Kevéssé közismert történelmi tény, hogy a Kádár-korszak évtizedei alatt nagyjából 3-4 ezer vietnámi fiatal fordult meg a magyar felsőoktatásban. A KGST országok barátsága jegyében vietnámi diákok tanulhattak például az Agrártudományi Egyetemen, közéjük tartozott Song Ha (Nari Nguyen) nagymamája is. A fiatal vietnámi lány miatta érkezik napjaink Budapestjére, mert ki akarja deríteni, hogy az idős hölgy miért nem volt soha hajlandó mesélni neki a Magyarországon töltött időszakáról.
A Duna-parton véletlenül belebotlik egy Viktor nevű környezetvédőbe (Koltai-Nagy Balázs), aki azzal próbálja meg levenni a lábáról, hogy segít neki felkutatni a nagymama régi évfolyamtársait. A nyomozásukkal párhuzamosan a film visszaugrik a 70-es évekbe, ahol tiltott szerelem szövődik egy Tibor nevű magyar egyetemista (Sütő András) és Song Ha későbbi nagyanyja, Thien Nga (Dzhuliya Lam) között.
Szűcs Dóra nevéhez rendezőként eddig egyetlen nagyjátékfilm, a nem túl kedvező fogadtatású Patthelyzet fűződik, ami szinte véletlenszerűen bukkant fel az éppen bemutatóhiányban szenvedő mozik vásznán 2020 nyarán, hogy aztán szép csendben elnyelje a Netflix feneketlen mélye. Egy szerény költségvetésű, egyhelyszínes túszdrámához képest minden bizonnyal fényévekre van egy két kontinensen forgó, több idősíkban játszódó, 346 millió forint gyártási támogatásból készülő film levezénylése, de Az almafa virágán sajnos ugyanúgy meglátszik a tapasztalat hiánya, mint a korábbi rendezésen.
A forgatókönyvet is jegyző Szűcs arra helyesen ráérzett, hogy a szocialista Magyarországon tanuló vietnámi diákok története izgalmas, alig dokumentált téma, játékfilmben sem nyúlt hozzá eddig más. Érdekes és potenciálisan valódi drámát rejtő ötlet bemutatni, milyen az, ha valaki a hardcore sztálinizmusból, egy Amerikával aktív háborúban álló országból egyszer csak idecsöppen a legvidámabb barakkba, és szerelembe esik egy teljesen más kultúrájú, másképpen szocializálódott emberrel. Ez így már önmagában bőven elegendő alapanyag lenne egy egész filmhez, de sajnos a 70-es években játszódó történet valójában csak terjedelmes mellékszál. A játékidő jelentősebb részét az állatmintás zoknikat viselő hipszter és a vietnámi vendég eseménytelen románca emészti fel.
Utóbbival leginkább az a probléma, hogy (a Bátrak földje című sorozatban feltűnt) Koltai-Nagy Balázs és (a születésétől fogva Budapesten élő, korábban a Drakulics elvtársban is látható ex-szépségkirálynő) Nari Nguyen között a vonzalom szikrája sem fedezhető fel. Koltai-Nagy divatos fast-fashion göncökbe bújtatott greenpeacesként bénán nyomul, bájosnak szánt szövegei és lapos viccei sok helyen szekunder szégyenérzetet váltanak ki, partnere pedig az egészet udvarias távolságtartással tűri. Nekünk meg valamiért el kellene hinnünk, hogy a lány komolyan vívódik az öt perce megismert Viktor és az otthon hagyott vőlegénye között.
A jelenben Sütő András (Viharsarok, Blokád) és Dzhuliya Lam párosa ezzel szemben villámgyorsan egymásba gabalyodik, miután összeütköznek a múltbéli egyetem folyosóján, és bár egy fűben hempergőzős szexjeleneten túl az ő kapcsolatuk sem bővelkedik meghatározóbb momentumokban, ez a történetszál nem hemzseg a kínos, kivágásra érdemes jelenetektől - talán a félig üres egyetemi aulában szervezett, szalagavatókat megszégyenítően ügyetlen bált leszámítva. A 70-es évek miliőjével alapvetően jobban boldogulnak az alkotók, bár a színes ruhák úgy néznek ki, mintha tegnapelőtt, egy menő belvárosi second hand shopban válogatták volna össze őket.
