Nagyjából egyidős vagy a nagy Demjén-slágerekkel, amik javarészt a ‘90-es évek elején jelentek meg. A film előtt volt kapcsolódásod a Demjén-életműhöz? Vannak gyerekkori emlékeid a dalairól?
Persze, az én életemnek is már gyerekkoromtól kezdve a részei a legnagyobb Demjén-slágerek, a Sajtból van a Hold-tól az Iskolatáskáig, arra is emlékszem, hogy a Mikor elindul a vonat volt akkoriban a kedvencem. De az egészen más, amikor színészként kell hozzányúlni egy dalhoz, a sajátomévá kell tenni, mélyebben meg kell érteni a szövegét. Velem is ez történt az Úgy szeretném és a Szabadság vándorai esetében: ez a szerepem két legfontosabb dala a filmben, és ahogy foglalkoztam velük, szép lassan egyre közelebb kerültem hozzájuk.
Demjén Ferenc és a film szereplői a díszbemutatón / Fotó: Posztós János
Nosztalgikus típus vagy?
Alapvetően nincs sok időm a nosztalgiára, az elmúlt éveim nagyon pörgősre sikerültek. De a zene képes arra, hogy nosztalgikus hangulatba hozzon, például, ha egy olyan dalról van szó, amit egy bizonyos korszakomban hallgattam sokat.
A filmre készülve viszont a nosztalgia jött magától, például amikor elmentem a jelmezpróbára és a gyerekkoromból ismerősek voltak a ruhák, tehát abból az időből, amikor ezek igazán menőnek számítottak. De már az, hogy a Balatonnál forgattunk, önmagában elég volt ahhoz, hogy előjöjjenek a tóval kapcsolatos emlékeim.
Mi fogott meg téged ebben a szerepben?
Mindenevő vagyok a műfajokat illetően, szóval nincsenek ilyen kikötéseim, hogy nem szeretem a zenés filmet, vagy a szuperhősös filmet, vagy bármit. Úgy gondolom, hogy minden műfajban tud érvényes mű születni. A zenés-táncos filmeket gyakran övezik előítéletek, de ha jól van megcsinálva, jók a dalok, amik jól el is vannak énekelve, jók a koreográfiák, pláne, ha még a történetnek is van mélysége, akkor az egy jó film lesz. Engem ez érdekelt a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben, erre törekedtünk.
Törőcsik Franciska és Ember Márk a film egyik jelenetében / Fotó: InterCom
Hogyan zajlott a casting? Tudsz arról, hogy rád volt-e írva ez a szerep?
A forgatás előtt három évvel zajlott a casting, van is rólunk Márkkal (Ember Márk, a film másik főszereplője – a szerk.) egy közös fotó az egyik első meghallgatásról, pár hétre rá pedig kiderült, hogy megkaptuk a szerepet. A film útját eleinte Goda Kriszta kreatív producer, Kormos Anett forgatókönyvíró és Kirády Attila producer egyengették, és úgy tudom, hogy voltak konkrét nevek a fejükben, tehát nem volt egy túlságosan nagyszabású casting, nem néztek meg olyan sok színészt. Aztán persze a szereplőválogatás és a forgatás közötti időben több új változat is született a forgatókönyvből, amiknél már tudták, hogy mi leszünk a főszereplők, így talán akarva-akaratlanul is elkezdett ránk íródni a film egy idő után.
Sokat változott a könyv ahhoz a drafthoz képest, amit először olvastál?
Radikális módosítások nem voltak, pár dolog megváltozott, de a lényeg nem. Helyszínek, bizonyos mondatok átalakultak, de a nagyobb fordulatok már a korai változatokban is ugyanazok voltak.
Tehát egy idő után hozzád és Ember Márkhoz keresték a többi színészt, például a te karaktered, Eszter barátnőit alakító Kovács Harmatot és Márkus Lucát?
