Hae-jun pedáns, munkamániás detektív, aki csak heti egyszer látogatja kissé elhidegült feleségét. Inszomniától szenved, szabadidejében pedig megoldatlan ügyeinek áldozatairól készült gyomorforgató képekre mered (kicsit A törvény nevében első évadának Rustin Cohle nyomozójára emlékeztet, kevésbé nihilisztikus kiadásban). Hogy kitöltse álmatlan óráit, éjszakánként gyakran a kocsijában ül, gyanúsítottak házát figyelve. A történet kezdetén egy nyugdíjba vonult bevándorlásügyi hivatalnok esetét vizsgálja, aki lezuhant hegymászás közben. Adja magát a kérdés: leesett, leugrott, vagy lelökték?
Mivel tapasztalt hegymászóról van szó, az első opció nem valószínű, a nyomok öngyilkosságra utalnak. A halott férfi felesége, Seo-rae viszont egyáltalán nem tűnik szomorúnak, hamarosan pedig az is kiderül, miért: férje súlyosan bántalmazta, és rátetováltatta monogramját, mintha a tulajdona lenne. Ráadásul Seo-rae karján karmolásnyomokat, halott férje körme alatt pedig az ő DNS-ét találják.
.jpg)
Hae-jun szokásához híven követni és figyelni kezdi a sziklaszilárd alibije ellenére gyanusítottá váló nőt. Szemmel tartja, ahogy az ápolóként dolgozó Seo-rae idős néniket masszíroz, majd otthon fagyit eszik, cigarettázik vagy sír. Közben szinte voyeurködve odaképzeli magát a nő lakásába, mint a Park Chan-wookot bevallottan inspiráló Hitchcock Hátsó ablakában James Stewart karaktere. Ennek ábrázolására a rendező összemos különböző idősíkokat, hogy fizikailag is megjelenítse a figyelmével jelenlévő nyomozó alakját a lakás belső terében.
Ebben a figyelemben összemosódik a precíz, tárgyilagos rendőri tekintet és egyfajta birtokló male gaze. A megfigyelés aktusát tudattalanul fetisizáló Hae-jun észrevétlenül beleszeret gyanúsítottjába, aki viszont, mint magát a megfigyeltség állapotát, ezt is hamar felismeri, és kijátssza a nyomozó ellen.
Seo-Rae születése szerint kínai, aki illegális bevándorlóként érkezett Dél-Koreába, és csak szörnyethalt férje közbenjárásával maradhatott az országban. Mivel saját bevallása szerint nem tud jól koreaiul, gyakran telefonja fordítóalkalmazása segítségével kommunikál, miközben folyamatosan szótárazza a detektív számára ismeretlen kifejezéseit. 
Emiatt a koreaiul és/vagy kínaiul nem tudó néző egész biztosan veszít az eredeti filmélményből, mivel többször is előfordul, hogy a nyomozó először szigorúan hivatalos nyelvezetetet alkalmaz, majd rájön, hogy a nő nem értette, és gyengéden, leegyszerűsítve megismétli ugyanazt. Máskor Seo-rae oda nem illő vagy nyelvtanilag helytelen jelzőt használ, melyet később Hae-jun is beépít a beszédébe.
A nyelvi különbség a színészek között is fennállt, hiszen a Seo-rae-t játszó Tang Wei valóban kínai (Ang Lee Ellenséges vágyak című filmjéből ismerhetjük), míg a Hae-junt alakító Park Hae-il (aki például a 2005-ös A halál jelében ugyanolyan meggyőzően hozta a valószínűsíthető gyilkost, mint most a megszállott nyomozót) koreai. A színésznő egy interjúban elmondta, a valóságban is használták a fordítóalkalmazást.
A telefonok (sőt, úgy általában az elektronikus eszközök) kiemelt jelentőséggel bírnak ebben a történetben. Azon kívül, hogy a szereplők végig chatelnek, telefonálnak, fordítanak szóban és írásban, szerepet játszik egy titokban installált nyomkövető alkalmazás, egy memorizált PIN-kód, a lépésszámláló és rengeteg hangfelvétel is. Mindkét főszereplő ilyen módon készít jegyzeteket, és a rájuk leselkedő legnagyobb veszély az, hogy a végtelenül személyes felvételeket illetéktelenek is meghallgathatják.
