Ulrich Seidl legújabb filmje egy rég levitézlett Schlager-énekesről, Richie Bravóról szól, aki mellékállásban szexuálisan is kielégíti idős rajongóit. A főszerepet játszó Michael Thomas nem csak rendkívüli alakítást nyújt, az egész figurát ő ihlette, amikor az Import/Export ukrajnai forgatása alatt egy étteremben váratlanul elkezdte énekelni Frank Sinatra My Way című dalát. Richie eltemeti az anyját, hátrahagyja az idősek otthonában vegetáló apját, és úgy tűnik nincs különösebb kapcsolata öccsével sem: látszólag a valós élet minden elemétől távol, a nyomasztó olasz üdülővárosban, Riminiben, karrierje kegytárgyaival berendezett palotájában él. Nyugdíjas csodálói mellett azonban váratlanul a lánya is feltűnik a fagyos tengerparton.

Most épp énekesről csinált filmet, de a performanszok, nyilvános szereplések sok más formája is megjelenik a filmjeiben. Ezirányú érdeklődése összefügg a katolikus miséken töltött gyerekkorával, a celebrálás során színésszé váló papok viselkedésének megfigyelésével?

Ulrich Seidl: Természetesen hatással van rám a katolikus hit, nagyon szigorúan katolikus neveltetésben részesültem. Ministráns voltam, a templom olyan volt, mintha a második otthonom lett volna. De a rendezéseim, az általam kitalált karakterek nincsenek közvetlen összefüggésben ezzel vagy a papokkal. A papok előadásmódja nagyon mesterkélt. Az inkább a színházhoz, az operához hasonlítható, minden nagyon pazar, minden nagyon barokk, mindent nagy gesztusokkal közvetítenek. Ez más, mint egy templomi előadás. 

A színészeimet féken tartom, nem számít, hogy profik vagy sem, visszafogottnak kell lenniük, és a kamera előtt kell kibontakozniuk, kvázi valódi emberekként viselkedve. A nézők gyakran nem is tudják, hogy dokumentumfilmről vagy fikcióról van-e szó, annyira hiteles, amit látnak. 

Hogyan éri el ezt a hitelességet?

Nagyon érdekelnek a filmjeimben szereplő emberek és karakterek, és igyekszem közvetlen kapcsolatot kialakítani a szereplőimmel, még a dokumentumfilmekben is, anélkül, hogy morális ítéletet alkotnék arról, miként kerültek szakadékba, hiszen mindannyian megjárunk néhányat. Ez engem is érdekel, és valószínűleg a nézőket is, akiket nagyon különböző módon érintenek meg a figurák. 

Paradies: Liebe

Richie-t a női és férfi nézők egyaránt szerették. A Paradies: Liebe vetítésein több nő és kevesebb férfi, ez teljesen világos volt. Egyes nők azonosultak ezekkel a sugar mamakkal, azért nézték a filmet, mert talán hasonló álmaik vannak. A férfiak, úgy értem a „mi férfiaink", természetesen nem akarják látni, hogy „a mi nőink" fekete férfiakkal szexelnek. 

Richie egy nagyon megtört karakter, aki egyszerre több szakadékban tengődik, mégis olyan ember, aki küzd valamiért. Küzd a létért, a megélhetésért, legyen az pénz, vagy valamilyen méltóság, és amit énekel, azt teljesen komolyan gondolja. Ez fontos dolog. Nem cinikus, nem olyan ember, aki eladja a slágereit, hanem ő maga is átérzi a dalai tartalmát, és ezért olyan sikeres, mert a hallgatók is érzik, hogy komolyan gondolja, és ők is komolyan beleteszik az örök szerelem utáni vágyaikat az élménybe.  

Én is nagyon megindítónak találom, hogy Richie magasztos, transzcendens dolgokról énekel. 

A megváltásról, az örök szerelem utáni vágyakozásról, és arról, hogy meg vagy váltva, ha megtaláltad az örök szerelmet. De ez nem létezik, ez csak egy álom, mint tudjuk. 

Mi a viszonya ahhoz a fajta zenéhez, amit Richie énekel?

Gyerekként és tinédzserként Schlagert hallgattam, egyszerűen jelen volt a mindennapok részeként. A szüleim házában dadák, takarítónők és szakácsok voltak, ők is mind Schlagert hallgattak. Tinédzserként a hetvenes években a Beatlest és a Rolling Stonest, valamint a német Schlagert, például Roy Blacket hallgattuk. Ma már kedvtelésből nem hallgatok Schlager-zenét, de lenyűgöz, hogy mit jelentenek ezek a dalok azoknak az embereknek, akik hallgatják őket. Szerintem nagyszerű, hogy az ilyen zene mire képes. Persze vannak emberek, akik giccsesnek találják, de én nem. 

