekintették.
filmhu: A dramaturg megjelenésével eltűnik a történetek személyessége?!
Sz. Zs.: Talán attól tartottak, hogy a szerzői film forgatókönyve nem bír el alkotótársakat. Valószínűleg hasonló attitűdöt képviselnek, mint a festőművészek: nekik sem vezetik a kezüket, nem keverik a színeket.
filmhu: Ne keverjük a műfajokat se.
Sz. Zs.: Nagy fájdalmam volt a főiskolán, majd utána is, hogy sokan belátták: ha ezzel a hivatással akarnak foglalkozni, lehet, hogy jobban járnak, ha ők írják, sőt, rendezik a munkáikat. Én azt gondolom, ez csapatmunka és szeretek dramaturg lenni. Volt azonban pár olyan év a főiskola után, amikor ennek a megvalósítása lehetetlennek tűnt.
filmhu:Mennyiben tekinted alkalmazott műfajnak a dramaturg munkáját?
Sz. Zs.: Számomra a dramaturg külső szem, pártatlan, viszont jóindulatú. Ami alapvető: nem az a feladata, hogy ötleteljen. Az a gond a dramaturgiával, hogy nagyon könnyű úgy venni, mintha tanácsokat osztogatna az ember. Nehéz elfogadtatni, hogy ez egy szakma, amit az ember tanul, jó esetben megtanul, és még érzéke is van hozzá. Hogy ezért - időnként - még pénzt is adnak, számomra az utóbbi évek vívmánya. (nevetés)
Minden Filmszemlén elmondják, rosszak a forgatókönyvek, nincsenek dramaturgok. Felesleges sírdogálni arról, ami nincs, amikor senki nem motiválja az embereket arra, hogy legyen. A Szemlén az alkotók – tehát: a fődíjjal együtt díjazásra érdemesek – listáján nem szerepel a dramaturg. Arra gondoltam, jobban járnék, ha társ-forgatókönyvíróként tüntetném föl magamat. Arról tudják, hogy micsoda.
Mindig Böhm Aranka érdekelte őket
Colin Tucker, Veit Helmer, a Tuvalu rendezője és Szászi Zsuzsanna a Sources2 workshopján (fotó: Anne Ebner)
filmhu:Ki az, akivel „hivatalosan” is együtt dolgoztál?
Sz. Zs.: Legutóbb Incze Ágival a Randevúban – most készül az első vágott változat.
filmhu: Nyilván alkati kérdés is, de rettentően meglep, amikor egy alkotó lemond a külső kontrollról.
Sz. Zs.: A magyar filmgyártásban inkább az a gyakorlat, hogy a rendezők segítenek egymásnak. Mi, Rolanddal – ezzel ellentétben - majdnem hogy a nulláról kezdtük a munkát – megvolt a forgatókönyv első verziója. (Vranik Roland, a Fekete kefe rendezője, forgatókönyvírója. Operatőr-társ-forgatókönyvíró: Pohárnok Gergely – H.K.) Hosszú időn keresztül csak ketten beszéltünk a könyvről; változtattunk, aludtunk a dolgokra. Ezt nem pótolja, amikor egy rendező összeül egy kávézóban a haverjaival. Minden rendezőnek saját világa van, és nem igazán segít, ha ezt próbálja ráhúzni egy másik forgatókönyvre. A dramaturg dolga, hogy konkrét, kézzelfogható tanácsokat tudjon adni az írónak. Azért is alakultak mostanában forgatókönyvíró műhelyek, hogy az emberek üljenek össze, beszéljenek és cseréljenek egymással véleményt.
filmhu: És ez mennyire működik a gyakorlatban?
Sz. Zs.: Jó ötletnek tűnik, de nem tudom, mennyire válik be.
filmhu:A magyar szerzői filmek tapasztalatod szerint – tehát az írásos művek fényében - mennyire személyesek?