A fiatalok kapcsolatát viszont hiába próbálják meg felhúzni a szereplők által többször is emlegetett Rómeó és Júliára, egyszerűen nem stimmel a hasonlat, a vietnámi és a magyar diákok között nincs ellentét, együtt tanulnak, közös szobákban laknak és együtt biciklitúráznak. Még a magyar fiú és a vietnámi lány kapcsolatát ellenző barátaik sem elvi alapon teszik, hanem a vietnámi diákokra vonatkozó szigorú szabályok és a hazatoloncolás veszélye miatt.
A magyar és a vietnámi kultúra közötti különbségekről valójában szinte nem is esik szó, leszámítva, hogy a vietnámi diákok nyakában egy szigorú felügyelőtiszt (Bold Kahn) liheg a kommunista hatalom megtestesítőjeként (érdekes módon magyar karhatalmi oldalról sosem látunk még egy pedelust sem a kollégiumban.) Sütő és Lam mellett a csoporttársaikat alakító Juhász Jázmin és Daniel Viet Tung Le is tisztességesen elboldogul a szerepével.
Arra nehéz értelmes magyarázatot találni, hogy a film több mint felén túljutunk, mire egyetlen szó is elhangzik vietnámiul — még a vietnámi felügyelőtiszt is folyékony magyarsággal teremti le a vietnámi diákokat, arról nem is beszélve, hogy otthon, Vietnámban a nagymama és unokája is ékes magyarsággal diskurál. Persze itt született vagy felnőtt színészekről van szó, de karaktereik elvileg most járnak életükben először Magyarországon. A film sok jelentében így is nagyon feltűnő az utószinkron, miért nem fért el benne két (már Vietnámban elhangzó) mondatnál több a karakterek anyanyelvén?
Csepeli Eszter operatőr állandóan mozgásban lévő kamerájával igyekszik érdekesen megoldani a nem túl érdekes jelenbéli pillanatokat, azt, ahogy a két főhős a modern Budapest turisztikai szempontból leglátogatottabb pontjain, a Várkert bazárnál vagy a Bazilika környéken kering, esetleg kockásterítős étteremben fogyasztja a hortobágyi palacsintát a töltött paprikával. Nem túl meglepő módon a film nem sokat időzik Vietnámban, de legalább nagyon szép képeket láthatunk az egzotikus tájról és a modern fővárosról.
Az egyik, drámai pillanatokban visszatérő beállításához hasonlót viszont még életemben nem láttam: a kocsiban éppen veszekedő főszereplők fejét digitálisan egymás mellé komponálják, miközben mellettük, a két ablakon keresztül ellentétes irányba halad a táj, ehhez még a képformátum is beszűkül. Tökéletes képi ábrázolása a motion sickness-nek, azaz utazási betegségnek – már ha ez volt a cél, de erre kicsi az esély. Nagy kihagyott ziccer, hogy a vietnámi kultúra még a filmzenében sem jelenik meg, szomorú, hogy a Tavaszi szél vizet áraszt-on kívül kizárólag elviselhetetlenül nyálas magyar popszámokat sikerült összeválogatni hozzá.
Az almafa virága közel két óra hosszú, a Budapest és a háborús Hanoi közötti vonat sebességével vánszorgó cselekmény pedig még ennél is hosszabbnak érződik. Kiábrándító, hogy az alkotók a remek alapötletet nem fűszerezték meg sem eredetiséggel, sem fantáziával, a szenvedély pedig legfeljebb egy kihűlt széndarab erejével pislákol a filmben. Ha egy vietnámi ízesítésű Valentin-napi randira vágysz idén, egyetek egy jó pho-levest a pároddal.
