Danny Boyle tavaly egy drámai felnövéstörténettel tért hosszú idő után vissza paradigmaváltó zombifilmje, a 28 nappal később dühvírus által fertőzött világába (kritikánk itt olvasható). Épp ezért is okozhatott akkora megütközést, hogy a 28 évvel később érzelemdús fináléját – aminek során a kiskamasz főhős, Spike szimbolikusan végre elengedi, azaz végső nyugalomra helyezi a szenvedéseitől megszabadított édesanyját a koponyák tornyán, majd úgy határoz, hogy nem tér haza apjához a biztonságot jelentő szigeten – egy meglehetősen idegbeteg epilógus követte, ahol hirtelen szőke parókát viselő, melegítős arcok tűntek fel az erdőből, hogy ugrabugrálva szétcsapják a fiúra támadó fertőzöttek csapatát. Mégis mi a franc akar lenni ez a befejezés, és kik ezek a pojácák? – merülhetett fel joggal a kérdés számos fejben, Boyle és forgatókönyvírója, Alex Garland pedig ennek a megválaszolását egy legalább annyira bátor, mint amennyire pofátlan döntéssel a folytatásra hagyták.
A közvetlenül az előző után forgatott, A csonttemplom alcímet viselő fejezet márpedig hasonlóan bátor döntések sorozata, kezdve attól, hogy a Trainspotting és a Gettómilliomos veterán rendezője a stafétáját Nia DaCostának adta át, kinek nevéhez leginkább a Marvel egyik ordas bukása (A Marvelek) és egy feledhető Kampókéz-reboot fűződik. Nem túl bizalomgerjesztő CV-je ellenére azonban az amerikai filmes ezúttal tényleg meghálálta a belé fektetett bizalmat, ugyanis a 28 évvel később második része a sikeres legacy sequelhez hasonlóan magas színvonalat képvisel, miközben a sorozat eddigi legegyedibb hangvételű folytatása lett belőle. (Tegyük hozzá, az eredeti alkotók nem engedték el teljesen a kezét, mivel Garland továbbra is forgatókönyvíróként, Boyle pedig producerként vett részt a munkálatokban.) A csonttemplom tétjeiben ugyan kisebb, miközben fókuszáltabb és erőszakosabb az elődjeinél, azonban reményből is többet csepegtet a végére.
Fotó: Sony Pictures
Miután Spike (Alfie Williams) saját döntéséből elhagyja családját, egy nagyon más fajta (inkább a Charlie Manson-féle értelemben vett) família karmaiba kerül. A csavargó fiatalokból álló Jimmy-k és felnőtt vezetőjük, a sátánista Jimmy Savile-hasonmás bezupálják a soraikba. A gyilkos banda egyetlen célja, hogy minél több túlélőn „karitaszt” gyakoroljanak, azaz az ördög nevében kegyetlenül halálra kínozzanak bárki még nem fertőzöttet, aki az útjukba kerül. A fiú, aki magához ragadta a kezdeményezést az előző rész második felében, így most lényegében egy tehetetlen túszszá válik: Jimmy „ujjainak” tagjaként leginkább döbbenten bámul, retteg és néha kidobja a taccsot. Megkezdett felnövéstörténete nem igazán tud folytatódni, dramaturgiai szempontból a tervezett trilógia második része ebben talán túlságosan is kilóg a sorból. Azonban az eddigi főszereplő háttérbe szorítása egyáltalán nem válik a film hátrányára, ugyanis így helyére a lenyűgözően pszichopata Sir Jimmy Crystal (Jack O'Connell), másrészt az egész sorozat leghumánusabb figurája, a korábban megismert Dr. Kelson (Ralph Fiennes) léphet elő.
A Bűnösök (Sinners) égből pottyant ír vámpírját, Jack O’Connell-t megint egy karizmatikus, gyilkos szektavezető szerepe találta meg. Az antikrisztusi ambíciókat dédelgető Jimmy Crystal egyszerre jelképezi a történetben a posztapokaliptikus Anglia sötét, elfonnyadt lelkét és a fékevesztett, öncélú erőszakot. Saját természetéből fakadó szadizmusa (amit követőin keresztül él ki) messze felülmúlja még a dühvírustól fertőzöttek ösztönszerű brutalitását is – utóbbiak nem is okoznak akkora problémát számukra, a banda könnyedén elintézi azt a keveset, akikkel összefutnak. A zombifilmek bevett közhelye, hogy a túlélők az igazi szörnyetegek, O’Connell viszont tényleg félelmetessé tudja tenni ezt a mentális fejlődésben gyerekkori trauma miatt megrekedt, mégis manipulatív karaktert, akiről sosem lehet eldönteni, hogy mennyire hiszi el a saját dumáját arról, hogy a sátán fia, és hogy csak a sötét nagyúr akaratát teljesíti. Mindehhez komikus és groteszk adalék, hogy kiskorában becsípödötek neki a BBC népszerű, ovisoknak szóló sorozatának figurái, a Teletabik, akikről szintén előszeretettel prédikál alattvalóinak, egyikük pedig még ügyesen utánozni is tudja a táncukat.