Nagyon érdekesnek találom a leírását, mert hasonló jellemzés jelent meg az Élet és Irodalomban, amikor a leghíresebb Schlager-énekesünk, Zámbó Jimmy meghalt. Egy neves esztéta, György Péter írt a dalai értékéről, arról, ahogyan Jimmy megfogalmazta és közvetítette közönsége vágyait és kultúráját. A cikk híressé vált, de akkoriban többen kétkedve fogadták.

Nahát, szép.

Michael Thomas Rimini színpadán énekel

Térjünk át a film formájára. Bár intim helyzeteket mutat be, és narratív-pszichológiai értelemben közel megy a karaktereihez, nem használ arcközelit, és amikor a leginkább közel megy, az már majdnem a film felénél van. Mit gondol az arcközelik dominanciájáról a kortárs fesztiválfilmekben?

Szerintem borzalmas tendencia, egyáltalán nem szeretem. A filmnyelv többet tud a közelképeknél. Az a szándékom, hogy vizuálisan mondjak el valamit. Számomra magától értetődik, hogy ennek a környezet is fontos része. Nagyon meghatározó a hely, ahol valaki él, de a nyilvános terek is sokatmondóak. Az embereket helyekkel lehet jellemezni. Ez sok filmben elsorvadt, mert csak arcközelikből állnak. Ezt a formai megoldást túl gyakran használják, aminek valószínűleg a televízióhoz van köze. Nekem nincs rá szükségem. 

A beállítások szervezése is abból következik, ahogyan a dolgokat látom. Mindig az én látásmódomat és világképemet közvetíti a kamera, aminek az is része, hogy majd' mindig nagy mélységélességet használok. Az én képeim élesek. Az optikám többnyire nagylátószögű, de az említett jelenség része az is, hogy sokan váltanak normál optikára vagy teleobjektívre, akkor persze a mélységélesség is kisebb lesz. 

Világos, hogy Rimini lényege a terek és a környezet megjelenítése, amelyhez esszenciálisan hozzátartozik a nagy mélységélesség. Ez már az első jelenetből kiderül, amelyben az idős apa nem tudja kinyitni az ajtókat, és a folyosón reked. Ez egy rendkívüli és rémálomszerű jelenet, mesélne róla egy kicsit? 

Az idősek otthonában élő, demens apa karaktere mindig is benne volt a forgatókönyvben. Azt is mondhatnánk, hogy a filmben szereplő mindhárom férfi a múltban rekedt. Richie-t is a múlt tartja fogva, amikor a lánya hirtelen feltűnik az életében. Az apánál a náci múlt kerül elő hirtelen. Az, hogy mi lesz a nyitójelenet, mindig a vágóasztalnál derül ki számomra, nincs benne a forgatókönyvben. A zárt ajtókkal kapcsolatos ötlet az előkészületek során merült fel. 

Nagy szabadságot hagyok magamnak, amikor a film forgatásáról van szó. Van egy forgatókönyvem, de nincs forgatási ütemtervem. Nem a forgatókönyv lapjait viszem színre, vannak bizonyos jelenetek, amelyek benne vannak a forgatókönyvben, és aztán hirtelen van egy másik jelenet, ahol valami olyan dolog merül fel egy színészen keresztül, ami nincs benne a forgatókönyvben, azt is leforgatom. 

Ami az első jelenetben az ajtókkal történt nincs a forgatókönyvben. Akkor tud ilyesmi megtörténni a forgatáson, ha az ember hosszabb ideig van ott, és van lehetőség véletlenekre. Michael Rehbergnek a forgatás előtt három hetet az otthonban kellett töltenie, hogy kövesse a foglalkozásokat, és részt vegyen azokon. Senki sem vette észre, hogy nem tartozik oda.

Rimini magánya

Az ebben a jelenetben megtapasztalt magány természetesen Rimini kihalt utcáin is megjelenik, amikor Richie egyedül próbálja átverekedni magát a szélben.

