Mivel a filmiparban most is rendszerváltás zajlik, talán érdemes visszatekintenünk a 2004/2-es filmtörvényre, ami a jelenlegi filmfinanszírozási forma alapját fektette le, és létrehozta a Filmirodát is, amelynek azóta te vagy a vezetője. Ezt a törvényt akkor példátlan konszenzussal fogadta el a parlament. Mi lehetett az oka ennek az egyetértésnek?
Komoly eredmény volt a filmszakma számára, hogy 2003 végén ellenszavazat nélkül fogadta el ezt a törvényt az Országgyűlés. Ez jelezte egyrészt a szöveg előkészítettségét, valamint a törvény által megfogalmazott célok társadalmi és egyben politikai elfogadhatóságát.
Igazából a Filmtörvény a mai napig unikum a magyar jogrendben, hisz olyan ágazati törvény, ami megpróbálja rendezni egy konkrét művészeti ágnak az állammal való - lehetőség szerinti valamennyi - kapcsolatát, ez pedig belátható, hogy nem egy egyszerűen realizálható vállalás.
2004 előtt olyan helyzet alakult ki, amikor is a filmszakma részéről nagyon komoly erők mozdultak meg, elsősorban ennek a viszonyrendszernek a tartós rendezése érdekében, és persze ennek keretében elsősorban biztosítani azt, a rendszerváltás után egyre bizonytalanabbá váló finanszírozási hátteret, amire e művészeti ágazatnak kiemelten szüksége van. A film jellegéből adódóan egy olyan kulturális terület, amely esetében az anyagi háttér megteremtése létkérdés, és ez a múltban általában úgy fogalmazódott meg: hogyan lehet rávenni a parlamenti többséget adó politikai erőt arra, hogy ezt a filmszakma számára – tervezhetően – biztosítsa.
Emlékezetem szerint az alapvető vágya az volt Grunwalskyéknak (Grunwalsky Ferenc, a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke 2003 és 2009 között – a szerk.), hogy a Filmtörvény tartalmazzon egy kitételt, amely évekre előre rögzíti, hogy a központi költségvetési kiadásokból milyen arányban fog majd éves rendszerességgel támogatást kapni az akkori támogató szervezet, az MMK. Ez végül nem került bele a törvénybe, viszont nagyon sok olyan egyéb lényeges gondolat csatornázódott be, amelyeket az akkori NKÖM (az 1998 és 2006 között működő Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – A szerk.) részéről Zahar Balázs főosztályvezető egy nagyon koherens és komplex egységbe tudott formálni, és talán éppen ez az egységesség, a célok és eszközök megfelelősége volt végül az, ami meggyőzött mindenkit az Országgyűlésben, hogy igennel szavazzanak.
A finanszírozás biztosítására egy újszerű megoldást vezetett be a Filmtörvény: 2004-től létezik Magyarországon az adóvisszatérítési rendszer (a mértékét akkor még 20%-ban megállapítva), ami tulajdonképpen egy olyan, normatív alapú többlet-finanszírozást jelent, ami a tényleges hazai filmes költések alapján történik, és ebben a filmszakma különböző szegmenseiből akkor és azóta is sokan láttak és látnak fantáziát. Ennek a rendszernek 2004-től kezdődően volt egy folyamatos és egyenletes növekedése, és amelyről meggyőződéssel állítom, hogy nagyon sok hasznot hozott Magyarországnak, és ami egészen a tavalyi év közepéig töretlenül zajlott.
Mi volt a Filmiroda létrehozása mögötti elképzelés?
A Filmtörvény legnagyobb része érthető módon a mindenkori központi, kiemelt támogató (MK, Filmalap, Filmintézet) szerepköréről, feladatairól, lehetőségeiről szól. Emellett született meg az az elképzelés, hogy az ehhez kapcsolódó egyéb funkcióknak, és így kiemelten a közvetett támogatásnak legyen egy olyan intézményi háttere, ami hatóságként, a közigazgatás részeként működik.
