A víz útja vizuálisan szintén rendben van, azaz olyan elképesztő, amilyet 350-400 millió dolláros büdzsénél el is várhatunk egy James Cameron-filmtől. Tényleg lebilincselő élmény IMAX-ben, és a 190 perces játékidő ellenére egyáltalán nem érződik vontatottnak.
Az emberek kiűzetését követő évtizedekben Jake Sully többszörösen büszke apa lett, három saját gyermekén kívül népes családjának tagja az előző részben elhunyt tudósnő avatárjának ismeretlen apától született lánya, illetve a kinyírt Quaritch ezredes 100%-ig ember fia, aki egy kis raszta Tarzanként a na’vik között nő fel.
Csakhogy az imperialista emberiség megjósolható módon ismét visszatér a Pandorára, és avatar formájában feltámasztják Quaritch ezredest és gonosz tengerészgyalogos gittegyletét, akiknek egyetlen feladata a gerillaharcot vezető Sully levadászása. Mivel pont gyerekeit felhasználva igyekeznek tőrbe csalni, őket megvédendő Sully elmenekül törzsfőnöki felelőssége elől, magára hagyja háborúban álló törzsét, és családostul lelécel egy vízi na’vik által lakott messzi vidékre.
A látványvilág tekintetében a fő különbség tehát, hogy a helyszín ezúttal a dzsungel helyett a tenger. Hosszú búvárkodós jelenetek során csodálhatjuk meg a korallzátonyok élővilágát, de láthatunk cápatámadást, tengeralattjárós üldözést és bálnavadászatot is.
Az akciójelenetek jól vannak koreografálva, és a pusztításnak, legyen az égő erdő, kisikló vonat, süllyedő hajó vagy zuhanó repülőgép, minden esetben érezhető a súlya. Már azért megéri jegyet venni, hogy lássuk, hol áll jelen pillanatban a CGI-technológia fejlődése.
Amíg az első film Sully, ez most sokkal inkább a gyerekei lelki fejlődéséről szól. Ugyanakkor A víz útja határozottan túltolja családi drámát és főleg a „főhöst családtagjai elrablásával tartják sakkban”-toposzt. A Sully-gyerekeket újból és újból foglyul ejtik majd kiszabadítják a legkülönbözőbb szereposztásokban, kedvünk lenne rájuk kiabálni, hogy húzzanak már a csatatérről.
De miért jöttek vissza az emberek az első rész csúfos kudarca után még egy pofonért? A film itt több lehetséges választ is ad: az első a szükség, a második a profit. A gigantikus boxzsákot exoskeletonban püfölő tábornok megemlíti, hogy a Földet időközben már sikeresen elpusztította az emberiség, ezért most új otthont keresve letarolják más világok őserdejét is.
Továbbra is az őslakos na’vik testesítenek meg minden szépet és jót, a toleranciát, a mértékletességet, az intim kapcsolódást a természettel. Ezzel szemben az emberiség egy kapzsi gépezetként jelenik meg, ami kegyetlen tudományosság és egyszerű gyarlóság kombinációjával támad a pandorai paradicsomra.
„Jössz egy sörrel!” kiáltja a minitengeralattjáró tüzére a kormányosnak, mikor keresztüllövi a földönkívüli bálnaborjú uszonyát a robbanó szigonnyal. „Az a legegyszerűbb, ha a szájpadlásán keresztül felfúrunk az agyába”, véli a fedélzeti tengerbiológus az állat kifeszített hulláját szemlélve, mikor arról kérdezik, hogyan érdemes kinyerni az emberi öregedést gátló, értékes folyadékot a bálna fejéből.
Ez a fajta rideg, varázstalanító racionalitás még pozitív emberi karakterekben, mint például a „jó” tudósokban is megjelenik. Például Sully fogadott lányának rejtélyes sámánképességeit azzal magyarázzák, hogy epilepsziás, javaslatuk pedig, hogy ne taperolja a szellemfát, mert attól csak rohamot kap.