Ez volt az alapötlet is. Van egy Schlager-énekes, akinek már véget ért a karrierje, de vannak még rajongói, akik szezonon kívül meglátogatják, mert akkor olcsó. Teljesen beleszerettem ebbe a hangulatba, ezekbe a beállításokba. A környezet kreativitásra is ösztönöz, mert nem vagyunk hozzászokva ezekhez a képekhez. Ha ugyanezt a történetet akkor mesélnéd el, amikor a strand tele van tízezer emberrel, akkor az teljesen más lenne. Akkor nem lehetne a magányról beszélni, és persze a Richie maga is a magányról szól.

Ugyanakkor nincs teljesen egyedül az utcán, a film a migrációt is ábrázolja, nagyon erős, csöndes beállításokban. És persze maga Richie is migráns. A téma számos más filmjében is jelen van, talán legerősebben az Import/Exportban.

Mindig is érdekeltek a perifériára szorult emberek. Már tinédzserként is jobban vonzódtam hozzájuk, mint a példamutató életet élőkhöz. Engem a megtört emberek érdekelnek, amilyenek a migránsok is. A másik dolog az, hogy a filmjeimmel mindig arra törekszem, hogy releváns képet mutassak korunkról és a társadalmunkról. A migráció többé-kevésbé mindennapos. A Riminiben természetesen ez megrendezett. Nyáron nincsenek migránsok, eltakarítják őket, zavarják a turizmust. Ez egy kép Európáról. Ezért is maradnak némák. Nagyon tudatos, hogy a képen a migránsok nem aktívan vannak jelen.

Letaglózó a néma mozdulatlanságuk. Mit gondol a Riminihez hasonló helyekről, amelyek nem élő városok, hanem panoptikumként működnek? 

Engem az ilyesmi inspirál. Például télen az, hogy az ottani szállodák mind zárva vannak. Több ezer szálloda van Riminiben, és sok százezer ember lakik ott nyáron hotelekben. Télen pedig az ellenkezője van, minden üres és le van zárva, ami inspirál, mert az üres kép elmeséli az egész történetet. És ezek a szállodák lenyűgözőek. Ausztriában nincsenek ilyen brutális épületek, bármiféle kellem, jelleg, sárm nélkül, szerintem ez hihetetlen. Ez az építészet inkább arra emlékeztet, amit Romániában és Ukrajnában láttam, azt hiszem ezeknek az országoknak van ilyen rokonsága Olaszországgal. És persze az is sokat elmond, hogy maga Richie hol él. 

Import/Export

Ha már Ukrajnát említette, az egyik korábbi filmje, az Import/Export színésznőjéről, Ekateryna Rakról kérdezném. A film részben egy általa játszott ukrán bevándorló történetét meséli el. Tud valamit az ő helyzetéről a háború kitörése óta, van kapcsolata vele?

Nem tartom Katjával a kapcsolatot. Kár, hogy nem maradt itt. A forgatás után elgondolkodott azon, hogy itt kellene-e maradnia, szerintem kaphatott volna szerepeket, de visszament a vidéki városba, ahol élt, körülbelül száz kilométerre északra Odesszától. Ott teljesen más életkörülményei vannak. Meghívtak oda néhány napra, és olyan vendégszeretet tapasztaltam ott, ami nálunk egyáltalán nincs. Van ott egy színház és társulat is, szerintem abban is részt vesz. A premieren ott volt Cannes-ban. 

És a filmet bemutatták Ukrajnában?

Nem hiszem. 2013-ban volt egy retrospektívem Kijevben a Molodist Filmfesztiválon, ahol az összes filmemet bemutatták. Hogy a filmet vetítették-e a mozikban? Nem hiszem. Talán abból indulnak ki, hogy ukránként ezt nem akarod látni. Amikor a németek látják a filmjeimet, vannak, akik azt mondják, igen, ez Ausztria, és akkor lehet nevetni, de amikor azt mondod, hogy ezt ugyanígy le lehetne forgatni Németországban is, akkor már nem vicces. Az emberek nem akarják bemocskolni a saját fészküket. 

Mit Verlust ist zu rechnen című filmem Csehországban játszódik, a határnál. Egyszer meghívtak a prágai filmiskolába egy beszélgetésre erről a filmről. Az ottani oktatók és diákok azzal vádoltak, hogy egy nemlétező, rosszindulatú képet rajzoltam Csehországról. Ilyen biztos nincs, Csehország nem nézhet ki így. Azok, akik valószínűleg soha nem jártak ott, mert a városban vannak, és egyáltalán nem ismerik ezt a miliőt, azt mondják nekem, hogy ez nem létezik, hogy én osztrákként nem csinálhatok ilyet.

