„Minden, ami rég tudható Róla” – választhatnánk a TCM nagyszabású vállalkozása, a legutóbbi, 2007-es Marlon Brando-retrospektív mottójául. A 165 perces, élménydús portréfilmben több mint félszáz megszólaló csevegett, vallott, kedélyeskedett, emlékezett, érzékenyült el, nosztalgiázott, (ritkábban) gondolkodott. Ők azok, akik nem utasították el a fölkérést: legyenek egy újabb, a Géniuszról, Ikonról készített doku – lehetőleg megnyerő -- epizodistái. Így tehát izgalmas adalékul szolgálhat, kik NEM álltak a kamera elé. Udvarias távolmaradásáról biztosította a rendező-párost Jack Nicholson, privátim: az általa bálványként tisztelt Brando egyik legjobb barátja, hajdani szomszédja. Eve Marie Saint, A rakparton női főszereplője, és – ez idáig – számos televíziós csatorna és filmcsináló készséges interjúalanya. Nem vállalta az ismeretterjesztést A keresztapa, és az Apokalipszis most kapcsán (sem) Francis Ford Coppola. A színész-, és többségében egykori játszótársak közül azonban jelen volt, a teljesség igénye nélkül: Al Pacino, Robert Duvall, James Caan, Dennis Hopper, Karl Malden, John Voight, Maria Schneider, Edward Norton, John Travolta, Johnny Depp, John Turturro, James Fox, Martin Landau, Frederic Forrest, Penelope Ann Miller, Maximilian Schell, Jane Fonda; továbbá az egy mondatra kapható Sean Penn. Ám a kissé zilált aktor-rendező-producer e röpke jelenlét során a talán legelmésebb kijelentést tette: aki őszinteségre törekszik, olyan, mint a mosogatólé. Brando: túl volt a realitáson.
|
| Zenét hallgatva, dobjával – imádta a ritmust |
De miben is áll ez a nem-valódiság? Többek között abban, hogy mit érzünk akkor, amikor két szaktársi és/vagy familiáris megszólalás között megjelenik a vásznon az, akiről eddig csak beszéltek. Freedman és Greif filmjének alapvető erénye, hogy nem valamiféle könnyes, elcsuklott hangú, üres tiszteletkörökkel teljes hommage-t forgattak, émelyítő siratódalokkal. Ez a Brando-doku eleven. Ugyanakkor kétségtelen - a címszereplő miatt az. Marlon Brando él, és uralkodik örökké. (Ámen.)
A gondos figyelemmel kiválogatott filmrészleteket, archív fölvételeket, nagyszerű fotográfiákat, televíziós megszólalásokat szemlélve olyan, akár egy hatalmas kincsesládában turkálnánk. Brandót nézni a legérzékibb tapasztalások egyike; egészen egyedülálló. Deus ex machina. Csodálatos epizód, pazar szkeccs, mikor ránk zúdítják a klasszikus haláljeleneteket; közben okosan kifejtik nekünk: Marlon Brando volt az első a filmtörténetben, aki ilyen erővel szembesítette nézőjét az „értelmetlen”, krisztusi halállal. Ez – ha nem is forradalmi fölfedezés – kétségtelenül ritkán hangoztatott tény. A Brando-oeuvre-nek ugyanis legalább annyira meghatározója az áldozatiság, a katartikus bukás - mint az anarchiával elegyített csábítás.
Leg, Leg, Leg…
A filmkészítőpáros munkája – dramaturgiáját tekintve is – valójában a színház- és filmművészet pionírjának Robert Lindseyvel közösen írt, 1994-es önéletrajzi művét követi. A kitűnő munka 2006-ban jelent meg az Európa Kiadónál E dalra tanított anyám címen. Kijelenthető: a filmet nézve nem sok meglepetésben lehet részük azoknak, akik olvasták a biográfiát. A Freedman-Greif-duó nem rántja le a leplet; nem szolgál megbotránkoztató kis színesekkel. Ők dicsérni jöttek – nem temetni; stílszerűen forgatva ki Marcus Antonius (Julius Caesar, 1952) szavait.
