Herendi előtt (ő a rendező, aki esetleg nem tudná) le a kalappal. Ez az ember akar. Már a harmadik nagyjátékfilmjével próbálja a hungaroműfaji-filmet beleverni a magyar ugarba. A Valami Amerika egy majdnem teljes hosszában élvezhető, csak a vége fele kibicsakló oldschool komédia volt.
A Magyar Vándor azonban már richtige katasztrófa. A Lora pedig, bár technikai szempontból nincs rajta különösebb kivetnivaló, szintén nem ússza meg élve. Leginkább a fejétől bűzlik, és a filmnek a feje a forgatókönyv.
A sztori, dióhéjban: szaxofonos csávókám nagyon depressziós. A bátyja nemrég halt meg, ő meg éppen a bratyó volt barátnőjébe szerelmes. A csajnak is megvan a maga baja, mikor a fiúja megmurdelt, ő a trauma hatására megvakult. A zenész és a vak lány szerelmi kétszöge mentén lavírozik a film: összejönnek, nem jönnek? Sikerül-e lebírniuk kettejük bűntudatát? Meggyógyul-e Lora? Lesz-e a Magyar Vándornak folytatása?
|
|
Meggyógyul-e Lora? Lesz-e a Magyar Vándornak folytatása? |
Előrebocsátom, hogy a magam macsószerű agyberendezésével nem én vagyok a film célközönsége – valószínűleg a magyar sajtóban megjelent jobbára pozitív kritikákat is az újságíró társadalom mimózalelke produkálta. Ám egy dolog az érzékenységre való túlhajlam és más a szakmai nemtörődömség (vagy jelen esetben inkább „tőlünk ennyi telik”-ség) felett való elnézés. Utóbbiban nem kívánok bűnrészes lenni.
Mikor kikristályosodott előttem (becsületszavamra mondom: az égvilágon SEMMIT nem tudtam a filmről, mikor beültem rá), hogy ez egy szaxofonos zenész és egy vak lány lamúrja lesz, szó szerint a fejemhez kaptam. Nem tudom eléggé hangsúlyozni ennek a történeti alapvetésnek a lerágottságát, ezerszer-eljátszottságát, unalomig ismertségét, bénító fantáziátlanságát: ilyesmivel még a legtrájtabb mexikói szappanoperákban sem próbálkoznak már, ez már száz méterről is ciki.
A melodráma az egyik legütősebb műfaj, ha értő kézzel nyúlnak hozzá: most nem akarom itt elősorolni a Hollywood fénykorában született jobbnál-jobb melodrámák címeit, vagy például azokat a koreai filmeket, amelyek legtöbbször melodrámák és az aprócska ázsiai ország segítségükkel sorra hódítja meg a világ mozijait (már ahol bemutatják őket persze). Ezeknek a filmeknek a legfőbb erénye, hogy megpróbálnak valami újat, eredetit belevinni a történetbe, pontosabban egy olyan műfajba, amelynek bizonyos szempontokból ugyan szüksége van néminemű konzervativizmusra, ám még ennél is fontosabb számára, hogy a konfliktusait frissen tartsák. Ilyesmit, mint amiről a Lora szól, már egyszerűen nem illik filmre vinni.
Audiovizuális szempontból nincs a filmen kivetnivaló, és a színészek is elfogadható színvonalon alakítanak. Az összes általam olvasott cikk megemlíti, hogy mennyire furcsának hat az amerikai származású főszereplőnő utószinkronja: szerintem ez nem igaz, meglehetősen gyorsan hozzá lehet szokni. Legtöbbször amúgy sem a száját néztem… Herendi rendezése adekvát.
Ennek ellenére jó példa a Lora arra, hogy a zsánerfilmnek nem elég, ha van eleje, közepe és vége, nem elég, ha tisztában vagyunk bizonyos műfaji struktúrákkal.
Kell bele az új is. 2007 van, még Magyarországon is.