Az olyan rendszerek, amelyekben filmes adóvisszatérítés működik, sokféle módon valósulnak meg a civilizált világban. Hogy miért nem lettünk mi, a Filmiroda egy állami beruházási ügynökség például, amely erről a támogatásról tárgyal, egyeztet a partnerekkel, és így az érkező igények befogadását vagy elutasítását a jelenleginél rugalmasabban képes kezelni? Azt gondolom, hogy ennél fontosabb érdek volt, hogy egy olyan intézmény jöjjön létre, ami a jogszabályok rigorózus alkalmazása mentén minél objektívebb és kiszámíthatóbb működést tud megvalósítani. A mai napig azt hiszem, hogy ez egy kiváló döntés volt, mert ezzel a hazai közvetett támogatási rendszer alapvető mozgató és fenntartó erejévé a normativitás, és az abból következő, arra közvetlenül ráépülő bizalom válhatott. Ezt a bizalmat bizonyíthatóan sikerült kiépíteni és megtartani a rendszer működésének első 21 évén keresztül.
Fotó: Eve Montaigne
Milyen párhuzamokat vagy különbségeket látsz a 2004-es törvény előkészítő munkája és a Filmreform jelenlegi törekvései között?
Nyilván sok az adódó párhuzam, noha teljesen más most, a huszas évek közepén az a világlátás, tapasztalat, és jogi-politikai környezet, ami a filmeseket körülveszi és remélhetőleg inspirálja. Amit látok, az a közelmúltat meghaladni kívánó, a döntéshozatali folyamatokat megreformálni szándékozó törekvés, ami a filmszakma egészének demokratikusabb, ésszerűbb, és minden szempontból a valódi értékteremtés lehetőségét biztosítani képes alapokra történő helyezésére irányul. Mindez összefüggő része és leképeződése egy általános társadalmi folyamatnak, ami örömteli és intenzív módon zajlik jelenleg az egész országban.
2004-ben a filmtörvény létrehozásával egy sajátos, duális rendszer jött létre Magyarországon: ahogy te is kiemelted, a Nemzeti Filmintézet (korábban Nemzeti Filmalap) finanszíroz, a Nemzeti Filmiroda pedig hatóságként működik. Tapasztalatod szerint ennek ma melyek az előnyei vagy a hátrányai?
Mint említettem, ahány ház, annyi szokás, ahány ország, annyi különféle megoldás született az állam és filmszakma viszonyrendszerének a szabályozására. És főleg nem állítom, hogy ami itt és most van, az örök és megváltoztathatatlan, és hogy egészében véve szükségszerűen következik a magyar társadalom vonatkozó elvárásaiból, igényeiből. Visszatekintve azonban úgy gondolom, hogy ezzel a dualista rendszerrel itthon egy viszonylag optimális működési modellt tudtunk létrehozni. Az alapvető különbség a „két NFI” között, hogy a jelenlegi Filmintézet egy részvénytársaság: ugyan a Filmtörvény keretei között, és állami felügyelettel, de a belső szabályainak magas fokú autonómiája alapján támogathat, köthet polgári jogi alapon támogatási szerződéseket, vagyis egy mélyen civil szabályrendszeren alapuló, tulajdonképpen a széles értelemben vett filmszakma integráns részét képező intézmény. A hatóság, akár úgy is, hogy Hatóság, ehhez képest egy teljesen másik állami alrendszerhez tartozik, a közigazgatás része, és mint ilyen, kérelmekkel, ügyfelekkel, eljárásokkal, kötelező erejű határozatok, olykor akár bírságok kiszabásával végzi a jogszabályokban megállapított feladatát.
Igazából ez a legfontosabb különbség, hogy a Filmiroda egy olyan jogalkalmazó szervezet, amelynek a működése teljes mértékben ezeknek a magas jogforrási színtű normákban meghatározott szabályok szerint történik, és kell is, hogy így történjen. A mi hatósági döntéseinkben szubjektív, szelektív szempontoknak igazából nem lehet helye, és annál jobb a működésünk, minél kevésbé enged esetlegesen teret ilyeneknek – és amikor is, ha az ügyfél véleménye eltér a kapott és nem várt eredményt illetően a miénktől, e döntések bírósági felülvizsgálatával lehet élni. Ez tehát az egyik fontos garancia, ami az ügyfél és a hatóság kapcsolatát érdemben a helyes mederben tartja. Másrészről, mivel a szervezet természetesen egy nagyobb egész, az állami döntéshozatali mechanizmus része, nagyon fontos kitétel, sőt kötelező erejű elvárás kell, hogy legyen, hogy a filmszakma ügyeit intéző hatóság kizárólag a konszenzusos alapon létrehozott és funkcionalitásában jól kitalált jogi normák betartásával tudjon működni, döntéseiben semmiféle más külső kényszernek ne legyen kitéve.
