A panelbeszélgetés résztvevői között volt Wouter Jansen, a Square Eyes vezetője, aki korábban a Go Short Rövidfilmfesztivál filmes programjának összeállításáért felelt; Böszörményi Gábor, a Mozinet ügyvezetője; Sadhbh Murphy, a Network Ireland Television (NITV) nemzetközi értékesítési és akvizíciós igazgatója, valamint Lucia Dubravay Trautenberger, a Bear With Me Distribution forgalmazásért és felvásárlásokért felelős vezetője.
A „filmes látványkonyha" résztvevői.
Fotó: Friss Hús Budapest
A szakmai programot Jing Haase kurátor és rövidfilmes szakértő, a Nordisk Panorama és a Swedish Film Institute korábbi fesztiválmenedzsere vezette. A profi szakember tudatosan levedlette korábbi tapasztalatait, és megmosolyogtató természetességgel bújt egy pályakezdő, naiv filmes bőrébe: töretlen buzgalommal fogalmazta meg az olykor gyermekinek ható, mégis szakmai relevanciával bíró kérdéseit, ezzel egyszemélyben képviselve a közönség soraiban megbújó alkotókat.
Az alappillért két kulcsfogalom – a sales és a distribution, azaz az értékesítés és a forgalmazás – közötti különbség tisztázása jelentette. Míg a forgalmazó jellemzően már a film elkészültének pillanatában szerepet vállal, addig a sales olykor biztonsági játékot játszik, és csak egy-egy kézzelfogható eredmény után lép színre. Előfordul azonban az is, hogy már a gyártási szakaszban – még a post-production előtt – csatlakozik egy-egy partner: sok esetben egy 2–3 perces promóciós anyag is elegendő lehet a megállapodáshoz, de ismert alkotók esetében a megelőlegezett bizalom is fennállhat – ilyenkor akár egy forgatókönyvet is a siker zálogaként kezelnek.
Fotó: Friss Hús Budapest
A különböző szereplőknél a stratégiai megközelítések és módszerek sokfélesége figyelhető meg: Dubravayék háza táján, a Bear With Me Distributionnél például kiemelt szerepet kap a fesztiválokra való tudatos felkészülés. Ennek A-terve rendszerint egy nagy nemzetközi fesztivál célba vételét jelenti, míg a B-terv arra az esetre kínál alternatívát, ha a kiválasztott elsődleges seregszemlére benyújtott pályázat sikertelennek bizonyul.
Böszörményi a kampány különböző szakaszaira hívta fel a figyelmet: egy-egy fesztivál előtt, alatt és után is más-más eszköztár válik hatékonnyá. Emellett egy három pontban összefoglalható szakmai hitvallás körvonalait is lefektette: a hype kiépítése, azaz felhajtás keltése; a film megfelelő közönséghez való pozicionálása; valamint a jó hírverés beindítása, vagyis a pozitív szájhagyomány kialakítása.
Haase – egész estés brillírozásának egyik újabb betétjeként – hatalmas szemekkel előredőlve, lábát türelmetlenül rázva dobta be a nagy kérdést: „Na de ki fizet kinek?” Ebből a szempontból is különböző megállapodások léteznek, de például a Square Eyes politikája szerint az alkotó vállalja, hogy finanszírozza a film reklámozását rajtuk keresztül. Wouter Jansen hangsúlyozza, hogy ezek a befektetések azonban megtérülnek, többek között a mozikból befolyó bevételekből, vetítési- és fesztiváldíjakból. A Network Ireland Television (NITV) kezdetben csupán egy szerződést köt az alkotóval, melynek értelmében a bevételek 70-30 százalékban az utóbbit illetik. Sadhbh Murphy szavait a moderátor éljenzése és ökölrázása követte.
