Varga Ágota: Az Akác utca úgy indult, hogy találkoztam egy családdal a Cigány holokauszt című filmem bemutatója kapcsán, és akkor tudtam meg, hogy Hidason létezik egy cigánytelep. Ez nagyon érdekelt, és a következő alkalommal el is látogattam oda. A családból Flóra kísért el - mivel addigra már máshol éltek, illetve ott is meg nem is - és mesélte a történetét, hogy hogyan is járt, hogyan sikerült elköltöznie egy szociológus fiú közreműködésével, aki vele együtt élt és párhuzamosan a telepet tanulmányozta. Szerelmesek voltak egymásba, a fiú pedig házat vett neki egy másik faluban. Aztán amikor összevesztek ráhagyta az egész kócerájt a két lányukkal együtt, szóval rém zavaros história.

filmhu: Mit lehet tudni a telepről?

V.Á.: A háború utáni években tíz testvér a hegyekből vagy az erdőkből odaköltözött. Először kunyhókban lakhattak, aztán a helyi téglagyártól - mivel ott dolgoztak - kaptak anyagot, hogy házat építsenek maguknak. A telek viszont nem az övék. Fele az önkormányzaté, a másik fele meg az erdőgazdaságé. Mindenki felépítette saját épületét. Nincsen bennük se fürdőszoba, se WC. Egy helyiségből állnak, és ott csinálnak mindent. A családból egyébként másoknak is sikerült elmenni, illetve  a nagy familiából, mert közben megtudtam, hogy az egész hidasi cigánytelep voltaképpen egy család.

filmhu: Milyen következményekkel jár ez a telep lakóira nézve?

V.Á.: A telepnek van egy sajátos élete: minden a nyilvánosság előtt zajlik. Valahogy így megy ez, ahogy a Flóra anyukája megfogalmazza: “Na tessék, milyen jól él az a nő azzal a férfival, én elszeretem tőle, aztán majd én is ugyanolyan jól fogok élni.” Főleg ebből a hozzáállásból keletkeznek a bonyodalmak. Mindenki jobb életre törekszik, ennek érdekében bevetik a női
praktikákat, amitől azt remélik, hogy jobb lesz a sorsuk.

filmhu: Vérfertőzéses helyzeteket is el kell képzelnünk?

V.Á.: Egészen biztos, bár az is igaz, hogy én nem ilyen szempontból vizsgáltam a szituációt. Azt nem tudom, hogy más cigánytelepeken így zajlanak-e a családi kapcsolatok, de Flóra unokatestvére, egyben potenciális ellenfele Erzsi elmondta, hogy itt összefekszenek bárkivel. Nem számít, hogy rokon az illető, esetleg 12 éves. Érezhető volt, hogy nem felhőtlenek a viszonyok, mint ahogy az is elég valószínű, hogy ha rokonok egymás közt házasodnak felléphetnek testi-szellemi elmaradottságok.

filmhu: Kinek sikerült még megszabadulni innen?

V.Á.: Flóra apukájának például, aki otthagyta feleségét meg hét gyermekét egy fiatal nőért, másik faluba költöztek, befogadták őket, és egymásba kapaszkodva tudtak új életet kezdeni. Erzsinek is sikerült: neki egy német állampolgár - a korábbi férje - vette a házát, Flórának a szociológus férfi, és mind meg tudnak maradni más falvakban.

Azt is megtudtuk a cigánytelepen, hogy meggazdagodni, jómódra szert tenni képtelenség, mert akinek egy kicsit több van valamiből, az ad a másiknak aki elesett - aki nem tud, vagy nem akar dolgozni. Kérnek és adnak, nem csinálnak ügyet ebből. Éppen ezért anyagilag sem lehet gyarapodni, mert egy sajátos morál uralkodik, miszerint fontosabb a közösség érdeke mint az egyéné. Ezért is van számomra komoly értéke annak, ha egy cigánytelepen élő ember önerőből dezertál - ahogy ebben a történetben többen  is  - és megtud állni a saját lábán.

filmhu: Említetted a szociológus fiút, a filmben pedig elhangzik a rejtélyes romológia szak, amiről kapásból egy elhunyt szociológus, Csalog Zsolt jut eszembe. Ő kísértetiesen hasonló jellegű, hosszabb terjedelmű elbeszéléseket írt. A filmed szemléletmódja, építkezése az ő inspirációjára, de legalábbis szociológiai indíttatásra utal.

