Rettenetes, ahogy Asher nem tudja kielégíteni a feleségét, és ennek az okát még az arcunkba is tolják, de mégsem tudod levenni a szemed Nathan Fielderről. Iszonyú, ahogyan a maga számító módján a privilegizált környezetből érkező Whitney a nyomorgó espanolai lakosok kedvében próbál járni, és mégis, látnunk kell, ahogyan Emma Stone újra és újra megalázza magát. Szörnyű, ahogyan Dougie, a reality show rendezője sírva fakad, mert úgy érzi, senki sem szereti őt, de Benny Safdie-n tartjuk a tekintetünk, mert izgalmas ennyire nyomorultnak látni valakit.

A The Curse-t egy alapvető ellentmondás teszi különlegessé: annyira kellemetlen az egész, hogy az már nem taszít, hanem vonz. Hogy megértsük ezt a furcsa állapotot, a mögötte meghúzódó művészi koncepciót, és azt, miért érdemes ebben nézőként elmerülni, Nathan Fielder munkásságával kell kezdenünk, ugyanis az elkészült művön tagadhatatlanul az ő kéznyoma látszódik a legtisztábban.

A reality csúcsa

Fielder és az ő bizarr világa jó eséllyel teljesen ismeretlen a hazai tévénézők többségének, pedig az elmúlt tíz évben Amerika egyik legelismertebb komikusává nőtte ki magát. 2008-ban a This Hour Has 22 Minutes című televíziós műsorral vált országosan ismertté, akkor még csak Kanadában a Nathan on Your Side című szegmensével, amiben Ali G és Borat nyomdokait követve verte át színlelt bárgyúságával a kamera előtt kellemetlenkedő interjúalanyait. Ekkor még úgy tűnhetett, Fielder, Sacha Baron Cohenhez hasonlóan egy nevetséges karakter bőrébe bújva próbál megnevettetni minket, de ellentétben a brit színésszel, Nathan sohasem fedte fel a valódi személyiségét, megjelenéseit nézve zavarba ejtően nehéz megmondani, vajon hol húzódik a határ a karakter és a valódi énje között.

Ezt a vonalat folytatja a Nathan for You című, a Comedy Central által gyártott, Magyarországon soha be nem mutatott sorozata is. A doku-reality szintén az átveréses formánál maradt, Fielder nehéz helyzetben lévő vállalkozásoknak próbál különös, legtöbbször egészen nevetséges tanácsokat adni, hogy így kormányozzák vissza a cégeket a szakadék széléről. Az itt megjelenő abszurd és zseniálisan ostoba ötletek miatt vált kultikus figurává a kanadai komikus. A reality és a valóság határát elmosó műsor négy évadot és 32 epizódot ért meg, Emmy-díjat nyert a legjobb vígjáték kategóriában, Amerika több vezető lapja is a 2010-es évek legnagyszerűbb komédia sorozatának választott meg.

Nathan For You

2022-ben jelent meg Fielder következő dobása, és ez volt az első alkalom, amikor a neve már egyfajta garanciát jelentett arra, hogy milyen típusú sorozat várható. Ugyan a reality műfajában maradt, de a A próba a vártnál kevesebb humorral és jóval több filozofálással próbálta a tévé előtt tartani a nézőket. Arra a kérdésre kereste a választ, vajon megtervezhető-e az életünk minden egyes pillanata, és amennyiben igen, egyszerűbb lesz-e a létezés, ha a lehető legkevesebb hibaponttal csináljuk végig az életünk?

A humor a régi, de Nathan vágya a kísérletezésre, hogy valami újat mutasson, erősebbnek bizonyult. Saját magát használja kísérleti alanyként, azt a bárgyú és robotikus valakit, aki szinte semmit sem változott azóta, hogy először láttuk. A próbában már teljesen szürke zónába kerülünk, minden ami hitelesnek tűnik, lehet fikció és fordítva. Ennyi év távlatából már egyértelműen kitűnik, hogy Fieldert mindig is az a kérdés foglalkoztatta a legjobban, hogy mi is a valóság?