Minderre lehet azt mondani, hogy az Avatar-széria szándékosan figyelmen kívül hagyja a vadon kegyetlen oldalát, mint például a természetes szelekciót, és egy polkorrekt anyatermészetet prezentál, de ez nem jelenti azt, hogy az ezzel szembeállított bolygóközi emberi birodalom megrajzolásakor ne tapintott volna rá néhány fájóan igaz motívumra magunkkal kapcsolatban. Őszintén, ha a földi tengerekben élő ámbráscetek agyában az öregedést gátló anyagot fedeznének fel, vajon mennyi idő alatt jutnának a Dodó vagy más kihalásig mészárolt állatfaj sorsára?
Az üzenet, merthogy ilyenről kétségtelenül beszélnünk kell az Avatarok kapcsán, úgy szól, hogy a természet visszaszorításával menthetetlenül elveszítünk valamit önmagunkból is. Ezt már olyan gondolkodók is mondták, mint Schiller vagy Rousseau, Cameron viszont paradox módon a rendelkezésre álló legmodernebb technológiával prédikálja a természet tiszteletét és buzdít a környezetvédelemre.
Emellett másodszor is eléri, hogy saját fajunk ellen szurkoljunk, ami önmagában figyelemre méltó teljesítmény. És itt jön a képbe A víz útja legérdekesebb aspektusa: a poszthumán hibridizáció. Az első részhez képest ugyanis kultúrák és fajok keveredését figyelhetjük meg.
Egyrészt adott Jake Sully, akinek az emberi elméje egy mesterségesen előállított avatar testben lelt új otthonra, szóval tulajdonképpen egy szintetikus na’vi. Kulturálisan szintén na’vivá válik, de nem teljesen adja fel emberi oldalát, például ragaszkodik a technológiai vívmányokhoz. Preferált fegyvere továbbra is a géppisztoly (habár fából készült tussal) és rádión tart kapcsolatot családtagjaival. Az ő félig emberi, félig erdőlakó na’vi gyerekei aztán “ötujjő korcsként” diszkrimináció áldozataivá válnak a tengerparti faluban.
A víz útja témája az alkalmazkodás: a tét a túléléshez szükséges készségek elsajátítása egy új közegben, ami jelenthet helyet, helyzetet vagy akár testet. Ez utóbbin megy keresztül az ezredes és kommandója, akik már csak avatarokban léteznek, és azért, hogy hatásosabban vehessék fel a harcot Sullyval, tudatosan törekszenek a na’vivá válásra. A szó legszorosabb értelmében kulturális kisajátítást végeznek.
Ennek érdekében elfogják Gekkót, az ezredes elárvult fiát, akiből ugye vadember és navibarát lett, és tanulni kezdik tőle a bennszülöttek nyelvét. Fonák helyzet, a nagy kék lények lényegében saját nyelvüket tanulják a kulturálisan na’vi embergyerektől.
E csoport működése a film messze legjobb része lehetne. Nézőként én legalábbis végig azt vártam, hogy a na’vi-élet talán megérinti a kőszívű ezredest, aki ennek következtében esetleg megtanul valamit a természet harmonikus útjáról, és ezzel párhuzamosan ráébreszti fiát saját emberségére.
De nem, sajnos ez a ziccer kimarad. Az ezredes számára ugyanis minden na’vi dolog csak eszköz emberi céljai elérésére, Gekkó pedig ennek láttán érthető módon újra kiábrándul “saját fajtájából”. Mikor kettejük közt végül létre is jön valami visszatetsző kötődés, annak alapja az univerzális családmodellben megjelenő apa-fiú kapcsolat, nem pedig valamiféle civilizációk közötti átjárás, vagy akár a morális megtérés lehetősége. A felszíni változások ellenére ebben a filmben mindenki ugyanaz marad, aki az elején volt.
Hogy az ezredes hogyan tudja megszelídíteni saját repülő hátasát, a mindent összekötő Ősanya miért nem szűri le, hogy ezek az ellenséges betolakodók csak rosszra akarják használni gyermekeit, rejtély. Talán ő sem feddhetetlen.
Mit mondhatunk el összefoglalva az új Avatárról? Giccs, de teljesen egyedülálló giccs. Mese, de jó mese. Egyszerűsít, romantizál, a szánkba rág valamit, de az a valami van annyira fontos, hogy megérje a szánkba rágni. Ezen felül látványos, szórakoztató – nem lehet haragudni rá.
