Ahogy mindig, ezúttal is a fesztivál második hetére hívták meg a kritikusokat, ami miatt viszont sajnos lemaradtunk Nae Caranfil magyar-román-bolgár koprodukciós 6,9 a Richter-skálán című mozijáról, ami a nyitófilm volt, és furcsamód nem is ismételték. De a kritikusok eddig imádták, azaz talán Magyarországon is mozikba kerülhet majd. Egy esős hétfő délutánon érkeztünk meg Kolozsvárra, és az időjárásnak itt azért is kulcsszerepe van, mert összesen négy helyszínen tartanak szabadtéri vetítéseket. A rossz idő persze nem verte le a fesztivál rögtön érezhető hangulatát: szokás szerint tele volt a város a műsorfüzettel és a TIFF saját napilapjával, amiben két angol oldal is helyt kap a külföldiek kedvéért. A helyiek szerint előző héten jég is esett, ahhoz képest hétfőn csak szemetelt az eső, de így is megtartották a főtéren a Heil című német vígjáték szabadtéri vetítését, mi azonban két másik filmre ültünk be. Az utazás napján kimerültek voltunk, hét és fél órát vonatkoztunk a hajnali kelés után, ezért nem kockáztattunk, és két olyan filmet szerencséltettünk, amik a Szupernóva szekcióban szerepeltek.
Meg akartuk nézni a januárban a Sundance-en a legjobb külföldi filmnek járó közönségdíjat elnyert Between Sea and Land-et, már csak azért is, mert remek helyszínen, a legnagyobb helyi moziban, a Florin Piersic óriási vásznán vetítették. Hogy aznap két filmet is megnézhessünk, a fő attrakció előtt az ütközések miatt be kellett vállalnunk egy kevésbé csábító helyszínt is: a Victoria (Győzelem) mozi fölött lévő egykori katonai raktárban felállított nagy vásznat. Itt néztük meg a Velencében és Torontóban szerepelt, az előbbi fesztiválon a zsűri által különdíjjal jutalmazott török Frenzy-t. A filmben egy őszülő halántékú elítéltet jó két dekád után kiengednek a börtönből, feltételes szabadlábra helyezésének feltételeként viszont a terroristaelhárítók besúgójává kell válnia. Kétségtelenül alkalmas a szerepre: egyik öccse tíz éve felszívódott, jó eséllyel terroristának állt, a legkisebb fivér pedig depresszióval küzd, épp elhagyta a felesége a gyerekekkel együtt.
A film műfaja pszicho- és paranoiathriller: időről időre robbantások rázzák meg Isztambult, a két szálon futó cselekmény pedig feszültséget teremt. Az egyikben látjuk, ahol a magát fölöslegesnek érző, emiatt aztán nagyon ambiciózus ex-elítélt gyanakodni kezd arra, hogy öccse rossz társaságba keveredett, és ha nem is fanatizálódott, a markukban lehet. A másikban pedig arról szerzünk tudomást, hogy a főhős téved, öccse komoly lelki problémákkal küzd ugyan, de semmi rosszban nem sántikál. A főhőssel könnyű azonosulni, mivel húsz évet volt börtönben, azóta nem látott semmit Törökországból, tehát ugyanúgy új neki az ábrázolt status quo, mint a fesztiválok közönségének. Öccse még kisiskolás volt, amikor őt lecsukták, elsőre meg sem ismerik egymást: ami a karaktereknek új, az a nézőnek is. A film hátulütője viszont, hogy eszköztelen, természetes jelenetezése és cselekményszövése nem erősíti, hanem inkább gyengíti thrilleri hatásait. Egészen sokan összegyűltek ezen a hétfői kora estén a kényelmetlen helyszín ellenére, de amikor felvillant a vége-főcím ennek a két óra hosszú, meglehetősen vontatott film fináléja után, a tömeg felszabadultan tolongott a kijárat felé.
A Between Land and Sea kolumbiai film, Manolo Cruz magánakciója, aki ugyan nem rendezte a filmet, de ő a producer, a forgatókönyvíró és a főszereplő, színészként ráadásul díjat nyert a Sundance-en. Hogy ez az ő one man showja, az abból is kiderült, hogy a rendező helyett ő jött el Kolozsvárra a film vetítésére és köszöntötte a Floris Piersic mozi népes közönségét. Beterveztük, hogy megnézzük a vetítés utáni Q&A-t, de végül letettünk róla, a film ugyanis nem jó. Nem csoda, hogy a kritika és a szakma helyett a közönségtől kapott elismerést, illetve hogy a színészi játékért díjazták: sablonos melodrámáról van szó, ami alig jó másra, minthogy Cruz a képességeit villogtassa. Egy izomsorvadással küzdő férfit játszik, aki alig tud mozogni, ágyhoz és gépekhez van kötve, de a tetejébe még koldusszegény is: egy mocsáron álló stégen él, és halász anyja gondoskodik róla. Minden vágya, hogy lássa a tengert, ami viszont leginkább a halálvágy szimbóluma számára: a férfiról nem csak anyja, hanem egy gyerekkori barátja is gondoskodik, aki azóta potenciális szépségkirálynővé cseperedett.
