A Buarque-regény legfontosabb jellemzője az egyes szám, első személy. A brazil főhős, a ritkán használt, csúnya magyar szóval négerként dolgozó José Costa szinte egy lendülettel elmesélt történetének legfőbb vonása a személyesség – talán mintegy a férfi személytelen foglalkozásának (mások neve alatt, pontosabban mások nevében ír sikerkönyveket) ellenpontjaként. Eleinte úgy tűnik, ezt a szubjektivitást sikerül a film verzióba is átörökíteni, hiszen Carvalho műve Costa belső monológjával kezdődik, ami rögtön bensőséges hangulatot teremt („…azt hittem, hogy Budapest szürke lesz, de Budapest sárga volt.”).
Érdekes módon azonban ez az intimitás szinte pár perc alatt kivész a filmből, ahogy eltűnnek a belső monológok is – a főhős gondolatait közvetítendő ezentúl csupán elvétve hallunk egy-egy mondatot, de a folyamatos narrátorszöveg nem lesz több. Ami viszont nagyobb baj, hogy így eltűnik a korábban megteremtett hangulat is, amit mással sem sikerül pótolni, a jeleneteknek így szinte semmi atmoszférájuk nincs. Mikor a röpke budapesti kitérőről Costa hazautazik Rio de Janeiróba, a néző még reménykedhet, hogy az atmoszféra hiányát a brazil helyszíneknél a pesti pezsgés ellenpontjaként stiláris eszköznek szánta a rendező, de sajnos a helyzet mit sem változik, mikor az alkotói, lelki és egzisztencialista válságban szenvedő férfi visszatér fővárosunkba – úgy tűnik, a jól eltalált nyitány csak véletlen volt.
További példa az adaptálás dilettantizmusára, hogy az alkotók nem arra törekedtek, hogy a könyv mondanivalóját, a nagy egészet ültessék át a film nyelvére – ehelyett kiválasztottak néhány kétségtelenül kulcsfontosságú, de kiragadva kifejezetten bizarr részt a regényből, és azokat teljesen összefüggéstelenül egymás mögé rakták. Az eredeti könyv ismerete nélkül a film tehát könnyen tűnhet kaotikus zagyvaságnak, hiszen a groteszk eseményeket nem vezetik be és nem magyarázzák Costa gondolatai, folyamatos történetmesélése (nem érthető például, miért neveti ki a férfit magyartanára, Kriska, mikor azt mondja neki, hogy „apránként ott vagyok”, ahogy az sem lesz világos, miért bombázza ezután Costa portugál szavakkal válaszul, majd miért kéri a lány, hogy „végtelenül büntess meg!”). A történések a sok kihagyás miatt felgyorsulnak, amitől azonban a narráció nem tempós, hanem csapongó lesz, és a koherencia és a folyamatosság is elvész belőle.
Az alkotók ugyanakkor teljesen feleslegesen ragaszkodtak a könyvből olyan abszolút lényegtelen apróságokhoz, mint az, hogy mennyire kövér Costa kisfia, vagy ahhoz, milyen módon hordja a frizuráját Kriska otthon (a feje tetejére lazán copfot kötve). A legfontosabbat azonban elvétették: magának a főhősnek a személyét, pontosabban személyiségét. A könyvbeli vergődő, önmagát kereső, később egyre elesettebbé és szerencsétlenebbé váló figura itt igazi latin macsó. Jellemzően a nőkhöz való viszonyának illusztrálása is – a regénybeli összetettebb problematika helyett – leginkább nagy élvezettel megmutatott meztelen női testekre redukálódik.
Chico Buarque Budapest-jében van egy nagyon lényeges rész: a könyv utolsó harmada, melyben a főhős afféle önpusztító ámokfutásba kezd. A bértollnok kalandjai ettől kezdve egyre valószínűtlenebbek, elemeltebbek lesznek – a végére a regény kifezetten szürreálissá válik: olyanná, mint egy lázálom, amit akkor láthat valaki, miközben halálra fagy a szeretett nő házának kapualjában (a könyv cselekménye ugyanis ezt a fajta szabadabb értelmezést is felveti). A film ezzel szemben nem az eredeti alkotás szürreális, hanem az abszurd elemeit emeli ki – sőt további, a regényben egyáltalán nem szereplő abszurd kis gegeket is ad hozzá.
Ilyen például, hogy Kriska munkahelye (a nő egy elmegyógyintézetben dolgozik) Buarque-nál csak az említés szintjén jelenik meg, míg Carvalho egy groteszk jelenetben konkrétan is szerepelteti az őrülteket; vagy az, amikor a főhős egy darabokra szeletelt Lenin-szobrot lát, amit uszályokkal úsztatnak le a Dunán. Szintén abszurd értelmezést kap egy, a regényben is szereplő figura, Kocsis Ferenc magyar költő, akinek alkotói estjén egyszer Costa feleségével együtt vesz részt, majd később személyes ismeretséget is köt vele. A könyvből egyértelmű, hogy Kocsis a felolvasáson az „egyetlen, értintetlen, lefordíthatatlan” szavakat egyik verse záróakkordjaként ismételgeti, a filmben azonban a férfi, mikor megjelenik, afféle sült bolondként mindössze ezt a három szót mondogatja, mindenféle összefüggés nélkül.
Walter Carvalho alkotása tehát adaptációként egyértelmű kudarc – ezen a téren már-már Mike Newell totálisan elhibázott García Márquez-feldolgozásával, a Szerelem a kolera idején-nel vetekszik (a Budapest egyetlen, ám hatalmas szerencséje, hogy eredetije sokkal kevésbé ismert, mint a kolumbiai író remekműve). A regénytől független, önálló filmként a magyar közönség hazai vonatkozásai, a fővárosi helyszín, a Kriskát alakító Hámori Gabi és a brazil színész által elpötyögött magyar szavak miatt esetleg hazafias érzelgősségből értékelheti, a külföldi nézők szerencséje pedig, hogy hajlamosak lehetnek a mű zavarosságát Budapest számukra megmutatott titokzatos, egzotikus arcával azonosítani.
