Hadd ugrom némileg az időben, a Sándor Pál új filmjének, a Noé bárkájának sajtóvetítését követő villámgyors lefolyású közönségtalálkozóra – telt ház, természetesen, itt a teljes magyar kritikustársadalom rémje!
Nagyon trájt dolog olyasmit írni valakiről, hogy Mester, de ő aztán az, úgyhogy a Mester a vetítést követő beszélgetésen aszonta: a film apropója a mai világ kegyetlensége (említett talán gátlástalanságot is, nem káptalan a fejem), és hogy még mindig „kell egy csapat”. Ez eddig oké, de akkor SPOILER!!! miért baszik át hősünk a film legvégén mindenkit, és ez a bizonyos csapat, annak a bérháznak a lakótestülete, ahol Stock Ede lakik, miért segít neki csak és kizárólag egy bizonyos pénznyeremény reményében?
Nagyon durva logikai hiba, amely aláássa mindazt, amivel a rendező a film létrejöttét magyarázza. Igazság szerint jobb lett volna nem végighallgatnom a vetítés utáni dumapartit, mert Sándor önvallomásának hiányában teljesen abban a tévképzetben leledztem, hogy őriz még valamit a Ripacsok idejének egészséges cinizmusából, és ezt több mint húsz évvel később újra beveti. Így viszont a dolog necces.
A film egyébként könnyed, dinamikus (egy szélvihar szaggatta jelenettel indít, ami csak és kizárólag virtuóznak nevezhető), a konzumkultúrát fricskázó támadás. Két olyan zsenivel a főszerepben, mint a Garas meg a Kállai, eleve nem lehet sok mindent elrontani. Ettől függetlenül rendesen megsebzi a filmet a Garas unokáját alakító kiscsaj, kb. annyira hiteles tinédzserként, mint én nőgyógyászként, és én nem vagyok nőgyógyász, becsületszavamra. Fatális casting-baklövés.
|
| Szabó Gábor operatőr és Sándor Pál rendező a film sajtótájékoztatóján |
Mnyúzik báj Yonderboi, má’ megin, ez már a harmadik film két nap alatt amit ő muzsikál alá, elismerem, tud a csávó, de azé’ vannak Magyarországon más zenészek is… Bár igazság szerint nem kellene nyavajognom, a főcím alatt futó, majd a fináléban újra felbukkanó dala nagyon hangulatos.
A filmhu a közönségtalálkozót követő prezentációja az idő rövidségének köszönhetően némileg staccatósra sikerül, tiszta szerencse, hogy a Fade In pitch fórum bemutatkozását tavaly Pécsett már végighallgattam. Keressetek rá, érdemes.
Bogdán Árpád Boldog új élet című filmje úgy indít, mint a THX 1138, tisztára abba a tévhitbe ringattam magam, hogy megérkezett a modern magyar scifi. De az első pillanatok elillantával egy intézetis cigánygyerek szuperdepressziós hétköznapjaiban merülünk el. Ám az ő mindennapjai nem olyanok mint a te mindennapjaid, ugyanis a szülei nemlétének vákuumja hajtja előre, nem hagyja nyugodni, valamint ettől sunyja le a fejét állandóan.
A képi világ hangulatos, ami szerencse, ugyanis túl sok minden nem történik a filmben. Itt egy kis NYPD Blue-s kamerarángatás, amint egy csepp wongkárvájos világelmosás – de már-már monokróm! -, fehér ló rohan az urbanizációban tarkovszkijos módra, hősünk pedig állandóan a magzati kádban fürdik, amelyből az egyik álomjelenetben ázsiai horrorcsaj-módra egy lány sokkol elő (kollégám megjegyzése: „Családi KÖR!”): lehúzós ambient dögivel.
A film első öt percében az egyik magyar tévédíva ledobja magát a mellettem levő székre, a környéken ülők ott összegyűjtött kabátjai által nem különösebben zavartatva magát. A ruhaneműket az utolsó pillanatban még ki tudjuk menteni, a korábbi prezentáció szervezőitől kapott brosúrát viszont már úgy kell kirángatnom a segge alól.
Emelet
: nnnnnnnnna, nem is rossz, egyáltalán nem rossz. Hallottam róla már korábban, olyasmit is, hogy zsánerfilmnek indul, aztán félúton megijed a kihívástól, de nem igaz, kellemes kis antiutópia, különösebb meglepetések nélkül ugyan (hozzá kell tenni, hogy valamely tudományos-fantasztikus tévésorozat félórás epizódjaként jobban működne), de Magyarország legjobb színészével a főszerepben, aki az egészet egy teljesen más, magasabb szintre emeli. Figyeljétek azt a jelenetet a konyhában, ahol az öreg meg a fiatal Haumann, ha nem is összecsap, de elvitatkozik, aztán majd ha kijön a dvd, azt a részt nézzétek meg újra és újra. Amerikában az ilyesmiért Oscart szoktak adni, és remélem Haumann Péter megkapja a Szemlétől a hazai megfelelőjét. Egyetlen hamis rezdülése sincs. Embertelen.
 |
| "Nnnnnnnnna, nem is rossz, egyáltalán nem rossz!" |
Kamondi Dolinájába öltek pénzt rengeteget, és a közönségtalálkozó során elmondottak alapján van benne munka is dögivel. Megkockáztatva egy maflást a rendezőtől, elméláznék: akkor miért nem tudott megfogni egyáltalán (a film, nem a rendező)? Valószínűleg bennem van a hiba, unom a rendszer-parabolákat, és messze nem értek egyet azzal a divatos entellektüel közvélekedéssel, hogy ez a Magyarország olyan szar hely lenne; így ezt a nagyköltségvetésű, a kelet-európai horrort egy kitalált ország dzsuva-pokol városára leképező kegyetlen abszurdot sem tudtam átérezni. A technikai megvalósítás előtt viszont leveszem a nem létező kalapom: a Dolina külön saját kis dimenziót teremt magának (a közelemben megjegyezték: a filmet „álszakáll kategóriában kellene jelölni”, aki látta, tudja miért.)
