Egy család diszfunkcionalitása jól lemérhető azon, hogyan kezelik a közös nyaralót. Vannak, akik a hatékonyság jegyében precíz Excelben vezetik, ki mikor használhatja, a lényeg, hogy egy pillanatra se kelljen egymással találkozni. Másoknál már februárban elkezdődik a civakodás a nyári beosztás miatt és a különböző családtagok rendszeresen egymásra vágják a telefont, amikor kiderül, képtelenség megegyezni, ki mikor mehet le öt napra a házba és ki fog takarítani.
És ott van Montse (Emma Vilarasau), aki egy utolsó hétvégére készül családi körben a nyaralóban, hogy aztán végképp búcsút intsen mind a lezser tengerparti vakációknak, mind az időközben felnőtt gyerekeinek, na meg persze volt férjének, aki időközben egy szimpatikus pszichológusnő személyében talált új párra.
A család számára szemmel láthatóan éppen annyi kellemetlen emléket tartogat a nyaraló, mint amennyire nem tudják nélküle elképzelni az életüket – ezt az ellentmondást jól érzékelteti a film. Ugyanakkor a hozzátartozók közül többeknek is megvan az oka, hogy megszabaduljanak a háztól, azt azonban jobb volna nem a többiek tudomására hozni, miért.
A nyaraló nem Siófokon van, hanem egy festői kisvárosban a Costa Braván – a ház ugyan nem új, de gyönyörű, és tele van emlékekkel. A medencés teraszról és a szobákból az azúrkék tengert látja Montse és népes családja, de a pazar körülmények persze senkit nem gátolnak meg abban, hogy boldogtalan legyen. Ha másért nem, mert a tengerre néző hálót kapta, így kicsit mindig nyirkos a levegő.
Dani de la Orden korábban is próbálkozott azzal, hogy népszerű műfaji és tematikus kereteket alkalmazzon a katalán közegre, például olyan, kevéssé sikerült darabokkal, mint az Igazából szerelem helyi változata, a Hóesés Barcelonában, így egyértelműen kirajzolódik, hogy a rendező a sok szálon futó, sok szereplőt mozgató történetek híve.
Filmjeinek középpontjában mindig az emberi kapcsolatok, gyakran a családi, nagycsaládi konfliktusok állnak, és közelről ismeri a felelősségmegosztás és a hosszútávú elköteleződés kellemetlen mellékhatásait (A gyerekek maradjanak nálad!). Ezeket a témákat hol intelligensebben fogalmazó, hol egészen blőd vígjátékok formájában tárja a közönség elé, gyakran elvált párok és családjuk történetein keresztül.
A Tűz a tengerparton a nyaralófilmek sorához csatlakozik, ez alapján is kisülhet belőle akár szellemes és lezser szerzői darab (mint legutóbb Petzold Tűzvörös égboltja) és szélesebb közönséget megszólító, ám nem túl mélyenszántó komédia is. A nyárfilmeknek azt a típusát követi Dani de la Orden, ahol egy baráti vagy családi társaság a hétvégi házban jön össze, a felhőtlen együttlétnek álcázott közös idő pedig igazából egy dologgal telik el, hogy a társaság különböző tagjainak mocskos kis titkai, a köztük lévő feszültségek és kellemetlen ügyek napvilágra kerülnek.
Ez a tematika hosszú ideje a tengerentúli indie-rendezők kedvence is, divatos melodrámáik felszíne mögött gyakran valós társadalmi tünetek húzódnak (az Édesnégyestől a Netflixen futó A négy évszakig). Valós élethelyzetek, keresetlen, improvizatív stílus, fanyar humor – ezeket keressük a tóparti házakban vagy nyaralókban játszódó, diszfunkcionális társaságok konfliktusait lejátszó filmekben, és ez az a kritériumrendszer, amelynek a Ház a tengerparton csak többé-kevésbé felel meg.