2023-ban ismét új sorozattal jelentkezett, ezúttal azonban nem egyedül, hanem Benny Safdie-vel, a Jólét és a Csiszolatlan gyémánt világszerte elismert író-rendezőjével kiegészülve. Elnézve a Safdie-testvérek filmjeit benépesítő neurotikus karaktereket, illetve látva, hogy mennyire imádják az infantilis, már-már debil humort, tulajdonképpen következetes lépés volt, hogy egy csapatban folytatják. A The Curse ezúttal teljesen fikciós alapokon nyugszik, és a projekt inkább kelti egy tíz órás film, mint egy tíz epizódos sorozat hangulatát, azonban Fielder eddig pedzegetett témái továbbra is jelen vannak.

Az új szomszédok

A történet szerint Whitney (Emma Stone) és Asher (Nathan Fielder), a fiatal házaspár Espanolába érkezik, hogy egy realityt forgassanak a Whit által kidolgozott okos otthonokról és azok pozitív ökológiai és szociológiai hatásairól. Jó embernek próbálnak látszani, akik a környékbeliek hétköznapjait szeretnék élhetőbbé és könnyebbé tenni. És valóban rengeteget tesznek másokért. Mégis minden vélt vagy valós jószándékuk dacára, rideg mímeltség húzódik meg a mosolyuk mögött, a jó cselekedeteket pedig látszólag számító exhibicionizmus motiválja. Minden csak a műsor miatt lenne? Felhasználnak egy egész várost, hogy rájuk essen a reflektorfény? Vagy tényleg van bennük némi őszinte szándék a segítségnyújtásra?

Nathan Fielder és Emma Stone a The Curse-ben

Egy szépen felépülő karneváli hazugságot látunk, egészen az első forgatási szünetig. Az alapvetően kedves, de könnyen megvezethető Asher, rendezői utasításra száz dollárt adományoz két utcagyereknek látszó kislánynak, jól jöhet egy olyan felvétel, ami egy intimebb, hétköznapibb oldalát mutatja meg. A siker teljes, a felvétel működik, ám Asher a maga kellemetlen habitusával problémázni kezd.

Vissza akarja kérni a százast, mert nincs nála több készpénz, hiába magyarázza a kislánynak, hogy felváltja és visszahoz neki egy húszast, az nem enged az igazából, hogy a pénz márpedig az övé. Amikor aztán Asher mégis kitépi a kezéből a bankjegyet, a kislány, mintha megszállná valami, elkomolyodott tekintettel elátkozza őt. Szó szerint. Asher racionálisnak tűnt eddig a pontig, de ez a mondat hamar a rögeszméjévé válik, innentől fogva minden negatív eseményt ezen a szűrön keresztül fogad be. Elátkozott embernek érzi magát, és ebből akármennyire is szeretne kitörni, a megrögzöttsége maga alá temeti.

A The Curse-ben a néző végig kukkolóként van jelen. Az arcunkat a tenyerünkbe temetve, az ujjainkon keresztül pislogunk a kínosabbnál kínosabb jelenetekre, utálod magad, hogy nézed, de nem lehet nem nézni. A műsor pontosan azt csinálja a szereplőivel, amit a reality műfaja a civil emberekkel: kiárusítja és megalázza őket, hogy a nyomorúságos sorsukról eszünkbe jusson, ennél még a mi életünk is jobb. Itt viszont nem áll meg, fokozatosan kiderül, hogy a karakterek egyáltalán nem annyira feketék és fehérek, mint elsőre tűnnek, a hozzáállásunk valakihez akár jelenetről-jelenetre is változhat.