Az eddig a pontig kivilágított teremmel együtt azonban hamarosan a hangulat is sötétebb árnyalatot öltött: érkeztek a rövidfilmek, és velük együtt a kijózanító, hideg szempontrendszerek. A lámpákat leoltják, de még arra sincs idő, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk a székekben és a pergő vászonra szegezzük tekintetünket, pillanatokkal később ugyanis ismét teljes fényében ragyog a Metropolis terem. Látszólag ez nem elegendő; a szakértők megvilágító erejű kommentekkel égetik ki a retinánkat. Csak idő kérdése volt, hogy elhangozzon a rettegett mondat: hiába jó a film egészében, ha az első három perc alapján érdektelennek tetszik.
Az utolsó dobás
Az értékelések során visszatérő motívummá vált a kíváncsiság fogalma. A „zsűritagok” legkirívóbb bókja többnyire abból állt, hogy sajnálattal vették tudomásul egy-egy alkotás megszakítását, és jelezték: szívesen végignézték volna az adott művet. Mindannyian egyfajta arany középutat díjaztak, ahol már a filmek elején megjelenik egy-egy tisztán körvonalazható probléma vagy konfliktus, miközben a folytatás és a végkifejlet mégis rejtélyes marad, bizonytalanságban hagyva őket. Az információadagolás módja tehát elsődleges király(nő)csinálóvá, vagy épp trónfosztóvá válhatott: Jansen például Tőkés Anna Az utolsó dobás című munkájánál úgy érezte, a cselekmény túlságosan hamar kibontakozott: a figurák és szándékaik már a kezdetekkor egyértelművé váltak, így nem maradt tér az elmélyülésre.
Ezzel szemben Nagyistók Edit Ugar-ának lassabb, sejtelmesebb építkezése kedvezőbb benyomást tett rá. Véleménye szemlátomást inkább a képviselt forgalmazó arthouse irányultságából fakadt, semmint valódi esztétikai értékítéletből.
Ugar
A szakértők – saját céges politikájukból átemelt – preferenciái egy idő után olyannyira egyértelművé váltak, hogy már szinte bingózni lehetett volna, ki mit fog mondani egy-egy alkotás után. Alapelveik ismételgetése tanulságos példaként szolgált arra, hogy – kis túlzással – minden film megtalálja a maga forgalmazóját, éppúgy, ahogyan a közönségét is. A különböző filmes vállalatok jellemzően egy-egy jól körülhatárolható műfajra vagy tematikára rendezkedtek be, és bár nem zárkóznak el attól, hogy időnként csipegessenek a szomszéd kertjéből, kétségkívül nehezebb kielégíteni az étvágyukat a túlsó félről.
Lucia Dubravay esetében például egyik film sem kaphatott volna zöld utat, hiszen katalógusuk leginkább korhatármentes, gyermekeknek készült animációs tartalmakat foglal magában. A kategórián kívül eső filmek felkarolásával leginkább csak kárt tennének az adott mű forgalmazásában, hiszen ezzel ajtókat csuknának be előttük. Az ilyen esetekre bevett gyakorlat, hogy a megtekintett, és egyébként kvalitásában kimagaslónak ítélt alkotásokat kollégáik figyelmébe ajánlják további megfontolásra.
Élő kövek
Ő maga vetette fel például az educational distribution, vagyis az oktatási célú forgalmazás lehetőségét Ladányi Jancsó Jákob Élő kövek című, első három percében öngyilkossági kísérletet tematizáló rövidfilmje kapcsán. A film lehangoló nyitánya nyomán egy, látszólag közmegegyezésnek örvendő tétel is felmerült: a túlságosan sötét, súlyos, depresszív témákat boncolgató filmekre nehezebben bólintanak rá, hiszen borítékolható, hogy ezek jóval kisebb közönségre számíthatnak. A mai, terhelt viszonyok között a mozgókép-fogyasztók többsége inkább könnyedebb élményekre vágyik.