Amikor mi már megvoltunk, akkor voltak olyan meghallgatások, amikor „hozzánk nézték” a többieket, de én ezekre mindig úgy megyek el, hogy ez még az én castingomnak is ugyanúgy a része. Azt vallom, hogy amíg a színész nem látja magát a filmvásznon, addig nem az övé a szerep. Harmat lett meg egyébként a legkésőbb, a közös casting kör előtt pedig Lucának is voltak egyéni meghallgatásai, de a csoportos alkalmak már nagyon baráti légkörben zajlottak.
Márkus Luca, Törőcsik Franciska és Kovács Harmat a díszbemutatón / Fotó: Posztós János
A Cicaverzum elején a 30. születésnapját ünnepli a főhős, a Hogyan tudnék...?-ben általad játszott karakter, Eszter a film vége felé tölti a 21-et. A színészi eszközök szempontjából számít valamennyit a karakter kora? Vagy egészen másképp kell színészként ehhez a kérdéshez közelíteni?
Mostanában adódnak ilyen izgalmak, például a Hunyadi-sorozatban ugyanúgy több évtizedet ölel fel a szerepem, ahogyan a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben. Úgy vagyok vele, hogy nem magát a kort kell eljátszanom, hanem a szituációt. Meg hát egyik szerep sem én vagyok, a 30 éves Fáni és a 21 éves vagy épp az 50 éves Eszter élete sem hasonlít az enyémhez, még ha vannak is átfedések. Mindig arra törekszem, hogy a próbákon ki tudjam kísérletezni, hol vannak a hangsúlyok, milyen történetet akarok elmesélni a szerep által. Onnantól kezdve pedig már sok múlik a sminkeseken, az operatőrön és a világosítón, hogy az arcom illeszkedjen az életkorhoz, ne tűnjek túl idősnek vagy fiatalnak. Azért annak nagyon örülök, hogy sokféle korú és jellegű karakterrel megtalálnak engem.
A filmben az idős Esztert is te játszod, ahogyan Ember Márk is visszatér őszes hajjal a film végén. Evidens volt, hogy ezt így oldjátok meg?
Goda Kriszta nagyon szerette volna, ha ugyanazok a színészek játsszák a szereplők idősebb változatait is. Ő azt vallja, hogy kizökkenti a nézőt az, ha egyszer csak megjelenik egy másik színész ugyanabban a szerepben. Én ezt természetesen elfogadtam, de nagy kihívás volt, sok mindent végig kellett gondolni. Mivel vannak dolgok, amit életkoromból fakadóan még nem éltem meg Eszter problémái közül, ilyenkor többet kell a képzelőerőre bízni. Viszont már maga a maszk, amit feltettek, sokat segített az átlényegülésben, ahogyan a jelmezek is.
Törőcsik Franciska és Ember Márk / Fotó: theorbitalstrangersproject
Tevékenyen részt is vettél a jelmezek kiválasztásában?
Sose szerettem volna az a színésznő lenni, akitől rettegnek a jelmeztervezők, aki bemegy és megmondja, hogy mi áll jól neki és miben a legcsinosabb. Itt sem erről volt szó, de minél több tapasztalatom van, annál inkább szeretem, ha ez is csapatmunkaként működik. Persze Kemenesi Tündének, a Hogyan tudnék…? jelmeztervezőjének a véleménye nagyon fontos volt számomra, és Krisztának, valamint a rendezőnek, Orosz Dénesnek is voltak határozott elképzelései. De mindig szeretek én is hozzászólni, hozzátenni valamit. Előfordul olyan, hogy egy jelmeznél azt érzem, nem segíti a karaktert, és azért általában a rendező és a jelmeztervező is arra törekednek, hogy a színész játékát segítse az adott ruha. Itt most nem arra gondolok, hogy jól álljon mindenképpen, hanem hogy a jelmez megfelelően szolgálja a karaktert. Ennek mentén pedig tud ez egy bizonyos fokig közös kreatív munkafolyamatként működni.