Nem tudhatod, mi jár a fejükben

Whitneynek feltűnési viszketegsége van, nyilvánvaló, hogy nem szerelemből, inkább számításból és függetlenedési vágyból ment hozzá a férjéhez, a valóságot pedig mindig úgy hajlítja, hogy az neki kedvezzen. Viszont ugyanez a Whitney tesz jó dolgokat is. Az elvei mentén cselekszik, amikor valakinek nem akarja eladni az egyik házukat, valóban sokat dolgozik azon, hogy a környéken békesség legyen, egy idő után nehéz nem egy elismerésre éhező, gyerekkorában rekedt, zűrös nőt látni benne.

Asher egy kifejezetten pénzéhes férfi, aki minden centtel elszámol, aki hátbatámadja egy barátját egy számára fontosabb ügy érdekében. Állandóan attól tart, hogy Whitney egyszer majd elhagyja őt, ő pedig egyedül marad, éppen ezért teljesen a felesége vágyai köré rendezte be az életét. Inkább suta, mint rossz ember, inkább önző, mint hazug, és próbál rendes ember lenni.

Benny Safdie a The Curse-ben

Dougie a legkülöncebb mindőjük közül. A reality rendező már a megjelenésében is extravagáns, rockeres hosszú haj, szakáll, majd minden ujján egy gyűrű, és persze hatalmas sportautóval jár. Dougie-nak semmi sem szent egy jó poénért, gyomorforgató, ahogyan a szerencsétlen embereket kihasználja, ahogyan Whitneyt lassan Asher ellen fordítja. Alkoholista, miatta halt meg a felesége, mellette ült, amikor ittasan karambolozott. Sosem akarnál vele időt tölteni, de közben mégsem akarod, hogy baja essen.

Mi az amiben mind a hárman hasonlítanak egymásra? A valósághoz fűződő problémás viszonyukban. Képtelenek boldogulni ebben a világban, ezért úgy formálják a valóságot, hogy abban jobban tudjanak érvényesülni. És ugyanezt teszik a Fliplantrophy / Green Queen című reality műsorukban is. Az utcáról rángatnak be embereket, és játszatják el velük, hogy potenciális vevők. A saját mondandójukat adják a szájukba, majd később úgy vágják össze, mintha azok a szereplők fejéből pattantak volna ki. Whitneyt szenvedő feleségként és mások jótevőjeként, míg Ashert egy komikus, szerencsétlen férjként ábrázolják. A város virágzik, a Green Queen munkahelyeket teremt.

Arcon csap a valóság

Espanola Új-mexikó állam legveszélyesebb városa. A bűnelkövetések száma kiugróan magas, így az esély is, hogy az ember bűncselekmény áldozatává váljon. Whitneyék szociális vakságáról árulkodik, hogy ebbe a közegbe építettek luxusházakat. A gazdag lány egyszerű elképzelései szerint elég ez a néhány drága ház, pár új munkahely és a hírnév, amit a sorozat hoz, és a város rögtön fejlődésnek indul. Nem számol azzal, hogy az ott élő emberek nyomorban szocializálódtak, mivel korábban sosem látta testközelből milyen is az.

Ahhoz, amit Whitney szeretne, le kéne cserélni a város lakosságát. A másik probléma a bűnözésen kívül, az amerikai őslakosok helyzete a térségben. Jól beágyazott, fontos kulturális szerepük van, a stábnak igazodnia kell a hagyományokhoz, ha nem akarják, hogy kinézzék őket, vagy elgáncsolják a produkciót egy alá nem írt szerződéssel. Éles szatírája ez annak, ahogyan Hollywood számára egyre fontosabb a különféle kisebbségek és etnikumok reprezentálása.

The Curse

A sorozat két fő szálon fut. Az egyik a műsoráért bármit megtevő, cseppet személyiségzavarosnak tűnő, állandóan feszülten mosolygó Whitneyé, a másik pedig a napról-napra egyre ijedtebb és egyre elátkozottabb Asheré. A férfi egy adott ponton újra találkozik a lánnyal, aki elbánt vele. A bizalmába akar férkőzni és ki akarja deríteni, vajon igazi volt-e az átok, amivel őt sújtotta. Veszélyes játék ez, mert minél többször beszél róla, nem csak ő, de a kislány is annál inkább elhiszi, hogy ami történt, valóságos.

