Aki beül, hogy megnézze a Mindhalálig zene című kultikus musicalt, talán arra számít, hogy klasszikus zenés szórakozást kap, ám Bob Fosse alkotása nagyon messze van attól a hollywoodi cukormáztól, amit a műfajban megszokhattunk. Fosse már korábbi filmjeiben is a túllépett a tollboákon, a musical műfajáról lekaparta az ártatlanság fóliáját, majd politikai és pszichológiai rétegekkel töltötte meg. Forradalmasította a műfajt, és olyan alapműveket hozott létre, mint a Édes Charity (1969), a Kabaré (1972), vagy a Chicago (1975).
A Mindhalálig zene viszont túllép ezeken is. Bár az amerikai showbusiness világában játszódik, a próbák, reflektorok, linóleumpadló, gyönyörű, izmos (és izzadó) szoborszerű testek világában találjuk magunkat, Fosse filmje valójában nem a show-ról szól, hanem arról az emberről, aki képtelen kilépni belőle. Egy alkotóról, aki számára az élet is előadás, és akinek a teste lassan már nem partner ebben a játékban. A musical műfajához általában könnyedséget, felemelkedést, optimizmust társítunk – Fosse viszont ugyanezt a formát használja arra, hogy kiégésről, önkizsákmányolásról és végességről beszéljen.
A film hőse, Joe Gideon (Roy Scheider) rendező-koreográfus egyszerre dolgozik egy Broadway-produkción és egy filmen, miközben végletekig hajszolja magát. Semmi más nem érdekli a világból, csak a munka. Bár nagyon szereti a kislányát (Erzsébet Földi), a tökéletes táncmozdulat fontosabb számára, mint a lánynak tett ígéret. Hiába szereti őt odaadóan a szép és tehetséges Kathy (Ann Reinking), és hiába tudja ő is ezt, gondolkodás nélkül viszi ágyba bármelyik kórista lányt, és teremt olyan helyzetet, hogy amikor inflagranti kapja őket, végül a barátnője kér tőle elnézést. Gideon egy tündöklően tehetséges gazember, akit még az sem képes elhagyni, akit komolyan megbántott, például a gyerekének anyja (Leland Palmer), aki a viszály ellenére is az ő készülő darabjában dolgozik.
Nem titkolt tény, hogy a Mindhalálig zene jóval több, mint önéletrajzi ihletettségű film. Joe Gideon karakterével a rendező szinte saját magát alkotta újra a filmben, de nem próbálja mentegetni magát, hanem szembenéz a tényekkel. A láncdohányos, gyógyszereken élő, túlhajszolt, szexfüggő, munkamániás koreográfus, akárcsak teremtménye, 1974-ben maga is életveszélyes szívrohamot kapott, és ennek a traumának feldolgozása bontakozik ki a szemünk előtt a vásznon. Azt vizsgálja, hogyan válik az alkotás önfenntartó kényszerré, és hogyan szűnik meg a határ munka és identitás között. Ebben az értelemben a film nemcsak egy alkotóról szól, hanem egy egész kultúráról, amely a túlteljesítést jutalmazza, a megállást pedig gyengeségnek tekinti.
Fosse musicalje nem lineáris fejlődéstörténet, sokkal inkább egy széteső tudat ritmusára vágott belső monológ. A musicalbetétek nem megszakítják a narratívát, hogy aztán bámulatos látványvilággal kápráztassák el a nézőt, hanem annak legőszintébb részei, hiszen itt látjuk Joe félelmeit, halálfantáziáit, belső vívódásait, mindent, amit a látszólag magabiztos férfi kifelé egyáltalán nem mutat. A műfaj és a tartalom egymással szemben áll, ami folyamatosan dolgozik a nézőben, hiszen lenyűgöző a látvány, miközben hősünk folyamatosan atomjaira esik szét, és csúszik lefelé a lejtőn.
Gideon énje összeolvad a létrehozott produktummal, teste szinte már nem is az övé, hanem munkaeszköz, amit végletesen ki kell zsigerelni a projekt érdekében, és addig lehet használni, amíg csak működik. De ez a test egyszer csak valóságossá válik, és feladja a küzdelmet a szélsőséges bánásmód ellen. A főhős szívrohamot kap, és akárcsak Fosse, kórházba kerül. Csakhogy a koreográfus most is kifordítja az amerikai álmot, a film tragikusabb véget ér, mint a valóság (bár Fosse végül mégis szívinfarktusban halt meg, azonban csak az első roham után tizenhárom évvel), és Gideon már nem hagyja el éve a kórházat.
A film utolsó szakaszában a kórházi leépülést egyre inkább egy fajta delíriumban töltött állapotban éljük végig a főhőssel, míg egyszer csak teljesen elszakadunk a valóságtól, és revű-szerű jelenettel búcsúzunk Gideontól. A zárójelenet grandiózus show-ja egyszerre paródia és tragédia, hiszen a musical-forma felfalja saját hősét, miközben a legfontosabbak búcsúznak tőle, természetesen nők, az exfeleség, a barátnő és a lány. Joe átadja magát a Jessica Lange által alakított Halálnak, aki hófehér fátylában végig ott legyeskedett körülötte már a kezdetektől, és aki nem fenyeget, nyugodt, figyelmes, szinte gondoskodó, de elsősorban nem vár el tőle semmit.
Fosse filmje a megjelenés idején igen megosztó volt, akadtak, akik önimádattal vádolták a rendezőt, mások pont a hibákkal való szembenézésként értelmezték az alkotást. Tény, hogy a Mindhalálig zene nem kínál könnyed szórakozást, szembesít olyan kérdésekkel, mint hogy mit jelent sikeresnek lenni, vagy hogy mennyit ér az alkotás, ha közben minden más felőrlődik. Mindenesetre fesztiváltörténelmet írt az 1980-as cannes-i filmfesztiválon, amikor egyedülálló módon musicalként hozta el az Arany Pálmát Akira Kurosawa Árnyéklovas című filmjével megosztva.
A mindhalálig zenét január 23-án vetítik a Corvin moziban a CineKorda szervezésében.
