Péntek délelőtt tízkor két-három egyetemista és a Filmhu riportere ült a nézőtéren, amikor Hegyi Béla 1994-ben készült Szerencse fent, szerencse lent című filmje elkezdődött. A rendszerváltás után a szénbányák bezárása miatt bányászok ezrei váltak munkanélkülivé Magyarországon. A film legdrámaibb jelenete, amikor a bezárásra ítélt bánya aknájának bejáratánál a végzős vájártanulók a riporter kérdésére sorban azt felelik, hogy legszívesebben amúgy is elhagynák ezt a munkát. Mindenkinek azt javasolják, hogy tanuljon inkább valamilyen rendes szakmát. A borongós pénteki napon nem utoljára látunk elbocsátott, vagy éppen elbocsátásra váró bányászokat a Latinovits terem vásznán. A Szerencsés emberek, a Vattacukor és a Csődeljárás című filmek szintén a bányák felszámolása miatt munkanélkülivé vált emberek sorsát követik nyomon. Lugossy István Csődeljárás (1999) című filmje több szempontból is eltér a többi hasonló tematikájú alkotástól. A 1999-ben elkészült dokumentumfilm a tatabányai brikettgyár végkielégítés nélkül elbocsátott dolgozóinak sorsát beszéli el. A képek kifejezetten távolságtartók, csak a beszédes arcok és archív bejátszások, a lepusztult brikettgyárról készült felvételek szakítják meg olykor-olykor. A szünetben, arra kérdésre, hogy miért nem alkalmazott többféle képet, Lugossy azt mondja, hogy szerinte az arcok mindent elmondanak, és a részletek, a közelik csak elterelik a figyelmet a megdöbbentő történetről. A film valóban nem kísérletezik azzal, hogy izgalmat csempésszen a képek sorozatába, és értékelni sem kíván, csak bemutatja, miként esett egy csődeljárás áldozatául 240 ember Tatabányán. A másik három film inkább törekszik személyességre. Olyannyira, hogy már-már azt érezhetjük, teljesen beférkőzünk a film hőseinek életébe. A Szerencsés emberek (1997) című film rendezője, Oláh Gábor 1996-ban, azért indul Tatabányára, hogy megkeresse az 1980-as években az eocén-programról készített filmjét. A film nem kerül elő sem a múzeumból, sem a korábbi bányavállalat műhelyéből. A rendező felkeresi azt a családot, akik tizenöt évvel korábban, mint bányászcsalád, filmje szereplői voltak. A család a bányász-telepről a város egyik lakótelepére költözött, nehezebb körülmények között, de mégis boldogan élik életüket. A filmben Oláh Gáborral együtt a család barátjaként mi nézők is elkísérjük a szülőket munkahelyükre, a gyerekeket pedig a munkaközvetítőhöz, a diszkóba, vagy az edzőterembe. Miközben a fiú a profi boksz-karrierről álmodozik, az anya így beszélget a rendezővel: „Most jobb világ van, vagy rosszabb világ van, mint húsz éve? Akkor még tudtam félrerakni abból a kicsiből. Most nincs miből félrerakni, nincs. Akkor még olcsóbb volt a lakás is. Elmentek az oroszok, szabadok vagyunk, hát ez nem jó? Hát én ezt nem vettem észre, hogy elmentek. Nem. Dolgozunk, minden reggel kelünk, megyünk, fekszünk és az ember fáradt, és nehéz, nehéz.” A Vattacukor (rendező: Varga Ágota, 1998) készítői azokat az embereket keresték fel, akik elfogadták Lyukóbánya vezetőségének ajánlatát, és az ún. csomaggal számoltak le a bányában. Tíz év után tíz havi bérüket kapták így meg a bánya munkatársai, illetve minden további év után egy hónapot. A Szerencsés emberek című filmtől eltérően nem részesei, csupán szemtanúi vagyunk a történéseknek, akik helyett kérdéseket tesz fel a riporter. Négy embert ismerünk, meg, akinek a bánya vezetőinek ajánlatával megadatott némi pénz, ami az újrakezdést, az új életet jelentette. A rendező nemcsak a néző szemeként használja a kamerát. A képek gyakran többet mondanak, mint amit egyébként láthatunk. Az adósságaik törlesztését házuk eladásával finanszírozó kezdő vállalkozó szülők a kamerától öt méterre, egy üres szoba sarkában mesélik el, miként lett bányászból bálásruha boltos a férj. A reménytelen helyzetben lévő munkanélküli fiatalembert, és feleségét kissé felülről fényképezi a kamera, miközben háttérben két gyermekük játszik, a szülők elmondják, miként vesztették el mindenüket, amikor a tetemes végkielégítésből butikot nyitottak. A szétszerelt vattacukor készítő gép mellett, napernyője alatt ülve beszéli el, a vattacukorárus ex-vájár, miként fogyott el pénze, úgy, hogy nincs az árukészlet pótlására elegendő jövedelme.

