A hetedik
 
Az első nagyjátékfilmjével jelentkező, érzékeny idegrendszerű norvég rendező gyaníthatóan terápiás céllal (is) forgatta le önéletrajzi munkáját. A vakító fehér hómezőkön játszódó „off-road movie” planétánk népbetegsége, a patologikus mélabú (depresszió) tünetegyüttesét tárja elénk. Részint ezért: az anti-főhős - a direktor alteregója – életét nem csupán jégzajlás veszélyezteti, hanem az is, hogy korai halálát banális közhelyekbe fulladás okozza. Utóbbi tragédia azonban már csak azért sem következik be, mert a forgatókönyvet Norvégia legnépszerűbb írója, Erlend Loe jegyzi (magyarul olvasható kultuszkönyvei: Naiv. Szuper; Doppler). Az oeuvre egyik elemzője Loe elveszett férfi-alakjait karakterük alapján két csoportba osztja: akik már elrontották az életüket; akik még csak készülnek megbirkózni e nemes feladattal.

Jégodüsszeia hókaru lányok helyett hóvaksággal

 A harmincesztendős, erős testalkatú Jomar Henriksen (Anders Baasmo Christiansen) a számmisztikához valamit is konyítók (például Lotte) szerint baljós csillagzat alatt látta meg a napvilágot: születési számában (1977.07.07.) négyszer is fölbukkan a Neptunusz negatív auráját sugárzó 7-es. Emberünk jelenlegi mentális-egzisztenciális helyzete márpedig az ezoterikusok tudományosan bizonyítást nem nyert teóriáit igazolja – fortyogjanak bár a Szkeptikus Társasága dühödt tagjai. Az egykori síbajnok élsportolói pályafutása gerincbe tört; idegösszeroppanása óta pályagondnokként henyél, kunyhójában heverészve. Gyakorta nyúl a pohárhoz (pontosabban: plasztik flaskához), és nagyjából olyan rendszerességgel dobálja szájába az antidepresszánsokat, mint Dr. Gregory House a Vicodint. E kiegyensúlyozott, harmóniát sugárzó férfi mindemellett az ismeretterjesztő csatornák katasztrófafilmjeivel (robbanás az alagútban) emeli amúgy is rózsás hangulatát. Minden adott tehát ahhoz -  miután cimborájától hirtelenjében arról értesül, van egy négyéves fia, akire esetleg pillantást vethetne -, hogy motoros szánkójával elinduljon Tamok völgyébe, északra - gyereklesre.

Egyenes út a valamibe

Langlo alkotása - melyet David Lynch Straight storyja és Sean Penn Út a vadonban-ja ihletett – kis groteszkek, abszurd szkeccsek fűzére. Sírva vígadósan (ön)ironikus, tragikomikus darab. A pánikbeteg Jomar, amint odüsszeiája kezdetét veszi, rögvest hóvakságot szenved. A kamasz Lotte veszi rá – üvöltéssel vegyes zsarolással – őt egyedül nevelő, szigorú nagymamáját, hogy az utazó náluk gyógyuljon. Ezt követően is: bárhová veti sorsa a hirtelen bosszankodáson túl (lerobban a járgány) semmiféle érzést nem mutató, tompa férfit, csupa egyedül/elkülönülten élő, a világból kivonuló embertársával találkozik. (Az önkéntes száműzetés a Loe-művek alapmotívuma.) Bizonytalan identitású, pubertáskori zavaroktól szenvedő, homofóbiával takarózó-tüntető fiúval; sátorban lakó, magát a motoros szánjához láncoló, nyolcvanéves aggal. Jomar – kiváltképp hozzájuk képest – már egyáltalában nem tűnik csodapóknak, így lassacskán csitul az önsajnálat. És, ha kényszerből is, a lábakra újra sítalp kerül.

A cselekvésképtelen ember kalandjai

 A Philip Ogaard által nagyszerűen fényképezett, remek muzsikájú (Ola Kvernberg dzsessz-folk kompozíciója), pontos ritmusú-dramaturgiájú mű komótos fejlődéstörténet; melynek záróképe vigasztaló, legalábbis békés. Ám a direktor még attól is tartózkodik, hogy fölvillantsa a bukolikus vég lehetőségét; ez eleve ízlésem szerint való. Így - noha Jomar egy, az őt annak idején joggal faképnél hagyó nőhöz, Linneához is tart, az asszonyt nem látjuk - csak a piros házikók előtt sertepertélő pulyát mutatják -, amint pillantást vet a semmiből felbukkanó, fölé tornyosuló emberre.

Az opus (a Titanicon vendégeskedő) rokonszenves főszereplője, Anders Baasmo Christiansen épp Hamletet játszotta, amikor megkapta az Észak forgatókönyvét. A kiváló aktor tehát érzi a figurát, bár a verbálisan kigyúrt dán királyfihoz képest Jomar különösen szűkszavú. A melankolikus héroszok hiteles megformálója mellett azonban mind ragyogóak az epizódszínészek – így Langlo e tekintetben is maradéktalanul megfelel a zsáner követelményeinek.

A személyes hangú, noha nyugtalanító társadalmi-civilizációs jelenségekre (kiégettség, függőség, etc.) is fókuszáló alkotás a köztes lét filmje. A főhőst nem vezérli semmilyen akarat, a nem-cselekvő ember olyan célállomás felé tart, amit más jelölt ki számára. A klasszikussal szólva: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”