Mi az, ami – számomra – mégis újdonságként, meglepetésként szolgált -- túl Brando lefegyverző tahiti táncán? Elsősorban is – bármilyen különös -- Brando hangja. Megütközéssel figyeltem föl rá, hogy az erotikus szimbólum „privát” megszólalásai-szereplései során (így: tévéshow, rádióműsor, etc.) milyen áthatóan affektált. Egészen kiábrándító. Aztán jöttek a filmrészletek… Nem tudom, hány hangja volt Brandónak – talán pontosan annyi, ahány „én”-je. Hogy ki találta meg/el közülük a valódit? Megkockáztatható, az egyik legrokonszenvesebb, legőszintébb mesélő: Bernardo Bertolucci. Akit, Elia Kazan mellett, Marlon Brando becsülni tudott; következésképp Az utolsó tangó Párizsban-t (melynek legmegrázóbb, gyerekkori emlékekből szőtt monológját ő írta) évtizedekig megtagadta, a persona non gratává avanzsált rendezővel egyetemben. Scorsese kimondta: Az utolsó tangó… Brando végrendelete.
Az egyik legmulatságosabb pillanat, mikor James Caan (A keresztapa „Sonny”-ja) idézi föl azt a jelenetet, ahogy Brando, Don Corleoneként, macskával az ölében üldögél. Caan előáll a farbával: mindenki másnál a házi kedvenc volna a főszereplő.
|
| Brando Don Corleoneként, épp macska nélkül A keresztapában (1972) |
Legalább ennyire sokatmondó anekdotával szolgált Frederic Forrest. A karakterszínész kudarcos, ifjúkori randevúélményét osztotta meg a nagyérdeművel. Bevallotta, A vad hatására Johnny-Brando bőrébe igyekezett bújni egyik intim találkozóján – ájult női tekintet helyett menekülésre késztetve a riadt hölgyet.
Ellenpontként a számomra leginkább megindító jelenet: az ünnepelt hollywoodi idol apjával üldögél egy tévéműsorban. Kérdésre, hogy eltölti-e a szülői büszkeség id. Marlon Brandót, az apa úgy válaszolt: a fia kizárólag embersége miatt érdemli ki megbecsülését. A Fiú csibészesen ráüt az Atya cipőjére, tetézve mindezt megvillantja lehengerlő mosolyát – csakhogy előtte láttuk az arcát.
A TCM dokumentumfilmjén nyilván lehet fogást találni; így mondhatjuk: nem éppen újító szellemű. Gonoszkodhatunk is: miért került a megszólalók közé Jane Fonda (elismerve: mint a TCM feje, Ted Turner felesége) amerikai lobogós cowboy-kalapját virágos inggel kombinálva? Azonban szombat este, a zsúfolt Örökmozgóban túl sok minden történt (meg) az efféle „kekeckedéshez”. Minden erős fényszögbe került - és kétségbevonhatatlan lett. Az egyik színész mindezt pontosan meg is fogalmazta: Brando előtt játszottak, utána viselkedtek. Mit is csinált akkor Brando? Többek között nem „emberi” volt, hanem sűrítetten az Ember. Ha őt látjuk, fogadalmat teszünk: ezután óvatosabban hintjük a méltató szavakat.
A Brando – Brando miatt – nagy, és fölkavaró élmény, bizonyos pillanataiban akár egy Puccini-opera. Sokszor tehát elszorul a torok, áradnak-hömpölyögnek az érzelmek, morzsolgatjuk könnyeinket. Néha-néha – elámulva a féktelen humorú zseni grimaszain – hatalmasakat nevetünk. De hát mit kell itt ragozni? Ilyen amikor visszavonhatatlanul érezzük a Hiányt: tátong az űr. Ideje elfogadni – nem fogják betölteni.