A múlt tapasztalataira alapozva ezért hangsúlyozom a Filmiroda autonóimájának a szükségességét, az igazgatási, irányítási, sőt akár a gazdasági jellegű kényszerek alóli maximális mentesítését. Ez utóbbit úgy értem, hogy saját bevételeink képesek biztosítani egy huszonegyedik századi, ügyfélbarát hatósági működés pénzügyi feltételeit – amivel nem igazán, vagy annak nem minden vonatkozásában tudtunk élni idáig, elsősorban a nem ránk szabott külső szervezeti szabályzók szorításában. A félreértések elkerülése végett, itt én nem egyébre, mint a kellő számú munkatárs alkalmazhatóságára, a megfelelő informatikai környezet kialakítására gondolok.
A feladatunk jelenleg az, hogy - amennyiben javaslattevőként részt tudunk venni egy újfajta jogi és szakmai környezet kialakításában - akkor e feltételeknek a biztosítása minél hatékonyabban meg tudjon valósulni.
Fotó: NMHH/Savaria Filmfesztivál
A Filmiroda már három különböző finanszírozási szervvel együttműködött már az elmúlt húsz évben. Volt lényeges különbség ezekben a kapcsolatokban?
Alapvetően a kérdés mindig az, hogy azokban az eljárásokban, konkrét ügyekben, amelyek a feladatainkból következően közös metszetet képeznek, mennyire tudunk operatív módon jól és a fentiek szerint, kizárólag a ránk vonatkozó szabályzók alapján működni. Nyilván ebben voltak különbségek az elmúlt időszakok, a különböző intézmények között – de a mi munkánkat nem befolyásolta, hogy ezek a szervezetek önmagukban mennyire tudtak jól, vagy demokratikusan működni. Nekem az volt a benyomásom, és most is azt tudom elmondani akár a Nemzeti Filmintézetről is, hogy ott is sok olyan kollégával tudtunk dolgozni, akik – például nemzetközi ügyekben - felkészültek voltak, professzionális módon intézték a munkájukat, és semmiféle problémát nem jelentett a velük való együttműködés.
A filmszakma ügyeit érintő, a produkciók létrejöttét segítő eljárások mellett a filmek besorolásával is foglalkoztok. Ez két teljesen más funkció.
Így van, bár besorolási eljárásból több különböző is van a Filmtörvényben, de az igazi kakukktojás a korhatár-besorolás, és ugyancsak kivétel, bár teljesen más szempontból, a filmek art-besorolása is. A korhatár-besorolás kapcsán kivételes módon nem a filmszakma támogatása, hanem a kiskorúak védelme a törvényi feladatunk. Ez utóbbi rendszernek az újragondolása véleményem szerint az eltelt huszonkét év után időszerűnek tekinthető.
Ha valaki előveszi a filmtörvényt, és megnézi, hogy milyen mélységű, pontosságú norma vonatkozik arra, hogy mit nevezhetünk art filmnek és mit nem, azzal fog szembesülni, hogy ez bizony nagyon vékonyka szöveg. Jó lenne, ha ez egy pontosabb megfogalmazást kaphatna.
És egy másik, akár még a szakmán belül is elterjedt tévedést is el kell, hogy oszlassak: az, hogy valami art film, az nem, vagy nem feltétlenül örökérvényű állam pecsét arra, hogy művészileg milyen magas a színvonala, hanem sokkal inkább arra vonatkozik a döntés, hogy az alkotás olyan kulturális tartalom-e, amit az állam valamely, akár oktatási szempontból támogatandónak ítél meg. A filmek art-besorolása tehát egy kicsit bizonytalan státuszú feladatkör, mert ebben lehet a legnehezebben érvényesíteni a normativitást, mint a hatósági működésre jellemző alapelvet. Ezért is van, hogy ebben az eljárásban nem a magunk véleményére alapozva döntünk, hanem a szakemberekből álló Art Bizottságon keresztül.
A vékonyka definíció alapján, amire támaszkodhattok, mi kaphat most art film besorolást?