V.Á.: Hallottam róla, de az írásait nem olvastam. A filmjeim indíttatása mindig belőlem fakad. Korábban az MTV Háló, Théma, Szószóló és Átmenet című műsoraiba csináltam kisfilmeket. Ha találkoztam egy érdekes jelenséggel, vagy olvastam róla az újságban, lehetőségem volt feltárni. Kialakult egyfajta érdeklődésem, illetve képességem, hogy sajátosan nyitott szemmel járok a világban. Ez nagyon jó iskola volt. Nem csak olyan értelemben, hogy mihez hogyan nyúlok. Azt is gyakorolhattam, hogy hogyan tudok eredetibb filmeket csinálni, amikből egyre inkább az is kiderül, hogy én miképpen látom az adott kérdést.

filmhu:Az Akác utcáról csupán bizonyító képsorokat látunk. Honnan jött a remek ötlet, hogy tulajdonképpen csak érintőlegesen mutatod be, és inkább azt a 4-5 deviánst járod körül, akik kiszakadtak innen?

V.Á.: Feldolgoztuk az Akác utcát is, csak amikor a vágóasztalnál ül az ember és kezd összeállni a film, akkor elgondolkodik, hogy mit is akar valójában. Persze az is igaz, hogy nem sétáltunk be annyira mélyen az Akác utcába mint a 4-5 sorsba, különösképpen a Flóráéba. Valójában velük volt érdemes foglalkozni, mert amúgy úton-útfélen találkozunk a témával nem
csak a médiában, hanem mindenütt. Mondhatni eláraszt minket, hogy “nem adnak semmit”, “el vagyok keseredve”, “semmim sincs”, “nem tudok egyről a kettőre jutni”, “mindenki csak elmegy mellettem”, - szóval ezzel tele van a világ, tudjuk, ismerjük, és engem most nem ez érdekelt.

Az viszont igen, hogy Flóra milyen nehezen ment el. Mert igaz, hogy jobb körülmények várták, de  nagyon mély volt az érzelmi kötődése. Többször is visszatért: a filmben  elmeséli, hogy amikor elköltöztek Gáborral, a szociológus fiúval, akkor mindennap vissza kellett autózniuk a telepre, mert annyira hiányzott neki egykori otthona.

filmhu: Ennek fényében mi a dolog esszenciája? Ki akar mondani valamit a film a cigányságról?

V.Á.: Én pár sorssal próbálom megfogalmazni, hogyan is kéne megoldani a cigánytelep-kérdést. Ez a kormány is zászlajára tűzte, hogy mindenestűl fel kell számolni ezeket Magyarországon. Számomra azt a választ adta a film, hogy itt is ugyanolyan emberek születnek, mint máshol. Itt is - van aki értelmes, van aki kevésbé értelmes -, érző és jobb sorsra érdemes emberek élnek, mint Zoli vagy Zsuzsi akik tanulnak és próbálnak megkapaszkodni. Kell valamiféle össztársadalmi lökés, arra kéne lehetőséget adni, hogy falvakban éljenek szétszórva. Szorosan kötődnek egymáshoz, de egy egész romatelepet egy faluba költöztetni - ahogy ez gyakorta felmerül mostanában - badarság lenne.

filmhu: Túlságosan elszigetelődnének?

V.Á.: Igen. Nem lennének arra ösztönözve, hogy beilleszkedjenek, megpróbáljanak másokkal is kapcsolatot teremteni. Abban kéne segíteni, hogy környező településeken ingatlant vegyenek, dolgozni tudjanak, legyen valamiféle jövedelmük. Még ha nehéz is a megoldás, számomra ezt a
magyarázatot adja a film, és ezért is lehet különösen aktuális.

filmhu: Ha már itt tartunk milyen sorsot képzelsz el a filmnek?

V.Á.: Szeretnénk egyfajta bemutatót, de épp arról beszéltünk Muhi András producerrel, hogy lesz az Inforg Stúdiónak a Filmszemlét megelőző hagyományos estje, és oda kellene meghívni azokat akiket érdekelhet. Értelemszerűen benevezzük a Filmszemlére, emellett le kéne fordítani
angol nyelvre, és akkor fesztiválokra is lehetne küldeni. Egyébként most alakult meg a Kóczé Angéla vezette európai cigányokat összefogó szervezet, hozzájuk is el kéne postázni.

filmhu: A televíziós kapcsolataidat nem tudod kamatoztatni a forgalmazás terén?