Sz. Zs.: A főiskolán, legelső óránkon azt mondták: írjuk le az első szerelmünk történetét. Kicsit megijedtünk. Következő órán rájöttünk: leírni még istenes; mert hogy föl is kellett olvasnunk. Volt, aki expressis verbis leírta a történetét: lement a Nap, sötét volt, és akkor megfogtam a kezét… Én egy olyan nőről írtam, aki pasziánszozik, és halálosan szerelmes a fiába. Senki se értette – de én tudtam, hogy személyes. Akkor nagyon hosszan beszélgettünk arról, mi a különbség az önéletrajzi és a személyes között. Ez ugyanis alapvető, mégis könnyű összetéveszteni. Magyarán: amikor az emberrel történik valami, nem rohan haza, és nem ír belőle jelenetet.
filmhu: A dilettáns ilyenkor ír élménylírát.
Sz. Zs.: A szublimálás valóban nem lényegtelen, ráadásul nagyon terapeutikus; de szerintem a személyesség akkor működik, ha általános érvénye van, ha átmegy az első szűrőn, és ott is jelent valamit. Például, amikor Roland azt mondta, a filmben szereplő emberek „valóságosak”, ezért nem változtatunk a történeten, kicsit hülyén éreztem magam. Ugyanis én nem ismertem ezeket az embereket, így aztán azt sem tudtam, mi történt velük. Nekem ezek a fiúk fiktív karakterek – hiába ismeri őket Roland. Hogy egy rendező el tudja-e mondani egy dramaturgnak, milyen az a négy ember, akiket ő ismer, az már egy szűrő. A konszenzus feltétele, hogy pontosan meg kell fogalmazni, ki, mit akar. Az is információ, ha valaki azt mondja: nem akarok semmit (mondani). Roland szavaival: nem akarok „üzenetes filmet”.
Ezek a fiúk fiktív karakterek
A Fekete kefe főhősei
A filmben végül is semmi mást nem csinálunk, mint hogy kreálunk valamit, és azt lefényképezik; ez nem improvizatív műfaj. Ahhoz túl drága. Mégis, a forgatókönyvek olvasásakor nagyon ösztönös dolgokkal találkozom. Az a benyomásom, mintha kínos volna tudatosnak lenni. Merthogy az kellemetlenül „hollywoodi”, és azt divatos lenézni. Pedig a gyerek is neurotikus lesz, ha úgy nevelik föl, hogy nincsenek szabályok.
filmhu: Mikor vonnak be a rendezők a munkába? És – általában véve – a filmkészítők mikor kiáltanak dramaturgért?
Sz. Zs.: Sokféle módszer van; de az „igazi” munka a forgatókönyv megírásának első, második, x. verziója, amelyből számtalan, rövidebb-hosszabb változatot kell írni, „pályázati céllal”. A forgatásokon, az amerikai szisztéma szerint, végig ott van a dramaturg, de Magyarországon erre nincs pénz, ezért ha forgatáson dolgozom, általában más szerepkörben. Aztán jön az első vágott verzió, és a pánik, majd a sokadig vágott verzió. A legideálisabb, ami egy dramaturggal történhet, amikor már az ötlet megfogalmazódásakor jelen tud lenni.
Nem szabad nagyon hiúnak lenni ehhez a szakmához. Próbáltam szembenézni magammal: mennyire fontos, hogy az ötleteim és a tanácsaim megvalósuljanak. És hogy ez jó vagy rossz érzés. Örülök, ha az, amit tanácsolok, valóban működik, de igazából akkor végeztem jól a dolgomat, ha a kész forgatókönyv annyira homogén, hogy nem derül ki, melyik ötlet mikor került bele. Nem fűtenek rendezői ambíciók, írni szeretek és dramaturgkodni. Úgy alakítottam az életemet, hogy nagyon sok mindent csinálok film közelben. Az égvilágon minden voltam már: vágó-, rendező-, személyi-, és díszlettervező asszisztens, felvételvezető, tolmács… A Hóhér című, Fóton forgott filmben statisztákra adtam a középkori páncélokat, és érdekes tapasztalat volt látni, hogyan olvassák a díszlettervezők a forgatókönyvet.
filmhu: Török Ferenccel együtt írjátok a Hajós Alfréd élettörténetén alapuló, Delfin című film forgatókönyvét. A Hartley-Merrill-pályázaton a ti munkátoknak ítélték a „legprofibban megírt könyv”-nek járó elismerést. Miért érdekes Hajós Alfréd?
