Füstfal (r.: Szelestey Bianka, o.: Füzesi Tamás)
Vera és párja otthona – a szerelmesek távollétében – egyik pillanatról a másikra porig ég, miközben a lány macskája is odabent reked. Bár felmerül a gyanú, hogy a fiatal nő gyermeki szétszórtsága vezetett a tragédiához, a leégett lakás az újrakezdés, a megkésett felnőtté válás és az önállósodás lehetőségét is magában hordozza.
A kamera az első pillanattól karon ragadja Verát, és utána alig ereszti: a történet a kitartott közelképeken keresztül válik valódi karakterdrámává. A szűkre szabott képkivágat mindent kiszorít – beleértve hangokat is –, így az “off-screen sound” révén (legyen szó hozzá intézett szavakról vagy mások párbeszédéről) majd minden esemény az ő reakciójában nyer értelmet és súlyt.
Hiába az esti, éjszakai órák, és az ebből következő gyengébb látási viszonyok, egy-egy fényforrás mindig utat talál a lány arcán: hol az utcai lámpák narancsos-sárgás bevonatában olvadozik, és csillog könnybe lábadt szeme, hol a mentőautok piros-fehér szirénéjában válik a pánik közvetítőjévé, hol pedig a macskát kereső tűzoltók zseblámpájának fényében vetül rá a kiszolgáltatott helyzetet feltáró “reflektor”.
Senki sem kiabál, senki sem önti ki a haragját. A családtagok, a házbéliek és a szakemberek is nyugodt hangnemben beszélnek – legfeljebb passzív-agresszívan –, ami csak még fojtogatóbbá teszi a füsttől amúgy is nehéz levegőt.
A macska keresése az egész lakás aprólékos átvizsgálásával jár, így a lány kénytelen szembenézni a következményekkel. A fényben gomolygó por egy felrázott hógömb lassan alászálló pelyheire emlékeztet, ezzel különös, bensőséges pillanatokat kölcsönözve a tragikus történéseknek. Vera még makacsul tagad: végül egy vele párhuzamosan futó tragédia és annak reménykeltő fordulata hozza el az első fényt.
A leégett, vízben álló lakás martalékait megbabonázó képi-, és szimbolikus megoldásokra váltó film a Füstfal, melyben az alapszituáció egyes elemei és a Verát alakító Mészáros Blanka megrendítő bénultsága a Régi város tragédiájának intim lenyomatát idézik. A mai fiatalság döcögős elindulásáról, útkereséséről és a szülőktől való leválásáról mesél, egy nagyszabású, mégis érzékenyen megfogalmazott történet keretében, ahol a látványos külső forma mögött halk, lírai tónus húzódik.
Grand Jeté (r.: Gyimesi Domonkos, o.: Hámory Csaba)
Micsoda pusztító fájdalmat hordoz magában annak a mosolynak a megélése és látványa, amely az önzés és önzetlenség kegyetlen harcának mezején csírázik ki, majd bont rügyet az arcunkon – hogy aztán kúszó növényként hálózzon be mindent, vagy épp gyökerestül törjön le. Amennyi friss életteliséget tükröz, annyira romlott talajból sarjad: amikor a szívünknek legkedvesebb személy öröméhez és kiteljesedéséhez felírt egyenlet magától értetődő és támadhatatlan, mégis kétéségbevonnánk és támadának, csak mert a képletben nekünk nem jutott hely. Amikor az örömünkhöz és a kiteljesedésünkhöz felírt egyenlet egyenesen a születési anyakönyvi kivontatunkba íródott, mégis kiradíroznánk onnan, csak mert a megoldás végén nem a szívünknek legkedvesebb személy áll.
Mosolygunk, hogy a másik tudtára adjuk: minden rendben van, támogatjuk őt. A szájizmaink megfeszülnek abból a nemes szándékból, hogy ne keltsünk bűntudatot benne a döntéséért, ne törjük le a szárnyait. De jön egy pillanatnyi elernyedés: mi lesz így velem? A másik oldalon is halvány mosoly születik, amely azt suttogja: nem ellened szól, amit tettem – fontos vagy, szerethető maradsz. Két ilyen kisírt szemű mosoly találkozásának órájában ébredünk rá arra, hogy az addig töretlennek hitt porcelán - hiába a gondos, szüntelen figyelem - hajlamos a repedésre.
