Kamaszok töltik fel a pódium székeit, a hangszereikkel babrálnak, már csak a karmester hiányzik ahhoz, hogy elkezdődjön a próba. Belép egy felnőtt férfi (Máté Gábor), és ahogy egy tekintélyt sugárzó tanártól elvárható, rögtön elcsendesedik mindenki a teremben. Dávid hegedűszólója nem nyeri el a tetszését, leülteti a srácot, és merőben szokatlan módját találja ki annak, hogy jobb produkciót csikarjon ki belőle. Megkéri a többi fiatalt, hogy jól masszírozzák meg a tanítványa vállát. Rengeteg kéz dögönyözi Dávidot, és nem lehet egyértelműen leolvasni az arcáról, örül neki vagy inkább kellemetlennek érzi a fizikai kontaktust. Később ugyanennek a srácnak vallja meg Nóri, az újonnan érkezett csellista lány, hogy egy tanár fogdossa.
Ezzel el is érkeztünk a film fő témájához: a szexuális zaklatás pszichológiai, társadalmi vonzatához. Hol van az a határ, ahonnan kezdve már nincs rendben az érintés? Mindezt hogyan lehet szavakba önteni, mennyire nyitott és megértő a társdalom az ilyen ügyek kibeszélésére? Két éve, 2017. októberében indult el a #metoo-mozgalom, amely világszerte nagy lökést adott a molesztált embereknek, főleg nőknek, hogy előálljanak személyes történeteikkel. Alighanem a Szép csendben megszületése sem független a mozgalom indulásától, hiszen a film egyik állítása éppen az, hogy legyen bármilyen megterhelő is, beszélni kell ezekről az inzultusokról, empátiával kell fordulni azokhoz, akik ki mernek állni a történeteikkel.
Máté Gábor a Szép csendben című filmben (foto: Vertigo Média)
Nem csupán időszerű és fontos, de kifejezetten rokonszenves film a Szép csendben: őszinte érdeklődéssel, a megértés vágyával bontja ki a tanára ellen valló 13 éves csellista lány drámáját. Azonban nem Nóri (Bognár Lulu), hanem Dávid szemszögéből látjuk a történéseket, aki a traumatizált lány egyetlen bizalmasává válik: önjelölt nyomozóként próbálja kideríteni az igazságot.
Nagy Zoltán tapintatosan nyúl az érzékeny témához, visszafogott színeket használva, esztétikus képi kompozíciókkal mesél, még a látszatát is kerüli a kinyilatkoztatásnak, az elhamarkodott ítélkezésnek. Ez talán azzal kapcsolatos, hogy a #metoo mozgalom hordozza magában a veszélyt, hogy előbb születik meg az ítélet, mint hogy alaposabban megismerhetnénk az ügyet.
A rendező nem egy szörnyeteget és egy áldozatot akar bemutatni, akiknek az egymáshoz fűződő viszonya már az első információk alapján teljesen egyértelmű.. Helyette bizonytalanságban tart, és arra próbál ösztönözni, hogy újból és újból, töredékes információk alapján megvizsgáljuk az egyéni és társadalmi felelősség kérdését. Mit tehet egy diák, aki úgy érzi, hogy a tanár átlépett egy határt a kapcsolatukban? Mit tehet a diáktársa, akinek tudomása van erről? És milyen közösség az, ahol erről suttogva, vagy még úgy sem mernek beszélni?
Bognár Lulu és Szamosi Zsófia
A baj az, hogy a tapintatos fogalmazásmód túlzott óvatosságba csap át, és nemhogy válaszokat nem kapunk – ami egy ilyen komplex és rengeteg vitát indukáló témánál talán nem is baj -, de még a problémafelvetés is félénken történik. Ha a Szép csendben #metoo-film akart lenni, akkor célt tévesztett, mert nem képes kellő erővel rámutatni arra, hogy mi az, ami zavarja a szerzőt, és mi az, amiért ki akar állni.
A szexuális zaklatás az aljasságnak egy olyan foka, amely kapcsán érthető és természetes, ha néha dühödten és érzelmesen fogalmazunk. Ennek a filmnek viszont csak a legmélyén, rejtve forrnak az indulatok, mintha egy búra alatt léteznének. Ráadásul a szereplők, legyenek azok kamaszok vagy felnőttek, feltünő körülményességgel beszél az abúzusról. Az érthető, hogy vannak olyanok, akik pszichológiai okokból, vagy mert a témát rettentően kellemetlennek érzik, nem képesek a nevükön nevezni a dolgokat. De az már nem, hogy csak ilyen emberek népesítik be a filmet, mert ettől életszerűtlenné válik a történet.
A film világa - amely akár egy évtizedekkel ezelőtti magyar kisváros is lehetne, ha nem lenne pár szereplőnek mobilja - csak felületesen jelenik meg. Jó lett volna többet megtudni a zeneiskolák zárt közegéről – az egyik legemlékezetesebb jelenetben folyóparton, fürdőruhában zenélnek -, és jó lett volna többet megtudni a két főszereplőről, Dávidról és Nóriról. Tényleg csak a zene létezik számukra? Dávid például bevallja, hogy napi hat órát gyakorol, és mindössze egyetlen kamaszos cselekedetet láttunk tőle: a barátjával azzal szórakoztatják magukat, hogy aláfestő zenét szereznek egy tévében futó B-kategóriás horrorhoz.
Major Erik
A felvezetett konfliktusok félig-meddig bomlanak ki, így csak néhány igazán erőteljes jelenetre futja. Fokozatosan tűnt el belőlem az a bizalom, amit az ígéretes kezdet alapján megszavaztam Nagy Zoltán alkotásának. Azon vettem észre magam, hogy elszakadtam a vászontól és képzeletemben más filmek kezdtek el peregni.
Egy Brian De Palma nyomdokain haladó, fülledt hangulatú thriller képeit láttam magam előtt, amelyben a Szép csendben konfliktusai a végletekig kiéleződnek. Dávid teljesen a rabjává válik a rejtélynek,és durván beleszeret Nóriba. Megfigyeli a tanárt és a diáklány találkozóit, és rögeszmés nyomozásával egyre nagyobb veszélybe sodorja Nórit.
Máskor meg a közeg fogott meg annyira, hogy egy áldokumentumfilmet képzeltem el, ami eredetileg egy zenei szakgimnázium zenekarának a vidéki turnéjáról szól. Az elején a társaság fura, zárt világának a bemutatására koncentrál, de egyszer csak valaki megsúgja a rendezőnek, hogy a zenekarvezető molesztálja a diákokat, és innentől teljesen megváltozik a film fókusza: a rendező szenzációt sejt, és nyomozást indít a neki valló kamasz közreműködésével.
Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy így vagy úgy kellett volna kinéznie a filmnek. Csupán annyit, hogy baj van, ha ennyire el tud kalandozni a figyelem. Nagy Zoltán koncepciója, a minimalista, finom rezdülésekre épülő dráma is teljesen adekvát módja a téma feldolgozásának. Az is tud felkavaró lenni. A Szép csendben viszont nem az, hiába sejtet szörnyű dolgokat a háttérben.