Hasonló élményben volt része a Bécsi Filmakadémián is, a második rövidfilmje, a Der Ball kapcsán, amely a szülővárosáról, Hornról szól. A filmet annyira ellenségesen fogadták az iskolában, hogy végül ott is hagyta az egészet.

Igaz, akkor is a városiak nevettek, és megkérdőjelezték a vidékábrázolást, igen. 

Visszatérve a Riminire: a film magyarországi forgalmazásának van egy távolról kapcsolódó aspektusa. A film bemutatója előtt nem sokkal a magyar kormány elvette a felnőtt pelenkák tb-támogatását. A Rimini és más filmjei is részben idősek otthonában játszódnak. Milyen tapasztalatai vannak ezekben az intézményekben?

Ez egy össztársadalmi tabutéma. Az Import/Export során nagyon fontos volt számomra, hogy a történet egy része ott játszódjon, mert ez egy újabb szintet ad a filmnek. Éppen azért volt fontos, mert tabu, mert elfojtják az erről való gondolkodást. Senki sem akar odamenni. Az emberek nem akarják tudni mi van ott. Azt gondolod, hogy igen, úgyis gondjukat viselik, a nagynénémnek, az anyámnak, de az igazság az, hogy ezek az emberek mentálisan elsorvadnak ott. Ápolják, etetik, mosdatják őket, miután bekerülnek, de nem kerülnek semmilyen közelségbe más emberekkel. Alig vannak látogatók. Ezt is meg akartam mutatni. 

Néhány néző azt mondta, hogy amit én csináltam, hogy ezeket az idős, halálközeli állapotban lévő embereket filmeztem, az nem megengedett. Miért? Ezt mondják azok, akik borzalmasnak és csúnyának találják őket. És ezért nem szabadna őket és az életterüket filmre venni? Szerintem azért kell megmutatni a dolgokat, hogy a nézők és a társadalom számára tematizáljuk azokat. Nem mondhatod, hogy azért nem mutatunk idős embereket, mert nem jó őket nézni. Óvni kell a méltóságukat, de ez az én felelősségem.

Most az a tendencia a színházban és a filmben is, hogy elveszik az embertől a saját felelősségét. Amikor szerelmi- vagy szexjeleneteket forgatsz, akkor kísérőkre és pszichológusokra kell bíznod magad. De hát egész életemben ezt csináltam, rendezőként állandóan másokkal dolgozol, és magad vállalsz felelősséget értük. 

Mit Verlust ist zu rechnen

Az is jellemző, hogy azok az óvatos emberek, akik megkérdőjelezik az Ön felelősségteljességét, nem érzik magukat felelősnek azért, hogy kezeljék az otthonok és demencia iránti társadalmi érdektelenséget.

Tudja, milyen nehéz volt engedélyt kapni a forgatásra? Hónapokig dolgoztunk rajta, hogy ott tudjak forgatni. Az emberek mindig lebeszéltek róla, kvázi a betegekre hivatkozva. A felsőbb vezetők, az adminisztráció, az orvosok azt mondták, hogy ez majd befolyásolni fogja ezeknek az idős embereknek a mindennapjait, és azzal érveltek, hogy ezt nem akarják. Aztán az egész pont az ellenkezője volt. A filmben látható emberek megismerésére több hetet szántunk, sokat kérdeztük őket az életük történetéről, nagyon boldogok voltak, mert ott voltunk és érdeklődtünk. De a vezetés nem akarta, hogy megmutassuk őket. 

Riminiben megindító motívum, hogy a film arról szól, hogyan szeretik olyan emberek egymást, akiket nem sokan szeretnek. Az a jelenet, amikor Ritchie egyik partnere egyedül marad az édesanyjával, talán a legmegrázóbb az egész filmben.

Ők igazából anya és lánya voltak. Az anya nagyon boldog volt, ez volt élete legfontosabb utazása, három hétig volt ott. Végtelenül kedves volt velünk.

A filmjeiben sok a kereszthivatkozás, ugyanazok a témák, ugyanazok a színészek, trilógia, antológiák, és most a Rimininek lesz egy testvérfilmje, a Sparta, amelyről még nem sokat lehet tudni. Hogyan dönti el, hogy az anyagból egy vagy több film legyen?