A legszörnyűbb az egészben, hogy Asher élete már jóval az incidens előtt is el volt átkozva. Milyen élete lehetett, ha a Whitneyvel való házassága felüdülés számára? A valóság az interpretációnkon múlik. Asher már látja, hogy rossz irányba halad, de mivel egy felsőbb hatalom kezébe adja a gyeplőt, képtelen változtatni. Ez a mentalitás később a nézőt is áthatja. Mindig a legrosszabbra készülünk, ha meglátunk egy terhes nőt, már előre félünk, ha Dougie vezet. Még az is feszült tud lenni, ahogyan az egyik szobából átmennek a másikba. A The Curse minden képkockáját belengi az elátkozottság érzése. Rémálomszerűsége miatt azt érzed, hogy bármi megtörténhet, a korábbi szabályokat bármikor felülírhatják újak.

Egyszerre van benne Ricky Gervais és David Lynch

A sorozat majd minden epizódja mesterien rendezett, amiért nem csak a legtöbb részt dirigáló Fieldert, de a pszichedelikus esztétikájukról híres David és Nathan Zellnert (Kumiko the Treasure Hunter) is elismerés illeti. Hármuk kezében a The Curse egy olyan audiovizuális élménnyé teljesedik ki, ami eklektikusságában, zsánerről-zsánerre ugrálásában is képes egységes maradni, könnyedén lép át horrorból vígjátékba, valódi drámából realitybe, társadalmi érzékenységű dokumentarista megközelítésből a mágikus realizmusba.

A sorozatot a legtöbb helyen fekete komédiaként tartják számon, és igaz, hogy bőven akad benne gonosz és cringe humor, de ezzel együtt is leegyszerűsítés lenne ebbe az egyetlen kategóriába erőltetni. Egyfelől persze valóban vígjáték, a rettenetesen kellemetlen fajtából, hasonlóan kaparja az ember az arcát tőle, mint az eredeti The Office sorozat nézésekor, amiben nincs is semmi meglepő, hiszen ez mindig is Fielder védjegyének számított.

Belép azonban a képbe David Lynch rémálomszerű világa: amit látunk, hagyományos értelemben cseppet sem ijesztő, de képes az embert mélyen felzaklatni, egyfajta terrorhangulat járja át mind a tíz órát, különös tekintettel az utolsó epizódra. Mindezek mellett pedig egy párkapcsolati drámát is végigkövetünk, ami földhöz ragadt megközelítésével jó kapaszkodót ad azoknak, akik félnek attól, hogy túlságosan elvesznek a sorozat világában (bár végül ők is el fognak).

Ősi tragédia modern köntösben

A színészek egytől-egyig nagyszerűek. Ez Fiedler első valódi alakítása, kellemetlen nyüglődéseinél és kifakadásainál csak a ki nem mondott szavait izgalmasabb találgatni, nem kizárt, hogy lakozik benne egy ennél még jóval sokszínűbb előadó, aki képes elhagyni az idétlenségét is. Emma Stone az első két epizódban nem volt maradéktalanul meggyőző, túlzott mimikái ripacskodásnak tűntek, de valamikor a harmadik rész környékén egyértelműen kiderült számomra, hogy minden mozzanata szándékos volt. Whitney szerepet játszik, Emma Stone pedig egy átlagembert játszik, aki próbál szerepet játszani. 

Sosem tudod, mi jár a fejében, állandóan szétveti az ideg, kétségbeesett módon kapálózik, hogy rájöjjön, egyáltalán mit is akar a jövőjétől. Rétegzett alakítása mélyen esendővé tesz egy olyan hideg és beszámíthatatlan nőt, mint Whitney, így válik a színésznő alakítása a sorozat egyik legerősebb pontjává.

