Egy nap azonban az angyali Arthur elkódorog az iskolából, ahol néhány perce még nyugodtan festegetett, hogy (immár nem először) csavarogjon kicsikét a városban. Blanche hiába ered utána; hamarosan Arthur fénymásolt arcképe hirdeti majd a kisvárosban: a kicsi nyomtalanul eltűnt. Kis idő múlva megtalálják holttestét a tóban.

Blanche képtelen elfogadni kisfia halálának tényét, majd érezni kezdi annak szüntelen jelenlétét, végül egyre inkább eluralkodik rajta az őrület. Minderről férje, Jean-Pierre – úgy látszik – nem akar tudomást venni.

A belga alkotó a több hónap történéseit – ősztől tavaszig, kora nyárig – megrendítően kifinomult természeti képekkel ábrázolja. Ráadásul mindennek komoly dramaturgiai szerepe is van. Filmje elején: a fehér macska (a francia filmek esetében: „ősi” toposz) végigsétál a város széli csatornán, amit eltömött a rothadó cukorrépa, majd ugyanezt az „útvonalat” választja a kis Arthur is, aki színesre festette a csigákat. A pornóújságokat ugyanebbe a csatornába rejti a különös kísérleteteket végző, magányos Francois, aki többek között madarakat tanulmányoz látcsövével, és tapasztalatait rögzíti naplójába.

Mégis, mintha Thomas de Thier túlságosan beleszeretett volna kitűnő operatőre, Virgine Saint Martin érzékeny képeibe. Részint ez lehet az oka, hogy filmje túl hosszúra nyúlt, a koncepció pedig ingatag lábakon áll. Ez utóbbiért a forgatókönyv is felelős, különösen mert szerzői filmről van szó.
Másrészt: noha az őrület természete nyilvánvalóan változó, meglepetéssel olvastam a katalógusban, hogy Jane Schoettle kritikus kiemelte Sophie Museur alakításának erejét. Nagyon óvatosan írom: a bárgyúság és az őrület jelei ritkán fedik egymást.

Egy elsőfilmes különösen hajlamos arra, hogy minden tudását bele pakolja munkájába, részint mert közlési kényszerét nem tudja kordában tartani (lásd: „Mindentudás, egye fene” copyright Esterházy). A belga filmes nem képes lemondani bizonyos epizódokról, ezáltal egyre zavarosabb helyzetet teremt. Blanche sorsa legalább háromféleképpen alakulhatna: öngyilkossági kísérlete sikerrel végződik; ott marad az elmegyógyintézetben; elhagyja férjét - vagy: elhagyja a férje -; elmegy Francois-zal, mert végül is a kamasz fiú szerelme, egészen sajátos, mélyen emberi világa lesz a gyógyír szenvedéseire.
Talán De Thier tanácstalansága, túlzott óvatossága, végül: döntésképtelensége a felelős azért, hogy a francia-belga produkcióban nem képvisel egyazon nívót az operatőri és a rendezői munka, és a színészi játék csupán korrekt.

Hullahegyek, nádak, erek: a rövidfilmjei után szintúgy első nagyjátékfilmjével debütáló Gilles Marchand (a Harry csak jót akart forgatókönyvírója) produktuma zavarba ejtett. A Ki ölte meg Bambit?  hangos tetszést aratott a cannes-i fesztiválon, és a szüzsé több mint izgalmas. Marchand szerint története nem más, mint egy ponyvaregényé – csak a visszájára fordítva. Különös dolgok történnek a kórházban, a város szélén. Minden Isabelle tanulónővér (Sophie Quinton) szédülési „rohamaival” kezdődik, amit ájulás követ. A liftben tanúja lesz mindennek Dr. Philipp, aki hamarosan a Bambi becenevet adja a lánynak (mint mondja, Disney őzikéje áll olyan bizonytalanul a lábán, mit ő.)

Isabelle-en hamarosan Cooper-szindrómát diagnosztizálnak, és maga Dr. Philipp műti. A sebész (Laurent Lucas) miközben „kokettál” Bambijával, majd egy alkalommal megalázza, zavartalanul csórja az altatószereket, hogy aznap műtött női pácienseit – a rendező szándékai szerint kvázi-Csipkerózsikákat – alvás közben szexuálisan molesztálja. A kórházban műtét közben fölébrednek a betegek, rosszabb esetben nyomuk vész. Isabelle-Bambi gyanút fog, és ezt meg is osztja nagynénjével, sőt, egy vizsgálat során a kórház vezetésével is.

Marchand filmjét – bár sokáig vacilláltam, mit is kezdjek vele – műfaját tekintve kizárólag zsánerparódiának tudom tekinteni. Értelmezése meghaladja erőmet. Szőrmentén: az opusz megtekintése után elkámpicsorodva hagytam el a nézőteret.

Az idei Titanicon negyven alkotást láthatunk. Ennek közel fele (tizenhét munka) francia film. Az eddig megtekintett munkák alapján merek élni a gyanúperrel: a választási stratégia aggályos. A fesztiválon egyetlen ázsiai filmet láthatunk (ez a hongkongi Wai Keung Lau és Siu Fai Mak Szigorúan piszkos ügyek című, sokak által magasztalt opusza), noha az ázsiai munkák az utóbbi években egyre inkább meghatározták a fesztivál profilját.

Mindemellett: a Titanic 11. útján összesen két kelet-európai produkció fért be a rakodótérbe (Martin Suliktól a Gulliver utolsó útja, és az orosz Kiskirály - francia, német koprodukcióban.)

Jó szélre nem lehet panasz, így reméljünk szép napokat!