Van egy jól alkalmazható gyakorlatunk ebben a tekintetben: azt gondoljuk, hogy az art filmnek valahol az európai kultúrkörhöz való kapcsolódás feltételének kell megfelelnie. És innentől kezdve szembesülhet akár azzal az art-mozi látogatója, hogy néha nem túl magas színvonalú francia vígjátékok is megjelenhetnek a kínálatban. Ez annak az ellentmondásos helyzetnek az eredménye, hogy a „tengerentúli” tartalmak túlnyomórészt elárasztják a mozikat, teret foglalnak a kulturális fogyasztásunkban, a gondolkodásunkban – és ezzel szemben, kis túlzással, bármi, ami Európából jön, támogatandó tartalomnak minősülhet. Hangsúlyozom még egyszer: nem a művészi tartalomra vonatkozik az art besorolás, hanem azokra a kulturális tartalmakra, amelyeket az állam szeretne a mozilátogató számára előnyben részesítve, és esetleg a rendes üzleti körforgásból kiemelve az állami támogathatóság eszközével hozzáférhetővé tenni.
Fotó: NMHH / Cinefest
Hány szakember dolgozik ma nálatok a Filmirodában, és mekkora a szakértői bázisotok?
A szervezet létszáma egy jó ideje már a húsz fő körül mozog. Sajnos nem állunk jól a Filmirodában ezen a téren, és nagyon remélem, hogy a közeljövő rendszerszintű változásai arra is ki fognak terjedni, hogy azok a funkciók, amelyeket mi itt a Filmirodában elláttunk, megfelelő személyi háttérrel rendelkezzenek. Ahhoz képest, hogy milyen mértékű és nagyságrendű feladatokat kell megoldanunk, ez a létszám bizony alul van tervezve: évente több mint ötezer eljárást viszünk végig, 300-350 milliárdnyi filmes költést ellenőrzünk.
A Filmiroda egyik legfontosabb eszköze a jogszabályok betartatása. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján mennyire gyakoriak a visszaélések a támogatási rendszerben? Gondolok például a 1242 – A Nyugat kapujában kifizetései körül kialakult botrányra.
Azt szoktam mondani, hogy az a kép, amit a hatóság az általa kapott információk alapján kialakít az egyes filmszakmai történésekről, és akár az egyes produkciókról, valószínűleg éles, de csak részleges képe a teljes valóságnak. Mi itt a Filmirodában mindig annyit tudunk, csak annyit tudhatunk, amennyit az adott, konkrét eljárásokban velünk megosztanak az ügyfelek. A jog ezt nyilatkozati elvnek nevezi: az ügyfél nyilatkozatában foglaltakért az ügyfél teljes körű, akár büntetőjogi felelősséggel is tartozik. És bár néha akár lehetne az az érzésünk is, hogy ez a szegmense a valóságnak, amit mi itt látunk, nem feltétlenül konform az egésszel, de nem nagyon tudunk tovább menni, mert nem vagyunk nyomozó hatóság, sem adóhatóság, mi abból az anyagból dolgozunk, amit az ügyféltől kapunk. Konkrétan az általad említett film kapcsán nyilván hallottunk mi is szakmán belül terjengő híreket, ezért ezt a produkciót sokszoros figyelemmel és odafigyeléssel néztük át az ellenőr kollégáinkkal, és nem találtunk olyan visszaélésre utaló adatot, amiből az következett volna számunkra, hogy feljelentést kell tennünk. A másik, általános vetülete ennek a kérdésnek, hogy a stábon belüli elszámolások, más néven a filmszakmai tartozások kérdése polgári jogi kérdés, ennek a rendezése nem a közigazgatási hatóság feladata, hatásköre.
A nyomozó szervekhez többször is fordultunk az elmúlt években: ha azt állapítjuk meg, hogy bizonyos költségek nem azért kerültek bele az elszámolásba, mert indokolhatók voltak, hanem kifejezetten azért, hogy növeljék az állami támogatás mértékét, ezekben az esetekben a Filmiroda – törvényi kötelezettségből - feljelentést tesz. Volt erre nem egy, nem kettő példa az elmúlt huszonkét évben, bár sajnos nem állíthatom, hogy az ezt követő nyomozások eredményességével akár közszolgaként, akár magánemberként egyet tudtam volna érteni: de ez már egy másik kérdés, ami messze túlmutat a Filmirodán.
Ennek fényében van bármilyen jogi eszköze a Filmirodának, amivel fel tud lépni a visszaélésekkel szemben?
