Aznap éjjel. Richard Price, Steven Zaillian. 2016
A sorozatipar valódi kismesterműve, remek, több dimenziós karakterekkel, fordulatos cselekménnyel, aminek még jelen valóságunkhoz is időszerű köze van. Mindez gyönyörködtető képekben elmesélve, nagyszerű színészettel életre keltve. Egy film akkor jó, ha vagy a szívre, vagy az elmére hat - ez mindkettőre. Főnyeremény! És van még egy dermesztő előnye: mini-sorozat, vagyis véget ér. Véges, mint annyi minden világunkban, csakhogy ez végesre is tervezett, kerek, lezárt dramaturgiai egység. Nem játszik az időnkkel, évadot évadra halmozva, míg valahogy kimúlik a nézettségi verseny oltárán.
Westworld. Lisa Joy, Jonathan Nolan. 2016
Ó, Westworld, temetlek… Egy igazán ütős első rész után elveszni látszol saját útvesztődben. Miért válik egyre érdektelenebbé ez a színészóriásokkal tűzdelt, gigaköltségvetésű, robotvadnyugati becsinált, ami a Mátrixhoz hasonlóan a tudaton túlra próbál mutatni? A valóság, és ami mögötte van, az igazság sejtése, ami a szegény, szórakoztató robotoknak annyira felfoghatatlan, mint nekünk a sötét anyag és a sötét energia, ami - állítólag - univerzumunk tömegének zömét teszi ki a látható valóság mögött mozgatva a mindenség szálait.
Megsejtések, déjá vu, az eredet mítosza, a lélek születése a tévelygő tudatú létezőkben - micsoda tartalmas, határainkat feszegető téma! Ha nem múlik ki az idén, évekig tekergethetik ezt a mesefolyamot, rághatják végeláthatatlanul ugyanazt a csontot az agyafúrt showrunnerek. De nélkülem. Megfogadtam: ha még egy epizód azzal kezdődik, hogy a szegény robotot, Dolorest (Evan Rachel Wood) vegzálja a Gengszterkorzó hátborzongatóan gonosz, itt oly tétova doktora (Jeffrey Wright), nem nézem tovább a sorozatot. És lőn, a gépzongora sem idegesít tovább: ágyő Westworld, engem vár a természet! Ha esernyővel is, de inkább azt választom. Pardon, szelaví!