Sz. Zs.: Három vagy négy éve kereste meg Török Ferit egy igen karizmatikus fiatalember, Földvári Gergely. Kijelentette: Hajós Alfrédnál nincs izgalmasabb ember a világon. És Hajós Alfréd tényleg nem érdektelen. Ő volt az első olimpiai bajnokunk, 1896-ban, és a Szellemi Olimpián építészet-kategóriában második lett – úgy, hogy nem adtak ki első díjat. 
Nincs nála izgalmasabb ember
Hajós Alfréd
A fiúkat eredetileg az olimpia, főleg az olimpiai eszme érdekelte elsősorban. Ez valóban hihetetlenül megható, bár mindannyian elég cinikus alkatok vagyunk. Én pedig – lelki beállítottságomból adódóan – szeretnék már látni egy sikertörténetet. Nagyon tetszik, hogy van egy fiatalember, aki elhatároz valamit, és azt véghezviszi. Traumát pedig majd írunk bele… (nevetés) Minden magyar film végén meghal valaki… Miért ne ülhetnénk a moziban, és nézhetnénk azt, hogy valakinek valami sikerül?! Miért nézzük állandóan azt, hogy belehal, elbukik?
filmhu: Rajongok a bukástörténetekért, ezért azt fájlalom, hogy a magyar filmekben fehér holló a formátumos bukás. A bukásban ugyanis van heroizmus.
Sz. Zs.: Persze! És nálunk pici bukták vannak. Egyébként érdekel maga Hajós Alfréd is. Hogy milyen lehetett. Ezt persze sosem fogom megtudni, de már úgy gondolok rá, mintha ismerném. Tartom a névnapját.
filmhu: Térjünk rá Karinthy Márton Ördöggörcs című regényére, amelynek Fazekas Csaba készíti majd el a sajátos adaptációját. Ha pontosak az ismereteim, a film nem a Karinthy-dinasztiáról, főként, nem a regény hőséről, Karinthy Gáborról szólna, hanem a hírhedt-démoni Böhm Arankáról. (Böhm Aranka, miután Amerikából visszatért Magyarországra, Auschwitzban végezte be az életét. - H.K.)
Sz. Zs.: Garami Gábor producer adta oda az Ördöggörcsöt. Kérte, írjak belőle szinopszist tévé- és játékfilmre. Régebben készítettem interjúkat holokauszt-túlélőkkel, fotók alapján. Föltűnt, minden családban van egy ember, akiről nem beszélnek. Ezt vettem észre az Ördöggörcsben is, méghozzá Böhm Aranka – Karinthy Frigyes második felesége – kapcsán.
filmhu: Ugyanezt éreztem az olvasáskor; Böhm Aranka – igen erős, ráadásul kitűnően megírt karakter – váratlanul köddé válik.
Sz. Zs.: A szinopszisom nem is volt igazán konkrét: Böhm Arankán keresztül írtam a modern nőről, és arról, hogy ő milyen negatív figura. Pedig lehet, hogy nem is az, hanem csak megpróbált emancipálódni. 
A híres-hirhedt feleség
Böhm Aranka
filmhu: Kizárólag a szexualitását, de mindenekelőtt – és ez a fájdalmas, bár író-költőnék esetében gyakori - : Karinthyt használta az „önmegvalósítás” eszközéül.
Sz. Zs.: Elvégzett egy egyetemet is. És akkortájt nem volt sok választása. Mindenesetre ez a szinopszis tetszett jobban Karinthy Mártonnak és Garami Gábornak, ezzel a munkával mentem el egy forgatókönyvíró-fejlesztő, nemzetközi workshopra, a Sources-2-ra. A tanár angol volt. Meglepett, hogy nem tudták, ki volt Karinthy. Akármit csináltam, mindig Böhm Aranka érdekelte őket, és ez végképp meggyőzött arról, hogy róla kell írni. Ugyanakkor megremeg az ember keze, ha ilyen témához nyúl, mert szomorú volna Karinthyról nem szellemes filmet csinálni.