A tánccal nemcsak ebben a filmben foglalkoztál, nemrég ért véget a Dancing with the Stars döntője. Elsőre szokatlan döntésnek tűnt, hogy vállaltál egy ilyen szereplést, milyen élmény volt és mit adtak hozzá az itt szerzett tapasztalataid a Hogyan tudnék...?-hoz?
Érdekes volt ez a helyzet, mert a Hogyan tudnék…? korábban forgott, mint ahogy elkezdtem készülni a Dancing with the Stars-ra, így arra kíváncsi is lennék, hogy ha a műsor alatt felszedett táncos rutinnal kellene most elkezdenem a filmet, mennyiben lenne más az egész.
Folyamatosan keresem önmagam, és gondolkodom, mi mindent szeretnék még kipróbálni. Kereskedelmi tévés műsorokat eddig még nem vállaltam, de a Dancing with the Stars-szal már régóta szemeztem, mert szerintem az egyik legszínvonalasabb TV-s showműsor.
Nagyon izgalmasnak tartom, hogy hétről hétre össze kell rakni egy, vagy több koreográfiát, sokat lehet ebből tanulni nemcsak a táncról, de például saját magunkról is. Amikor felkértek, hasonlóképp mérlegeltem, mint egy szerep esetén, a megérzéseim pedig azt súgták, hogy ez jó lesz, így belevágtam. És egyáltalán nem bántam meg, nagyon tetszik, hogy ez a műsor nagyban épít a versenytáncokra, komoly szakmai tudást követel meg, és nagyon jó volt közösen alkotni a táncpartneremmel, Baranya Dáviddal. Kíváncsi vagyok, hogy a tánc az életem része marad-e a jövőben.
Cicaverzum
A filmszerepeidben mintha tudatosan váltogatnál a közönségbarát filmek és a kísérletezőbb, szerzőibb víziók között. Ez tényleg tudatos? Tehát például a Cicaverzum után valami hagyományosabb filmszerepet kerestél?
Bár ennyire tudatos lennék! Szerencsésnek érzem magam, hogy ennyiféle műfajú filmnél gondolnak rám, és nagyon örültem, hogy például Szeleczki Rozival (a Cicaverzum és a Rozgonyiné rendezője – a szerk.) egymásra találtunk. Így nem volt kérdés, hogy a vizsgafilmje után folytatjuk a közös munkát. Ha látok egy könyvben fantáziát és van kölcsönös szimpátia, akkor megragadom a lehetőséget. Például a Rozival kötött szövetség nagyon fontos számomra, így egyértelmű volt, hogy a Cicaverzumot priorizálom más munkákkal szemben.
És az olyan lehetőségekért is nagyon hálás vagyok, mint a Hogyan tudnék élni nélküled?, ahol egészen mások a játékszabályok, énekelni, táncolni kell tudni, de emellett egy nagyon mély történet az alapja. Próbálok a megérzéseimre is hallgatni, amikor egy szerepet elvállalok, de ez egy nagyon összetett folyamat és sok egyéb tényezőn is múlik egy-egy döntés.
Egyre erősebb a kevés pénzből, állami támogatás nélkül készült függetlenfilmek jelenléte. Szabadúszóként mennyire fér bele egy-egy ilyen elköteleződés?
Az olyan szerepek, mint például az Utas és holdvilág színpadi változata, vagy a Cicaverzum elsősorban az alkotás öröméről szólnak, arról, hogy szerelemből csinálod, amit csinálsz. Továbbra is természetesen bármikor igent mondanék egy olyan munkára, amiért tudok lelkesedni, de nagyon kevés, akár nulla pénzből készül. Ha jön egy ilyen felkérés, amit érdemes elvállalni, nem kérdés, hogy igent mondok.
Azt lehet már tudni, hogy ebbe az irányba kanyarodik-e most a pályád?
Nehéz megmondani, mert sokszor az utolsó pillanatban alakulnak ki ezek a dolgok, de remélem, hogy jövőre is részese lehetek majd egy hasonló projektnek.
A Hogyan tudnék élni nélküled? látható a mozikban, az InterCom forgalmazásában.