A film erőssége a színészi játék és az azt tökéletesen kiszolgáló dramaturgia. A testét kitekerő, arcát eltorzító Cruz tényleg emberfelettit játszik, ráadásul mivel ágyhoz kötött karaktere gyakran fantáziál egészséges önmagáról, látjuk a színészt a figura manírjai nélkül is, ami csak kihangsúlyozza, hogy micsoda transzformációt vitt végbe. Viszont amennyire elegánsan szerepeltetett mozgássérülteket a Tiszta szívvel, olyan ódivatú ez a film. Ha a szappanoperáiról is híres Latin-Amerikában nem is, Hollywoodban ugyanis olyan elcsépelt szokás testi vagy szellemi sérülteket játszani a díjeső reményében, hogy azt már parodizálni is divat. A három főhős – a szuicid beteg, féltő anyja és a gyógymódon dolgozó hősnő - konfliktusa teremt annyi feszültséget, hogy ne váljon unalmassá a történet, de az átélését nem segíti, hogy a film giccsbe fordul. De az is bebizonyosodott, hogy a túlzás izgalmasabb, mint a középszerűség, a vége-főcímet ugyanis dörgő taps fogadta.
A Szupernóva szekciótól persze ennél nehezebb elvenni a kedvünket, így a szintén borongós, esős kedden rögtön a Magyarországon moziban forgalmazott Faust rendezője, Alexander Sokurov Francofóniájával kezdtünk, ami Velencéből és Torontóból jön. A címe egyszerre utal a neves orosz rendező saját franciamániájára és arra, hogy a II. világháború alatt a nácik szemet vetettek a franciák kultúrájára, különösen a Louvre-ból kimenekített kincsekre, míg a keleti fronton válogatás nélkül pusztították a szovjeteket és városaikat. Ez a kettősség rányomja a bélyegét a filmre is, ami egyfelől II. világháborús igaz történet a Louvre akkori igazgatójától, Jacqes Jaujardról és a francia kultúrkincsek megszerzésére kinevezett, de abban szándékos kudarcot valló Wolff Metternich grófról, másfelől viszont a dokumentumfilm és a videoesszé ötvözete, amit személyesen a rendező narrál.
Vérbeli szerzői film: Sokurov két férfihőse ellentétes jellemében és kibékíthetetlen konfliktusában olyan szituációra talált, amiből tanítani való drámát lehetne írni, azonban ő nem így tett. Helyette archív és rekonstruált felvételeket és képeket egymásra vágva, szinte szabad asszociációban meséli el gondolatait a művészetről. Ha a két főhőse kapcsolatára hegyezi ki munkáját, kitörhetett volna az artmozik és filmfesztiválok köreiből és a nagyközönséghez is eljuttathatta volna üzenetét, de láthatóan nem ez volt a célja. Az eredmény egy túlságosan is kiadós agytágítás: a fanatikus kultúr-junkie Sokurov szó szerint másfél órán keresztül mutogatja a kedvenc műalkotásait és közben végig oroszul szövegel, amit a TIFF-en ráadásul a vászon alatt elhelyezkedő, halovány és apró betűs angol feliraton keresztül kellett követnünk.
A második napunkat a Sion Sono retrospektív egyik vetítésével zártuk: a 2005-ben Karlovy Vary-ban bemutatott Noriko’s Dinner Table-t 35 mm-es filmszalagról vetítették a kultrendező jelenlétében. A filmben két tinilány szökik meg otthonról és költözik vidékről Tokióba, majd egy „családkölcsönző” cégnél vállalnak munkát: magányos emberek fizetnek azért, hogy a szektaszerű szervezet amatőr színészei eljátsszák a családjukat. A lányok közben megözvegyült apja viszont nem nyugszik bele a szökésbe, titokban a nyomukra akad, és megrendezteti a céggel, hogy lányait küldjék ki hozzá eljátszani a családját. Mint Sono elmondta, családkölcsönzés tényleg létezik Japánban, ő pedig azt próbálta megmutatni, hogyan hat a távkommunikáció (pl. internet) a társadalomra és a családi kapcsolatokra. A filmje egyszerre családi dráma és a világtól évszázadokon át elzárt Japán technológiával kapcsolatos paranoiáját feldolgozó horror. És mint sok más japán film, ez is nagyon fantáziadús, de túlságosan csapongó, ha Hollywoodban készül, három helyett csak másfél óra hosszú lenne, és az jót tenne neki.
A TIFF-en csak a következő napra kérhetnek jegyet a meghívott vendégek, és a fesztivál népszerűségét és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legfőbb attrakciók egy részéről alighanem máris lemaradtunk: napok óta teltházas a Cannes-ban FIPRESCI-díjat nyert Kutyák mindkét vetítése, a Sierranevada román premierje (ezt legalább láttuk Cannes-ban), az életműdíjjal kitüntetett Sophia Loren jelenlétében levetített Házasság olasz módra (ami ráadásul ütközik is a második Kutyákkal, tehát egyszerre van két teltházas vetítés Kolozsvárott, hétköznapon, nagy helyszínen), sőt a Két lottójegynek is minimum kettő vetítésére már minden jegy elfogyott – de szerencsére lesz egy harmadik is. És persze gyakori, hogy páran nem jönnek el és maradnak üres székek, amire az utolsó pillanatban leülhetünk – ott kuncsorgunk majd az ajtóknál, és biztos, hogy nem leszünk egyedül. A Filmhu a fesztivál végéig tudósít majd a következő napok legfontosabb eseményeiről és vetítéseiről – a kínálat elég bőséges a teltházas előadások nélkül is.