Adott egy, már az expozícióban elsütött komoly rejtély, amely akár az egész film motorja is lehetne, és egy lélegzetelállító, modern stílusú vintage nyaraló, amely tengerparti látképével, kék medencéjével és hűvös, minimalista eleganciájával tökéletes háttere lehetne egy európai, felsőközéposztálybeli családi tragikomédiának. Ha a Szólíts a neveden kulisszáiban reménykedünk, talán nem fogunk csalódni a Tűz a tengerparton látványvilágában, de az elé varázsolt konfliktusok hőereje nem olyan erős.
A ház jobb napokat látott, de időtlen darab, úgyhogy amikor a kiskorú unokák emeletes ágya alatt használt óvszert találnak, a családfő új neje pedig rejtélyes pszichológiai társasjátékra hívja a jelenlévőket, mindenki kicsit lesüti a szemét. De la Orden kiváló alapokra húzza fel filmjét, de a falak instabilak: túl sok a közhely és kevés a valóban életszagú mozzanat. A kétgyerekes anya telefonjára dick pic érkezik egy helyi sráctól, a szakítófélben lévő pár pedig életveszélybe keveredik a közös tandemugrás során, azt mégsem sikerül teljesen átéreznünk, hogy a film hőseinek feszült lelkiállapotát pontosan mi is szüli.
Annyi biztos: ebben a filmben a nők azok, akiken a legtöbb teher van. Ők csekkolnak rá az idős családtagokra, ők állnak az összeroppanás szélén a családi feladatok és az összes többi teendő kereszttüzében, és ők azok, akik megpróbálják analizálni és rendezni a konfliktusos helyzeteket. A férfiak minden jel szerint inkább csak lézengenek, vagy ha lehet, élvezik az életet, még ha időnként be is üt a krach mondjuk egy váratlan isiászroham formájában.
Mindig az én vermutomból hiányzott az olíva – panaszolja Montse a film csúcspontját jelentő monológban, ahol egyre sekélyesebb és ósdi frázisokkal igyekszik elhitetni velünk, a drámai helyzet abból fakad, hogy a gyerekei hálátlanok és őnzőek, ő pedig feláldozta magát a családi élet oltárán. Elfojtások és sérelmek végtelen sora, melyeket nehéz komolyan venni. Ilyen volna, mikor egy felsőközéposztálybeli anyának elege lesz? Ahogy a rendező több korábbi filmjénél, itt is az a probléma, hogy a kiváló karakterekből, alaphelyzetből egy idő után csak felszínes és elcsépelt szituációkat tud kihozni.
A spanyol felsőközéposztály élethelyzetére nem lát rá eléggé ahhoz a film, hogy jóízű szatíra kerekedjen belőle, de izgalmas helyi problémákkal, érdekes színekkel sem tudja megtölteni, hiába a spanyol-katalán nyelvek keveredése, a jellegzetesen mediterrán családi zűrzavar és néhány kiváló színészi alakítás – a Montsét alakító Emma Vilarasau és a lányát játszó Maria Rodríguez Soto egyértelműen kiemelkedőek.
Montse és családja ugyan azért adná el a nyaralót, hogy a nagymamát idősek otthonába lehessen adni, de attól azért távol állnak, hogy anyagilag kiszolgáltatottnak érezhessék magukat. Álszent kis harcaiknak ének, minden lépésükkel eltökélten tesznek keresztbe egymásnak, ezt nagyon jól ábrázolja a film. Diszfunkcionális karakterek egész sora vonul fel a színen, akik kisszerű húzásaikkal jól demonstrálják, mit is csinál az európai jómódú társadalom nyári kiruccanásain: az unalomtól és a frusztráltságtól hajtva addig bosszantják egymást, míg végül az lesz a legjobb mindenkinek, ha megszabadulnak a közös együttlét apropóját nyújtó, szerény kis ingatlantól.
A Tűz a tengerparton július 3-tól látható a mozikban a Cirko forgalmazásában.