A vágóasztalnál döntök. A Rimini és Sparta egy film volt, egy forgatókönyv, egy családi történet erről a három férfiról, az apáról és a két fiúról. Az egyik Riminiben, a másik Romániában él, a fiatalabbik az, aki a Rimini elején tűnik fel. Az egész film, a két történet együtt, három és fél órás volt, nagyon fárasztó volt nézni, mert annyira érzelmes volt. Őrülten sok időt töltöttünk a két történet egyben tartásával, de aztán úgy éreztem, hogy könnyebb a karaktereket különálló filmekben megközelíteni, mert nem kell olyan gyakran nézőpontot váltani.

Az életművének egy másik jellemzője, amely a Riminiben is jelen van, a wunderkammerek, a gyűjtemények iránti érdeklődése. Ebben az esetben a ruhatár és a Richie-ház az. Van valami, amit Ön gyűjt?

Személy szerint nem gyűjtök semmit. Richie jelmezét Tanja Hausner készítette, de Michael Thomas nagyon intenzíven készült a szerepre, és ő maga is sokat tesz hozzá a jelmezekhez. Ez a jellegzetes kabát például Michael Thomastól van, valami bolhapiacon vette. A szerepet kifejezetten rá írtam, ez még az Import/Export idejére nyúlik vissza. 

A Rimini és Erich von Stroheim plakátjai a rendező irodájában

És hogyan dolgozott együtt Georg Friedrichhel, aki a másik testvért játssza? Nagyon különleges hangon beszél. Ez az ő ötlete volt? 

Igen, nagyon áttetsző, magas hangot talált. Ez az ő ötlete volt a szerephez. 

Úgyszólván a jó fiú, a ragaszkodóbb gyermek.

Neki van kapcsolata az apjával, Richie-nek nincs. Richie elutasította az apa tekintélyét. 

Ezt érezni lehet, amikor az apa énekel, és Richie kvázi ráénekel, a hangjával elnyomja az apa náci dalát. A filmnek több politikai aspektusa is van: a náci múlt, az idősek otthona, a migráció. Követi a Magyarországgal kapcsolatos híreket?

Követjük a magyarországi politikát, mint minden más országét Európában. Magyarország Orbán Viktor óta különleges helyzetben van. Úgy gondolom, hogy ez a kormány a művészeteknek is árt. Az a felfogás, hogy csak olyan kulturális dolgokat támogatnak, amelyek számukra kellemesek, az előfutára valami olyasminek, mint ami Oroszországban van. Elveszik a pénzt és így tovább. De Kurz (Sebastian Kurz, konzervatív politikus, 2021-es lemondásáig Ausztria kancellárja – a szerk.) ugyanígy fogta fel a művészetet. A kormánya megpróbált elhallgattatni minden olyan művészt, aki bármilyen módon kritikus volt. Ebben a tekintetben az osztrák politika is katasztrófa. 

Mit gondol Richie politikai nézeteiről? Elég erőteljes, hogy még csak rá sem néz a fekete férfiakra.

Előítéletes, ez látszik rajta, még a lánya barátjával szemben is. Ő egy látens rasszista, aki nyilvánosan nem tenne durva megjegyzést. De elmegy mellettük, mint sokan közülünk. Ez szimbolikus is. 

Rasszizmusa ellenére elutasítja az apa náci dalait. 

Igen, bár a film nem mondja, hogy az apa náci volna, csak azt, hogy az a korszak hatott rá. 

A filmjeit 2002-ben együtt mutatták Erich von Stroheim munkáival az Osztrák Filmmúzeumban, és sok a hasonló stílusjegy, a hosszú beállítások, a nagy mélységélesség, a kevés arcközeli, a tisztaság, a közvetlenség. Ezek nemcsak Stroheim vonásai, hanem általában a klasszikus forma értékes oldala. Gondolt már arra, hogy stúdiórendszerben dolgozzon?

Csak akkor tudok kreatív lenni, ha munka közben ötleteim támadhatnak, és azokat követni tudom. A stúdióban mindent elő kell készíteni. Görcsösen érzem magam, ha mindent előre ki kell gondolnom. Engem lenyűgöz, hogy miközben forgatsz, jön egy másik ember, történik valami véletlenszerű, és abból hirtelen jön egy ötlet. A forgatás sokkal érdekesebb és izgalmasabb, ha élő, és az emberek nem egy szerződés miatt vannak ott.

Címlapfotó: Peter Rigaud/Ulrich Seidl Filmproduktion
A Rimini július 14. óta látható a magyar mozikban, a Vertigo Média Kft. forgalmazásában.