Így az egyszerre bizonyítékként és keserédes emlékként létező digitális anyagot szükség esetén ugyanúgy meg kell semmisíteni, mint mondjuk Hae-jun hullás polaroid fényképeit. A film abszolút modern krimi abban az értelemben, hogy körültekintően építi be narratívájába az életünket ma már zsigerileg meghatározó digitális eszközöket. Manapság törölni kell a fájlokat, mielőtt tengerbe dobjuk a telefont.
Egy ponton fény derül rá, hogy Seo-rae Kínában már egyszer gyanúba keveredett egy haláleset kapcsán. Fiatal partnere emlékezteti Hae-junt saját szavaira, miszerint „az emberölés olyan mint a dohányzás, csak elkezdeni nehéz”. A nyomozó azonban ugyanolyan megveszekedetten hisz Seo-rae ártatlanságában, mikor partnere biztos az ellenkezőjében, mint amennyire később meg van győződve a nő bűnösségéről.
Park Chan-wook egy interjúban elutasította, hogy filmjét noirként definiálja, elsősorban azért, mert akkor Seo-rae karakterét szükségszerűen femme fatale-ként kellene értelmezni. Bár a rendező a film első felében tudatosan játszik az archetípussal, a helyzet ennél valóban bonyolultabb. Seo-rae motivációi végig kifürkészhetetlenek maradnak, de sosem redukálódik egy érzelemmentes, manipulatív, csábító nőalakra, aki úgy állna bosszút a férfinemen, hogy közben nincs tekintettel az ártatlanokban okozott károkra. 
Seo-rae személyéhez metaforikusan három természeti kép társul: a tenger, a hegyek és a köd. A tengeren keresztül, egy rakodótérben hánykolódva érkezett Koreába. Jövetelének hátterében ugyanakkor egy hegy áll: anyja halálos ágyán tett kérésének eleget téve szülővárosához közeli hegycsúcson tervezi szétszórni a ’30-as években a japán megszállók ellen harcoló, nemzeti hős nagyapja hamvait. Egy ponton Konfuciuszt idézve kijelenti, hogy ellentétben a férjével (és ezek szerint nagyapjával), ő a tengert szereti. Ez az ellentét a film zárójelenetével nyer jelentéstöbbletet.
A köd egy 1967-es koreai folkdal címe, ami változó helyzetekben és jelentéseket hordozva tér vissza a filmben. Hae-jun nyilvánvalóan azért hallgatja meg újra és újra a Seo-rae-hez köthető számot, hogy saját szerelme metaforikus ködének mélyére hatolva megtalálja azt, amit elfed előle. Extra réteget ad a metaforának, hogy Hae-jun feleségének lakhelyét ehhez hasonlóan folyamatosan beteríti a köd, amin nem jut át napfény.
Sok jelenet beállításai és árnyékolása egyébként valóban a noirokat idézi. Kim Ji-yong operatőr hihetetlen munkát végzett, a vad természeti képek és a kínosan rendezett lakások és irodák belső tere dinamikus kontrasztot alkotnak. A film vége felé látunk egy az absztrakció határáig vitt tájképet, ami csak a rajta történő mozgás hatására fedi fel magát, mint egy felülnézeti kép a tenger mellett futó autóútról.
Az egyébként is végig feszült és izgalmas történet fénypontja két üldözésjelenet (az első az utcán, a második a tetőkön), melyek az elképesztő kameramunka mellett realizmusuk miatt is figyelemreméltóak. A rendőrfilmek klisés heroizmusával szemben itt minden résztvevő elfárad, az első esetben Hae-jun partnere kifekszik egy lépcsőn, és a menekülő gyanúsított is végül azért kénytelen megállni, mert elfogy a levegője. Hae-jun pisztoly helyett vágásbiztos kesztyűt húz elő lihegve, amivel aztán leszereli késsel támadó ellenfelét.
A film mindeközben megőrzi a rendező korábbról ismert humorát. Ez elsősorban gyors vágásokra és szinte a burleszket idéző jelenetekre épül (például, mikor partnere masszázspisztollyal kezeli Hae-jun elgémberedett nyakát, vagy két cigire gyújt rá egyszerre), de – és ez önmagában lenyűgöző – a koreai nyelv ismerete nélkül, csak a feliratot olvasva átjön a dialógusokból is.
A titokzatos nő cselekményét tekintve egy izgalmas krimi szimbólumrendszere hosszas filozófiai elemezgetés tárgyát képezheti, emellett gyönyörűen van fényképezve és helyenként kifejezetten vicces. Összességében az egyik legjobb film, amit idén láthatunk.