Ezzel kapcsolatban visszatartó eszköz – és nem is kicsi – szerencsére van a kezünkben: amikor az adott eljárásban visszaélést észlelünk, és következésképpen feljelentést vagy bejelentést teszünk, akkor egyrészt az eljárást felfüggesztjük, másrészt a felfüggesztés indokára tekintettel az ügyfél, sőt azok az egyéb vállalkozásai is, ahol ő ügyvezető vagy tulajdonos, az ügy lezárásáig automatikusan kizáródnak a támogathatósági körből. Annak fényében, hogy ezek a nyomozások akár évekig eltartanak, az adott ügyfélnek ez a felfüggesztés már önmagában is jelentős veszteséggel járó, elégséges visszatartó erő lehet.
Te is utaltál már korábban arra, hogy tavaly megtört az adóvisszatérés rendszerének folytonossága. A szakmában komoly pánikot okozott, amikor felső határ került a keretre, és egy időre nem lehetett új produkciókat regisztrálni. Úgy tudom, minisztériumi utasításra erről akkor a Filmiroda nem kommunikálhatott. Hogy láttad akkor a helyzetet és hogy áll most?
Hadd kezdjem a válaszomat egy kicsit messzebbről. Talán nem csak az én személyes meggyőződésem, hogy a 30%-os filmszakmai adó-visszatérítési rendszer nem csupán a filmszakma számára pozitív intézkedés, hanem nagyon sokféle pozitívumot hozott magával Magyarország nemzetközi megítélésére, a GDP-re, a foglalkoztatásra, az országimázsra, a magyar gazdaság egészére nézve is. Ennek a menedzselése, kezelése a Filmiroda részéről 2004 és 2025 nyara között komoly feladat volt, és azt gondolom, hogy ezt sikerült úgy végrehajtanunk és olyan szoros együttműködést kialakítani a piaci szereplőkkel ennek kapcsán, hogy ez eredményesen, jól tudott működni.
A kezdetekkor, 2004-ben az érthetően még bizonytalan megrendelők nagyjából 600–700 millió forintot költöttek el Magyarországon. Az a tény, hogy ez a szám 2025-re fel tudott menni egészen évi 350–400 milliárd forintos költésig, több tízezer embernek adva munkát a szakmában, új stúdiók létrehozását eredményezve, Európa második legnagyobb szerviz-országává emelve Magyarországot, az szerintem elképesztő, másokat irigylésre és utánzásra késztető siker. Ismétlem magamat, ebben a közös sikerben a hatóság autonóm és normatív működése, a kiszámíthatóság és a bizalom alapelem volt, mint ahogy az is, hogy a rendszer ráncfelvarrásait, korrekcióit mindig szakmai egyeztetéssel, a piaci történéseket nem megerőszakolva sikerült végrehajtani. Tipikus ellenpéldája sajnos mindennek az, ami 2025-ben történt: alapvetően napi költségvetési igényből és a megértés teljes hiányából fakadó támadás érte a rendszert.
Az egész magunk mögött hagyott politikai rendszernek a működési logikájából adódóan úgy tudták gyakorlatilag leállítani a közvetett támogatás törvénybe foglalt rendszerét, hogy annak nem volt semmiféle racionális alapja. Ebben az időszakban mi a Hankó Balázs által vezetett Kulturális és Innovációs Minisztériumnak voltunk egy főosztálya. Nem kommunikálhattunk a sajtóval, az ügyfelekkel is csak nagyon szőrmentén, hiszen nem tudtunk volna nekik igazán mit mondani, mert ugyanannyira kiszolgáltatottak voltunk a fejünk felett született döntéseknek, a bizonytalanságnak, mint ők. Az egész folyamat egy jól működő rendszer rombolásává fajult, amelyben teljes mértékben tehetetlenül és frusztrálva néztük, hogy az addigi évtizedek munkáját, eredményeit hogyan teszi tönkre a hozzá nem értés.
A Pénzügyminisztérium és a Kulturális és Innovációs Minisztérium tárgyalásainak az eredményeképpen létrejöttek bizonyos keretek, amelyekkel – kormányhatározat szintjén - meghatározták, hogy mekkora összegű filmes költési volument lehet befogadni a rendszerbe. Sajnos nem sikerült megértetnünk a döntéshozókkal, hogy ez egy rossz megoldás, hogy fölösleges ilyen korlátot felállítani, mert ez a megoldás nem konform azzal a fajta működési menetrenddel, amellyel a Magyarországra érkező külföldi produkciók terveznek – és ráadásul semmiképpen nem érinti a minisztériumok által kijelölt célt, a központi költségvetés azonnali védelmét.