A fenti négy filmmel egy sorba illeszkedik Schiffer Pál Senki gyermekei – Videoton-sztori I. (1991-93) című alkotása, mely azt dokumentálja, hogy miként élték meg a vállalatcsoport dolgozói, a korábban rendíthetetlennek hitt óriáscég összeomlását. A film hősei nem a cég vezetői, és nem az új tulajdonosok, hanem azok, akik hónapokig feszültségben éltek, mert bizonytalan volt, hogy mikor bocsátják el őket. Megismerkedhetünk műszerésszel, aki a korábbi KISZ-lakótelepen kilós ruha boltot nyitott, és rádiótechnikusokkal, akik a felszámolás után közös vállalkozásba kezdtek. A nézőknek valódi izgalmat jelenthetett a film, ezért többen sajnálták, amikor kiderült, hogy a film második részét csak véletlenül kezdte el vetíteni a mozigépész.

A pénteken bemutatott társadalmi, munkaerő-piaci változásokkal foglalkozó filmek között Papp Gábor Zsigmond Plázák népe (2002) és Sós Ágnes Tőkések vagyunk, vagy mi (2002) című filmjei már az ezredforduló Magyarországáról szóltak. A Plázák népében megismerjük a szőke hajú, butikos lányt, aki hosszasan elemzi, hogy ki is az igazi „plázacica”, követjük az egész napjukat biliárdozással és kirakat nézegetéssel töltő fiatalokat, és találkozunk Afrikából jött joghallgatóval, aki mikulásként dolgozik. A Plázák népe nem gúnyolja, de nem is reklámozza, csupán elfogadja, és bemutatja a „pláza jelenséget”. Ennél sajnos kevéssé sikerült színesre Sós Ágnes filmje, mely az első magyar lízing cég sikersztoriját meséli el. „Többet lehetett őket kisgyerekkel látni, mint a politikusokat” jegyezte meg nézőtársam a vetítés után. Kellemes volt Jaguárokat, vitorlásokat, és úszómedencés villákat látni a lakótelepek, munkásszállók és munkaügyi-központok után, azonban csak egyoldalú képet alkothattunk az egyfolytában mosolygó cégvezérekről. Rendkívül fontos, és aktuális problémát dolgoz fel, Méry Zsuzsa 2002-ben készített, Középkorú értelmiségi állást keres című filmje, de sajnos rendkívül felületesen. Három középkorú munkanélkülit ismerünk meg, akiket követ a kamera, de nem tudjuk meg, hogy miért váltak munkanélkülivé, és miért azt az utat választják ebben a helyzetben, amit választanak. A film hatását az is csökkenti, hogy az alkotóknak sikerült olyan szereplőket választaniuk, akikkel lehetetlen azonosulni.

B. Révész László Pogány című filmje a Baranya megyei falu történetét kíséri végig húsz éven át. A nemritkán 5-10 perces snittekben a falu életének sorsfordító eseményeit láthatjuk. Láthatjuk a kárpótlás során megmaradt földek felosztását, a TSZ szétesését, és a falu meghatározó személyiségeinek életébe is bepillanthatunk. A hosszú snittek, és az előbbi filmekhez képest kevéssé dinamikus történet, és persze a 145 perces időtartam a film végére erősen megtizedelte a közönséget. Délután öt órakor viszont már mozdulni sem lehetett a Szinbád Mozi előtérben, ahol portréfilmeket vetítettek a közönségnek. A nézők többsége egyetemista volt, de az esti beszélgetésre összegyűlt a dokumentumfilmesek krémje is. A nézők kisebbik hányadát azok az érdeklődők alkották, akik felnőttként, újságolvasóként, tévénézőként élték át a rendszerváltást, és nosztalgiáztak, vagy éppen újabb ismereteket akartak gyűjteni a korabeli eseményekről. Az érdeklődés érthető, hiszen, ahogy Gergely András a fesztiválkötet bevezetőjében írja: „Az utóbbi egy-két évtized magyar dokumentumfilm-termése történelmi értékű. Olyan világot tár fel és őriz meg (elsősorban az elesettekét), amely enélkül az ismeretlenségbe süllyedne. Mert szegények ugyan mindig lesznek (…), de azok az  »életük végén munkanélküliek«, azok a koldusmaffiák, azok a tétlen öreg parasztok nem lesznek többé…A rendszerváltozás dokumentumfilmjei egyenesen a »nagybetűs Történelmet« őrzik meg a számunkra.