Egyébként Böhm Aranka életének utolsó két sora fogott meg. A történetírók szerint kifejezetten rossz volt a házassága Karinthyval, mégis, amikor az megbetegedett, ápolta. Majd Karinthy halála után – részint zsidó származása miatt, ami akkoriban nem volt éppen előnyös – elutazott Amerikába, de a gyerekei itthon maradtak. A fiaihoz, Ferenchez és Gáborhoz, rendkívül ambivalens viszony fűzte. Mégis, hogyan lehetséges, hogy ez az önző nő és „rossz anya” felült egy hajóra, és visszajött Magyarországra, azért, mert a gyerekei itt voltak? Lehet, hogy ez a nő egész életében játszott? Állítólag mániás depressziós volt. Bármi is az igazság, akkora ellentmondásról van szó, hogy azt gondoltam, ennek mindenképp utána kell nézni. Nem vagyok igazi kutató típus, két életrajzi munkánál azonban ez elkerülhetetlen. Az ilyen filmek esetében ráadásul az is nagy kérdés, hogyan alakítsuk fikcióvá a megtörtént eseményeket.
filmhu:Mennyire fontos számodra, hogy férfiakról vagy nőkről szól a történet?
Sz. Zs.: Egyiptomban egy arab idegenvezető hosszú órákon keresztül magyarázta nekem, miért nem hiszi el, hogy tudok írni férfiakról. Mostanában viszont azon „kaptam” magam, hogy sokkal jobban sikerült fiút írnom, mint lányt. Roland szereti elmondani velem kapcsolatban, hogy a Fekete kefe csajozós vonalát nekem köszönheti. Erről azt gondolom: karakterek vannak. És azt is tudjuk, Csehov és Tolsztoj írta a legjobb női karaktereket… Szomorú volnék, ha csak azért jönnének hozzám forgatókönyvekkel, hogy mondjam már meg, ez a lány miért olyan fura, vagy hogy segítsek megírni egy női karaktert.
Volt egy óránk az egyetemen, amikor meg kellett mondanunk, az elénk tett szöveget férfi írta, vagy nő. Gyakorlatilag lehetetlen eldönteni. Feminista nyelvészek azt mondják, a nők más szavakat használnak. Ha elém raknak tíz sort, én ezt meg nem mondom. A filmről már inkább; van ez a nehezen definiálható „női film” vonal. De én ezt nem támogatom. (nevetés) Ennél számomra érdekesebb, milyen nőnek lenni ebben a szakmában.
A csajozós vonal dramaturgiája
Vranik Roland: Fekete kefe
filmhu:Milyen?
Sz. Zs.: Bejött a főiskolára egy csomó csinos, fiatal, hosszú hajú csaj. Első év végén levágatták a hajukat. Másodikban már mindegyik szemüveget hordott. Nem volt két perc, amire sikerült elérnem, hogy komolyan vegyék, amit mondok. Ez azért is érdekes, mert szerintem a dramaturg-hivatás „női” dolog. Klasszikus női attribútumok kellenek hozzá: empátia, türelem, kompromisszumkészség…
filmhu: Látsz arra esélyt, hogy a dramaturg munkáját hivatásnak tekintik a magyar filmszakmában – belátható időn belül?
Sz. Zs.: A „régiek” most is annak tekintik, és a dramaturgot fontos munkatársként kezelik. Majd komolyan vesznek minket, ha lesz jól működő filmgyártásunk, néhány, jó forgatókönyvön alapuló, „sikeres” filmünk. Amikor forgatókönyvökön lehet dolgozni, felkérések alapján; témához keresik a megfelelő embereket. Mert ez is módja a filmkészítésnek.
De nem érzem úgy, hogy szélmalomharcot vívnék, és nem szoktam dramaturgokkal beszélgetni arról, hogy ők mennyire frusztráltak. Valószínűleg kívülálló is vagyok: nem tartozom például a Dramaturgok Céhéhez. Lehet, hogy vannak Dramaturg Vacsorák is – csak nem hívnak meg. Egyébként pedig, ha majd nem hív föl soha többet senki, hogy dolgozna velem, akkor majd mást csinálok. Ez egy ilyen szakma, az embert vagy hívják, vagy nem.