Az, hogy a limiteket tavaly decemberben 2026 első félévére végül is egy reális összegben meghatározták, csak részben hordozott pozitív üzenetet a piac számára, az a rendszer feletti döntés felfüggesztését, nem pedig annak megnyugtató meghozatalát jelentette. Ugyanakkor a Filmiroda szempontjából a féléves kényszerű leállás, az eljárások felfüggesztése miatti rendkívül rossz helyzetet nem orvosolta: a hatóság a munkaterhet addig és úgy tudja kezelni, amíg a munkája folyamatos. Onnantól, hogy leállítottak minket 2025 nyarán, és gyakorlatilag csak 2026 márciustól engedték meg, hogy elkezdjük a felfüggesztett eljárások folytatását, egy olyan eljárási hátralék halmozódott fel, amelyet a jelenlegi kereteinken belül egyszerűen nem vagyunk képesek kezelni, egyhamar utolérni. A „white paper” összeállítása kapcsán ezért is tartottam fontosnak jelezni a szakmai szervezetek felé, hogy a tavalyi év közepe óta beérkezett 340–350 milliárd forint összegű igényből eddig mindössze körülbelül 50 milliárdnyit tudtunk elbírálni, amit én jelenleg igen komoly és általános, a filmes működést érintő problémának látok.
Fotó: Filmhungary
Tudsz konkrétan olyan nagy külföldi produkcióról, amit emiatt veszített el az ország?
Volt több ilyen külföldi produkció, köztük nagyon nagy volumenű is, amelynek a tavalyi évben ki kellett hátrálnia az országból. A rendszer, sokadszorra ismétlem, alapvetően a bizalomra épül, és ez a bizalom nemcsak arra a fajta normativitásra irányul, hogy valaki, aki egyszer a rendszerben regisztrálta magát és visszaigazoltuk az igényét, meg is fogja kapni a közvetett támogatást, hanem abban is meg kell nyilvánulnia, hogy a szisztéma átlátható szabályok alapján, kiszámíthatóan és akár évekre előre tervezhető módon működik. Az a beavatkozás, amit a Nagy Márton vezette pénzügyminisztérium kitalált, az éppen ezt a bizalmat tette tönkre. Nem értették meg, vagy fogadták el a normativitás jelentőségét, hogy milyen alapvetően szükséges feltételt jelent az, hogy nem lehet, és ha mégis lehet, akkor sem szabad kézi vezérléssel működtetni egy többszáz milliárdos, teljes nemzeti iparágat jelentő rendszert.
2004 óta jelentősen megváltozott az európai audiovizuális környezet és az EU-s szabályozás is. Ma milyen uniós keretekhez kell igazodnia egy esetleges új magyar filmtörvénynek? Az európai szabályozási környezet mennyire enged önálló magyar filmstratégiát?
Ezt nagyon egyszerűen meg tudom válaszolni: bármiféle jelentősebb strukturális változást Magyarországnak jóvá kell hagyatni az Európai Unióval. A film, bár kivételt képez a kereskedelmi verseny szabályai alól, de ez a kivétel nagyon körülhatárolt keretek között létezik, amelyeket az EU nevében a Versenyjogi Főigazgatóság ötévente újít, újíthat meg. Ezekben az engedélyekben nagyon pontosan le van írva, hogy milyen típusú szervezetek, milyen célokra, milyen feltételek alapján, és mekkora összegű támogatást nyújthatnak.
Sok vita övezte az LGBTQ-témájú tartalmak automatikus 18+-os korhatár-besorolását. Hogyan lehetett ezekben az ügyekben szakmai és jogi alapon dönteni úgy, hogy közben egyértelműen erős politikai nyomás is érződött? Hogyan reagált erre a bizottság? Még mindig érvényben lévőnek tekinti a Filmiroda ezeket a szabályokat?
Mondhatjuk, hogy a korhatár-besorolás kis túlzással egy, a kiskorúak érdekében és védelmében vívott állóháború a forgalmazókkal, aminek ezt a csatáját – megmondom őszintén – fél szívvel vívtuk, mert voltak személyes egyet nem értéseink és konfliktusaink ezekkel a szabályokkal, és itt most kifejezetten az Orbán-kormány LMBTQ-ellenes direktívájára gondolok. A helyzet nem volt jogilag egyszerű, és szerencsére nem igaz, hogy automatikusan 18-as karikát kellett volna bármely, ebben érintett tartalmú filmre akasztani. Véleményem szerint a jogszabály, amit az Orbán-kormány elfogadtatott az Országgyűléssel, szándékosan pontatlanul volt megfogalmazva, hiszen alapvetően politikai célból született és mint ilyen, így szélesebb sprektumon fejthette ki a szándékolt hatását. De mivel jogszabály volt, jogalkalmazóként ezzel valamit nekünk is kezdeni kellett.