A komikus filmekre tehát van igény, cserébe viszont embert próbáló feladat igazán jó vígjátékot készíteni. Szántó Fanni Két felnőtt című filmje azonban veszi az akadályt: egy jól működő komédia-dráma eleggyel, valamint egy játékos párkapcsolati főszállal száll harcba a leginkább telítettnek és legversenyképesebbnek tartott műfajban.
A leglelkesebb fogadtatásban azonban éppen egy olyan rövidfilm részesült, amely ötvözni tudta a megosztó, valamint a szélesebb körben ünnepelt, látszólag egymásnak feszülő hangütéseket: Budavári Balázs Boldog emberek című alkotása komor témájához komikus megközelítést rendel. Murphy a film disztópikus, Black Mirror-jellegű atmoszféráját emelte ki, míg Böszörményi a közérthető és figyelemfelkeltő koncepcióban látta az igazi vonzerőt. Akárhogy is, a rövidfilm már első megmérettetéséről, a Fantasporto nevű nemzetközi fesztiválról a zsűri díjával tért haza.
Boldog emberek
Ennek apropóján a korábbi referenciapontok kulcsszerepére is érdemes rámutatni. A már említett Élő köveken kívül Balogh Mirjana Wish You Were Ear című animációja is szerepelt az idei Berlinalén, sőt, elnyerte a Kristály Medve-díjat is. Ezek a filmek az elért eredményeket jelző fesztiválkoszorúkkal indulnak – még mielőtt maga a tényleges alkotás elkezdődne. Az ehhez hasonló sikerek és rangos fesztiválok „bedobása” – Jansen elmondása szerint – arra ösztönözheti a hozzájuk hasonló döntéshozókat, hogy különös figyelemmel kövessék az adott alkotást, és akkor is kitartsanak mellette, ha elsőre nem nyeri el maradéktalanul a tetszésüket. Egy A-kategóriás fesztiválhoz kötődő előélet tehát jelentősen erősítheti a mű imázsát, amelyből helyzeti előny kovácsolható. A „levegőben lógó” filmek olykor egy megfelelő logó révén találnak biztos talajra.
A Wish You Were Ear világát például vizuálisan túlzsúfoltnak, nehezen dekódolhatónak, szinte zavarba ejtően absztraktnak nevezték. A Böszörményi által is hangoztatott „MOME-esztétika” tehát ezúttal nem feltétlenül ütött akkorát – viszont a korábbi nemzetközi elismerés mintegy második esélyt biztosít: a döntéshozók újragondolásra, mélyebb értelmezésre kényszerülnek.
.jpg)
Wish You Were Ear
De nem csak a díjak válthatnak ki sajtóvisszhangot: az Élő kövek esetében Kizlinger Lilla erőteljes jelenlétét szinte minden megszólaló kiemelte. Pluszpontot jelenthet egy megragadó nyitókép – jelen esetben egy sokkoló álomsnitt –, valamint egy könnyen értelmezhető, jól körvonalazható alapötlet vagy narratív fókusz, mint amilyen az Utolsó dobás esetében a női főhősökre épülő, sportközpontú történet.
Végül nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az alkotások milyen mértékben készülnek nemzetközi piacra, illetve mennyire fedezhetők fel bennük az adott országra jellemző „ízek”. Böszörményi – a szakértői brigád egyetlen magyar tagjaként – többször is kiemelte, hogy ami számára többletet jelent egy-egy vetített részlet esetében, az külföldi társainál nem feltétlenül üti meg az ingerküszöböt. Az Ugar pusztai totáljai például Tarr Bélát és Fehér Györgyöt idézték fel benne, és a mellette ülő kollégáinak is egy sajátos magyar alműfajként jellemezte ezt a filmes attitűdöt.
A látványkonyha másfél órán át üzemelt, de a közönség már az első három perc után tudta: érdemes maradni a teljes menüsorra.
Címlap: A „filmes látványkonyha" résztvevői. Fotó: Friss Hús Budapest
