Szirtes András: Juliette

Juliette egy régi, ismerd meg önmagadat címre hallgató terápia résztvevője, amelyben életének különböző stációval ismerkedhetünk meg. Gyermekkorát felhőtlen boldogságban úszva, libapásztorlányként töltötte, egyszer egy fa tetején elaludt és két napig álmodott. Ezután apácákhoz került, ahol a nevelőnő kicsempészte a lányok levelesládáját, elolvasta szerelmes leveleiket. Itt veszítette el szüzességét, a szégyenletes esetről és a rejtett gondolatairól minduntalan gyónnia kellett annak a papnak, aki éppoly erkölcstelen életet folytatott, mint megerőszakolói. Később, immár felnőttként szerelmes lett, túlcsorduló érzéseitől vezérelve teljesen eggyé akart válni az imádott férfival. Megölte szerelmét, hogy az ne legyen senki másé, kannibálok módjára megette húsát, hogy annak lelke beléje szálljon, egyesüljön vele. Most az elmegyógyintézet falai között egy terapeuta faggatja életéről, a cselekedeteinek okairól, arra kíváncsi, mi rejtőzik az angyali arc mögött, melyek az ártatlan tekintettel népdalt éneklő leány egyéniségének lényegi vonásai.



Bár Szirtes András mindent megtesz azért, hogy filmjét ne lehessen beskatulyázni, műfaját tekintve ez mégis egy discours,  egy dialogizált esszé, ahol a rendező a kérdező szerepében érzi jól magát, oly annyira, hogy maga játssza el a doktor figuráját. A terápia során orvos és beteg személyisége lassan közeledik egymáshoz, végül a paciensből lesz a kérdező, és a terapeuta válik a kikérdezett alannyá. Nem pusztán a szerepcseréről, a beteg és egészséges ellentétpár felcserélhetőségéről értekeznek itt a szerzők, de a nemi identitás megkérdőjelezhetőségéről is, amikor a lány férfias vonásait hangsúlyozzák a portréjában, miközben a rúzzsal kifestett orvos lassacskán elnőiesedik. A film utolsó tíz percében kettejük arca egymásra kopírozódik, Bergman emlékezetes Personáját idézve. Ott a két női arc egy személyiséggé forrt össze, itt inkább egy hermafrodita lesz a végeredmény, egy személyiségtorzó, aki hol női, máskor viszont egy férfi hangján beszél hozzánk. Ebben a fantáziaképben a két főszereplő kilép saját testéből, egy másik ember bőrébe bújva játszadoznak egymással és az önélvezetükre kevésbé fogékony nézők idegeivel.



A rendezés allúziókkal, Sade márki életéből és munkáiból vett motívumokkal igyekszik felpezsdíteni az elbeszélést. A gyógyító terápia Sade előadásaira utal, melyeket a charentoni elmegyógyintézet színjátszói adtak elő, míg Juliette neve, megrázó szexuális élményei pedig híres regényét, a Justinet idézik, ahol különválik Justine és nővére, Juliette története. Ugyanakkor a discours is a márki kedvelt irodalmi műfaja volt, ám ez sem kárpótolhat bennünket azért, hogy a hetven perces filmben közel egy órán át a lecövekelt kamera előtt előbb a paciens aztán a terapeuta indokolatlanul hosszan beszél életéről. Nyugodtan nevezhetnénk interjú-filmnek is a Juliette-et, ha a kérdez-felelek játék nem fiktív szövegekre épülne. Szándékai szerint ez egy antifilm, ami hátat fordít a vizuális megjelenítésnek, minimálisra redukálva a kameramozgást, a képkivágásokat. Szirtes a kolpoltőr szerepében tetszeleg, nem a minőségre törő, hanem a saját gondolatait népszerűsítő szerzőt játszva. Ráadásul a terapeuta szerepét is magára osztotta, de az ő hangján megszólalva üresen kopognak a mondatok, megjelenésével pedig kioktatóvá és öntetszelgővé válik az orvos karaktere. Itt most rossz színész, nem tud méltó partnere és ellensúlya lenni a leányt megformáló profi színésznőnek Érsek Obádovics Mercédesznek. Formai szempontból a Juliette elhibázott kísérlet, amely így belezuhan a trivialitások és az önimádat feneketlen szakadékába.