A hasonló dilemmával, az alkalmazás értelmezési kereteivel szembesülő NMHH jogászai által megfogalmazott jogértelmezéshez csatlakoztunk, hogy csak abban az esetben kell ennek a normának érvényt szerezni, tehát 18-as karikát alkalmazni, ha az LMBTQ-tartalom tényleg az adott műsorszám szélsőségesen központi mondanivalóját képezi, és nem csak mondjuk az, hogy két fiú szereplő egy mesefilm végén megpuszilja, vagy kézen fogja egymást. A kérdés abból a szempontból is hordozott némi jogi bonyolultságot, hogy a Filmiroda által adott korhatár-besorolás nem kötelező, az csupán tájékoztató jellegű, tehát jelzéstől és életkortól függetlenül gyakorlatilag bárki bemehet bármely filmre (kivétel a 18+ jelzés, de az végképp nem volt érintve ebben a kérdésben.) Amiből az következik, és ez az igazán érdekes és egyben durva is, hogy a szabály kapcsán – teljesen függetlenül a mi korhatár-jelzésünktől, tehát akár egy általunk adott, a forgalmazó által helyesen feltüntetett 16-os karika esetében is – a mozi maga volt felelősségre vonható, mégpedig a Fogyasztóvédelmi Hatóság által, ha az egy ellenőrzés során úgy találja, hogy a vásznon látható tartalom és a megjelent nézők életkora nem kompatibilis egymással és a norma szövegével.
Nagyon fontosnak tartom, hogy mi úgy fogjuk fel itt az irodában, hogy a filmalkotások korhatár-besorolása tulajdonképpen nem tud más lenni, mint egyfajta társadalmi megrendelésen alapuló szolgáltatás. A társadalomban létezik, mert egy működő társadalomban kell léteznie egy konszenzusnak arról, hogy hogyan viszonyul bizonyos audiovizuális tartalmakhoz, amelyek eljuthatnak a mozikba, eljuthatnak a kiskorúakhoz, és ennek kapcsán és ennek megfelelően felruház egy hatóságot arra, hogy mindazt, amit ez a konszenzus tartalmaz, ami ebből következik, azt végrehajtsa. De semmiképpen nem arra, hogy azt hajtsa végre, amit egy politikai kurzus gondol és láttatni akar. Egy jogszabály, amelyet diktatórikusan erőltetnek rá egy szakmára vagy egy társadalomra, az csak formailag jogszabály, ha nem fejezi ki a társadalom egyetértését vagy akaratát.
Ugyanakkor, a rendszerbe szükségtelenül belekavaró LMBTQ-ellenes hadjárat felidézésen túl is van hasznossága látni, hogy a korhatár-besorolás törvényi szabályozása már 2004-ben is egy fikción alapult. A fikció az volt, hogy a magyar társadalom a korhatár-besorolásról azt várta, azt tartotta helyesnek, hogy annak eredménye csupán egy jól láthatóan elhelyezett, szigorúan a jogszabályokban meghatározott módon feltüntetett tájékoztatás legyen, de azt nem, hogy kapjon kényszerítő jelleget is, azaz valóban állíthassa meg a moziterem ajtajában a tartalomhoz korban, pszichés érettségben nem felnőtt nézőt. Ezzel a megengedő, csak a tájékoztatáson alapuló megoldással, bármilyen meglepő, de gyakorlatilag egyedül vagyunk Európában. Annak idején erről a kérdésről valójában nem volt semmilyen egyeztetés, felmérés, én legalábbis nem tudok egy ilyen átfogó kutatásról: következésképpen a társadalmi megrendelés a jelenleg használt rendszer megoldásaira valószínűsíthetően fiktív. Remélhetőleg lesz tér és idő arra, hogy erre a kérdésre végre megnyugtató, széles társadalmi konszenzuson alapuló valós választ adhassunk, és a Filmiroda részéről ebben a munkából igyekszünk majd minél nagyobb részt vállalni.