Fotó: Sony Pictures
Persze az is félelmetes a fő Jimmy-ben, hogy a figura mintájául egy valós személy szolgált: Jimmy Savile, Anglia egykor legnépszerűbb tévés műsorvezetője, a királyi család jóbarátja, akit halála után töménytelen, jobbára kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekménnyel vádoltak meg. (Egyébként a magyar szinkronban karitaszra fordított charity Savile jótékonysági maratonjaira is utal, amivel gyerekkórházakat támogatott, majd a vádak szerint az ott lábadozókat is bántalmazta.) Jimmy „ujjai”, a legerősebb él túl elv alapján összefogdosott, kegyetlen tinik egyszerre naiv, megvezetett áldozatok és borzalmas tetteket elkövető, fanatikus szörnyetegek. A fiatal színészek mind jó munkát végeznek, kiváltképp a csapat egyik lánytagja, a Jimmy Inket játszó Erin Kellyman, ő az egyetlen közülük, akiből talán még nem veszett ki minden emberség. Az előző részben megismert alfát, Sámsont leszámítva azonban a fertőzöttek ritkán fordulnak elő a filmben, a szereplők számára nem is ők jelentik az elsőszámú fenyegetést, ami azért kicsit szembemegy a franchise alapvető koncepciójával.
Jimmy Crystal embertelensége egyértelműen párhuzamban áll az emberi csontokból monumentális síremléket építő, és a fertőzöttekkel valamiféle békés együttélésre törekvő Kelson doki racionális humanizmusával. Találkozásukra viszonylag későn kerül sor, de közös jelenetük feszült, már-már a legerősebb Tarantino-pillanatokat idéző dialógushoz vezet a két karakter között. Fiennes végre igazi lehetőséget kap, hogy elmélyítse ezt a különös figurát, akit mintha ateizmusa ellenére mégiscsak valamilyen felső erő vezetne munkájában, ami párhuzamosan a csonttemplom építését és a Sámson lecsillapítására tett kísérleteit jelenti. Mesteri módon egyensúlyozik a habókosság és zsenialitás határán, a magányba – ha nem is teljesen – beleőrülő, de azért belefáradt figuraként, aki nemcsak a film szíve, hanem a humorérzéke is.
Fotó: Sony Pictures
Kelson kiváló lemezgyűjteményének hála a diegetikus zenének nagy szerepe jut a filmben, az olyan kötelező brit előadók mellett, mint a Radiohead és a Duran Duran, egy egészen nagy meglepetés is felcsendül. A csonttemplom igyekszik vizuálisan is megkülönböztetni magát a korábbi részektől: míg Boyle legutóbb iPhone-okból összerakott kamerariggel próbált minél közelebb kerülni a színészeihez, és megidézni az eredeti film tökéletlen, MiniDV-vel felvett, alacsonyabb felbontású képi világát, addig DaCosta hagyományosabb, nagylátószögű digitális kamerákat használ, és a megiramodó fertőzötteket is csak ritkán követi rángatozó kézikamerával.
A 28 évvel később: A csonttemplom sokban eltér attól, amire az ember az előzmények alapján számítana, de közben egy feszült, remek alakításokkal teli, tempós élmény, ami úgy tűnik, mintha érdekes és kiszámíthatatlanabb irányba csavarná el Spike útját – a legvégén azonban mégis visszakanyarodik a biztonsági nosztalgiához. Ez persze nyilván nem véletlen, hisz a tervek szerint Boyle visszajönne lezárni a trilógiát, és a befejező jelenet érezhetőleg ezt hivatott alátámasztani. Az viszont biztos, hogy a remek második rész után Boyle-nak is alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha méltóképpen akarja lezárni a sorozatot.
A 28 évvel később: A csonttemplom január 15-től látható a magyar mozikban az InterCom forgalmazásában.