Gyimesi Domonkos filmjében a leírt szituáció kiváltója, hogy a tehetséges balettáncosnő Milla - miközben boldog párkapcsolatban él Budapesten Ádámmal - lehetőséget kap, hogy Milánóban folytassa karrierjét. A rendező-író a fiatalok történetét átszövő tragikumot precízen felépített forgatókönyvvel mélyíti el: A mellékszereplők – úgy mint a Millát minden körülmények között támogató olasz barátnő, vagy Ádám húgaként a maradásra ösztönző kislány – valamint a szerelmesek életében és a táncos pályában bekövetkező sorsfordulatok hol bénítják, hol épp erősitik a folytonos kétségben vergődő lány elhatározását. A női főszereplőhöz rendelt karrierút pedig - amelyhez testi-lelki próbatételek, abúzus, lemondások és áldozathozatal asszociálhatók - a kezdettől fogva hitelesíti a konfliktus forrását.
Zsuzsanna Roe mind a smink mögött, mind anélkül hitelesen közvetíti Milla arcára kiülő folyamatos kétséget, Csiby Gergely pedig pontosan olyan fájdalmas tekintettel ül a padon szerelme mellett, mint az 500 nap nyár Tom-ja Summer oldalán. A rövidfilmben egy pillanatra feltűnik Sally Rooney Normális emberek című regénye – az intertextuális utalás működik: egy hasonlóan intim, lélektépő jelenetekkel tarkított, bonyolult kötődésbe nyerünk betekintést, ahol a kapcsolat tartósságát sokkal inkább a külső körülmények szabják meg.
A beutaló (r.: Riba Gergely, o.: Győri Márk)
Tüdőszűrő vizsgálatra vagy Unicumra menjen el az 1400 ft? - a dilemma súlyától megremeg a tök alsókkal, makk hetesekkel, és zöld ászokkal teleszórt kockaterítős kocsmaasztal. Amennyire kulturálisan sajátos humorral indul az akció-, gengszter- és bosszúfilm műfajaiból gyúrt rövidfilm, annyira nemzetközi minőségű kivitelezésben látjuk viszont a zsánerre jellemző jelenettípusokat, motívumokat.
A narráció stílusában és jelenlétében a Scorsese-féle hagyomány (Casino, Nagymenők) köszön vissza: a megszólaló egyszerre kommentál, moralizál és vezeti a nézőt a történeten. A nagy tiszteletnek örvendő, mára már tolószékbe kényszerült Jóska karcos, rekedt, öblös hangján, önreflexív mondatai révén foglalja egységbe és tartja össze a filmet, megbánást és bűntudatot sűrűsítő elmélkedésekkel. Önreflexív bölcseletei auditív módon rántanak ki az alvilágból, miközben a füstös, szürke környezetet lírai képzettársítások, a nyugalom (fél)szigete váltja fel.
Ő és fia, Rutten – a két egykor rettegett alvilági férfi – árnyalt figurák, akik kénytelenek szembenézni múltjukkal, amikor a család utolsó reményét, a tinédzserkorú Abigélt elrabolják. A filmben a közép-kelet-európai maffiabandák, és a velük lepaktáló rendőrség fájdalmas realizmussal itatják át a történetet, miközben a film az eleve problematikus „kiszállási lehetőség” dilemmáját egy olyan család történetén keresztül vizsgálja, ahol a bűnös viszonyrendszer apáról fiúra száll. Rutten ugyan már egy higgadtabb, józanabb, érettebb gondolkodású változata az ápolására szoruló apjának, de magának való természete és erőszakos hajlamai miatt a kislánnyal való kapcsolata ugyanúgy eszünkbe juttathatja a Külön falka szülő-gyermek viszonyát.
A beutaló feszültséggel teli jelenetei igazi élményt nyújtanak, a John Wickre emlékeztető magánakciók minden elemükben átmennek a minőség szűrőjén: autentikus, tetovált-kopasz figurák; puszta kézzel, szúró- vagy lőfegyverrel végrehajtott, hiteles kaszkadőrmutatványok; navigáló totálok és érzékszervekre ható közeliek; zajokat tudatosan felerősítő sound design; pulzáló, suspense-érzetet fenntartó zene; és mindezekkel szimbiózisban működő, ritmusos vágási technika. A nézői kielégülés csúcsát pedig egy-egy képzeleti- és valós síkon végbemenő tarantinói revansjelenet adja.
Riba Gergely alkotása – amikor éppen nem a kamera, a hang és a zene összehangolt munkájával építi a feszültséget és szórakoztat – a karakterek belső konfliktusaira, a bűn és a felelősség súlyára, valamint a család tragikumára és fel(ül)emelkedési kísérletére fókuszál. Sőt, egy nyuszit is hadba állít, a mondanivaló kidomborítására.