És persze ott van Benny Safdie, akire konkrétan alig lehet ráismerni a rengeteg haj és ellenszenves manír mögött. Minden gesztusát elhiszed neki, de hasonlóan meggyőző az Ashert elátkozó lányok apukájaként megjelenő Barkhad Abdi és a helyi művészeti élet vezetőjeként gáncsoskodó Nizhonniya Austin is. A mellékszereplők és statiszták egy jó része valódi helyi lakos, amitől még a legröhejesebb jelenet is hitelessé válik.

A sorozat technikailag is kifogástalan, a korábban leginkább steadicam operátorként dolgozó Maceo Bishop képei digitálisak, zajosak és torzak, minden felvétele olyan érzetet kelt, mintha titokban készült volna, egy fa mögül, egy kerítésen túlról, vagy egy oszlop takarásából, az ő munkája teremti meg a kukkolás illúzióját.

A Safdie-veteránnak számító Daniel Lopatin ezúttal csak zenei producerként működik közre, John Medeski, követve a Jólét és a Csiszolatlan gyémánt nyomdokait, olyan zenét komponált, ami mintha Bernard Herrmann (Hitchcock hét filmjének zeneszerzője), Jean Michel Jarre és Angelo Badalamenti (David Lynch gyakori zeneszerzője) keresztezéséből jött volna létre, bár utóbbi fülbemászósága itt nincs jelen. Külön kiemelendő még Alice Coltrane Turiya Sings című albuma, amelyről több szanszkrit nyelven énekelt dalt is felhasználtak, amiktől a sorozat, modernitása ellenére az ősi tragédiák világát idézi meg.

 

Nem lesz mindenki kedvence

Az eddigi dicséretekhez azért tegyük hozzá, a The Curse néha túlságosan fókuszálatlan. Van úgy, hogy túl sok időt tölt el jelentéktelen eseményekkel, máskor pillanatok alatt továbblép konfliktusokon, vagy ami a legrosszabb, meg is feledkezik róluk. Péládul miért látjuk az Ashert megátkozó Nalát, ahogyan hinni kezd a saját varázserejében, ha egyetlen iskolai incidensen kívül soha többet nem foglalkozunk azzal, hogy rá milyen hatással van az a hatalom, amivel a férfi felruházta őt? Vagy miért kell ennyi időt a házastársi kapcsolattal foglalkozni, amikor az egész nyilvánvalóan sokkal többről szól?

Az embernek kissé olyan érzése lehet, mintha a legtöbb jelenetet hirtelen, az írás hevében találták volna ki, aztán ahelyett, hogy bizonyos dolgokat visszamenőleg kihúztak volna a könyvből, benne hagyták, csak többet nem foglalkoztak velük. Bosszantó tud lenni az ilyesmi, még egy ilyen kísérleti produkciónál is, de ez a kevés következetlenség simán elnézhető a sorozat számos erénye miatt.

 

A The Curse nem lesz mindenki kedvence. Amennyire szeretik a kritikusok, olyan erős felháborodást és értetlenkedést vált ki a nézők jelentős részéből. Az biztos, hogy a kommersz, határátlépésektől tartózkodó filmek kedvelői ne ezzel az őrülettel lépjenek be a szabadabb és embert próbálóbb mozgóképek világába. Kérdéseket vet fel, és ahelyett, hogy bármelyiket is megválaszolná, kényelmetlen helyzetbe hoz, ezzel párhuzamosan pedig a valóságot sokrétűnek, kifürkészhetetlennek és mágikusnak ábrázolja. Nem árt, ha a korábban leírt nevek ismerősen csengenek a néző számára (emlékeztetőül: Lynch, Fielder, Hitchcock, Safdie, Badalamenti): akinek tetszett az Útvesztőben, a Twin Peaks, a Megszállottság (1981), A próba és a Szédülés, az mindenképpen tegyen vele egy próbát, aki viszont menekül az ilyesmitől, tudja azért, hogy az év egyik legjobb amerikai sorozatát hagyja ki.