A bérgyilkos, mint (jelen esetben) szimpatikus antihős abból szempontból ideális választás, hogy egyrészt lehetővé teszi a nézői azonosulást, ugyanakkor kifordítja a sérült hősöket felvonultató filmek sokszor hamis pátoszba fulladó sikertörténeteinek dramaturgiai sémáját. Az alapszituáció kidolgozása egyaránt alkalmas társadalmi érzékenyítésre és a bérgyilkos szubzsáner elemeinek kreatív kidolgozására. Az akciójelenetek többnyire frissek, ötletesek, különösen emlékezetes a városszéli parkolóban elkövetett leszámolás, vagy a Szent István téri véres galambetetés. Arra se emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire egy kerekesszék összeszerelésén.
A film a mozgássérült emberek mindennapi életének kihívásait gátlások nélkül – de egy percig se gátlástalanul -, öniróniával, a politikai korrektség körüli kínos oldalgás nélkül mutatja be, mindvégig empátiával, szeretettel és tisztelettel viszonyulva hőseihez. Az önironikus hangvételre a való életben is mozgáskorlátozott amatőr színészek alkalmazása ad teljes körű felhatalmazást. A jól működő vizuális gegeken és verbális poénokon lelkiismeretfurdalás nélkül nevethetünk. (Említésre méltó inside joke, hogy a Radost egyébként kiválóan alakító Vitanovics Dusán civilben gerincsebészként praktizál.) A két amatőr színész, Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám magabiztosan oldják meg a rájuk bízott feladatot, és annak ellenére, hogy a párbeszédek olykor kissé papírszagúra sikerültek, jelenlétükkel mindvégig autentikusan léteznek a vásznon. Precíz karakterépítéssel hagyományos műfaji kereteken belül univerzális emberi drámák bomlanak ki az apa nélkül felnőtt fiú vívódásairól, egy tragikus esemény következtében váratlanul mindenét elvesztett férfi küzdelmeiről, úgy általában véve veszteségekről és azok feldolgozására irányuló lehetséges kísérletekről, kitörési pontok kereséséről. Ennek köszönhetően bátran elfeledkezhetünk arról, hogy főhőseink jelen esetben mozgássérültek, így a film bárkinek képes kapcsolódási pontokat teremteni saját életeseményeivel.
A kisebb aránytalanságoktól eltekintve a különböző zsánereket alapvetően siekresen fuzionálja a film, összehangoltan működik akció-vígjáték, buddy movie, családi dráma, (a kevésbé hangsúlyos) coming-of-age történet. A végkifejlet tükrében talán túl nagy teret kapott a Rupaszov karakterét árnyalni hivatott szerelmi szál, a Zolika családi drámájához kapcsolódó fordulatok pedig a lapszélen maradtak. Mindezek ellenére lendületes, jó ritmusú film, ami a teljes játékidő alatt fenn tudja tartani a néző figyelmét.
A fiúk képregényrajzoló tevékenységén keresztül játékosan mosódik össze fikció és valóság. Az animációs szekvenciák beúsztatása egészen a film végéig folyamatos bizonytalanságban tartja a befogadót. Ezt a játékot az igényesen kivitelzett, igen menő, animált intró is megelőlegezi. A feszültségkeltés mellett egyéb funkciókkal is bír ez a megoldás. A fiúk képregényükbe saját magukat is belerajzolják aktív, cselekvő emberekként pozicionálva magukat, miközben az alkotótevékenységen kresztül válnak valóban cselekvővé. Akár önreflexív szerzői gesztuként is értelmezhető - kissé patetikusan szólva - az alkotótevékenység gyógyító erejéről. A történetbe továbbá egy metatörténet is beleíródik magáról a hősteremtés aktusáról. Ezek a szerzőiség felé tett kikacsintások további rétegekkel bővítik a filmet. Till Attila szívvel-lélekkel elkészített, szerethető, eredeti, igényesen szórakoztató mozit teremtett, amely egy újabb bíztató ígéret a feltörekvő magyar műfaji film kivirágzására.
Szerző: Szőnyegi Júlia
A döntőbe jutott kritikákra itt tudtok szavazni!