V.Á.: A Duna TV-ben lehetséges volna, de ott is sorban állnak a filmek, mivel mostanság ez az egyetlen csatorna ahol magyar dokumentumfilmeket sugároznak. A Magyar Televízióban állítólag semmi sem kell, mondhatni tilos megpróbálniuk bármilyen film megszerzését. Épp most kaptam egy listát a filmjeim jogdíjait illetően, és ebből feketén-fehéren látszik, hogy tavaly
augusztusig több tucat kisfilmemet sugározta a Háló meg a Théma. Fekete lista című hosszú filmem részben ott gyártódott és adásba is került. Azóta viszont egy sem. Írtam egy levelet, hogy “Hahó, itt vagyok!”, de semmi válasz...

filmhu: Amikor tévéfilmet készítesz mennyiben különböznek az eszközeid? A televízióban általában nincs idő, nincs türelem olyan speciálisan filmes gondolkodással, elegáns időkezeléssel élni, mint mondjuk az Akác utcában tetted.

V.Á.: Ez így van. Ugyanakkor csináltam nagyfilmeket is, pályázat útján, amikben lehetőségem volt arra, hogy egy sorsot akár több éven keresztül kövessek. Nem beszélve a Cigány holokausztról, aminek előkészítése és forgatása komplett országjárást igényelt. Számtalan példa volt arra, hogy amivel találkoztam kisfilmkészítés kapcsán abból nagyfilm lett, és ez
azért volt fontos, mert formában tudtam tartani magam. Pontosan erre volt jó a televízió, most pedig megszűnt, és fogalmam sincs mi lesz. Ezért is szeretnék bekapcsolódni a tanításba. Azt gondolom, hogy izgalmas lenne, vagy érdekelhetné azokat, akik a média felé orientálódnak, ha csupán arról beszélnék egy-egy filmemet elemezve, hogy hogyan készítettem elő, vagy hogyan nyúltam hozzá a témához.

filmhu: Magyarországon nagyon komolyak a dokumentumfilmes hagyományok, de a Te filmjeid sajátos egyvelegnek tűnnek. A Budapesti iskolából is táplálkoznak halványan, ennek megfelelően a képek minőségiek, mégis elhagyod a fikciót. Emellett markánsan jelen van egy tévés jelleg, ami abban nyílvánul meg, hogy szúrósan odakérdezel, és így az egész anyag gyors, pörgős és információgazdag lesz. Igazából honnan jön ez?

V.Á.: A képek minősége Markert Károly operatőrnek köszönhető, ha tehetem, vele dolgozom a tévés produkciókban is. Egyébként egy helyi televízióban, az Oroszlányi TV-ben kezdtem 18 évvel ezelőtt, azt megelőzően pedig nevelőotthonban dolgoztam nevelőtanárként és utógondozó pedagógusként. Számtalan nehéz sorssal találkoztam ott.

filmhu: Hogyan tudtad összeegyeztetni a nevelőotthont a televíziózással?

V.Á.: Párhuzamosan egy évig két állásom volt, aztán a tévé mellett döntöttem. Kőkemény riportokat csináltunk, olyannyira, hogy az oroszlányi szénbányákból kitiltottak a sztrájk idején.

filmhu :És honnan a stílusod?

V.Á.: Azt összeszedi az ember. Le kellett építenünk az egypártrendszert, és hát ilyen komoly szituációban az ember megtanul kérdezni. Rengeteg riportot készítettem, okultam a saját hibáimból, megtanultam kivülről látni önmagam, illetve elgondolkoztam a kritikákon. Szeretem kikérni azok véleményét akikben bízom, lehet ez családtag is, kritikus is, kolléga is. A stílust nem iskolában tanultam, hanem gyakorlás közben kialakult, és sajátommá vált.

filmhu: Másik idei filmed a Költőnő és a bányász milyen stádiumában van?

V.Á.: A napokban megnéztem a 19 órás nyersanyagot. A következő fázis az lesz, hogy témakörökre szedem, csinálok egy táblázatot arról, hogy mit hol találunk meg, aztán a jövő héten nekiállunk vágni.

A film egy idős pár szerelméről szól, akikkel Vértessomlón találkoztunk egy
templomi zarándokhelyen. A zarándokok közt találtunk rá Zsófi nénire, aki azonnal feltűnő jelenség benyomását keltette. Verset mondott, méghozzá saját költeményt, amit erre az alkalomra írt, és tájékoztatott, hogy itt van ám a párja is, csak nem jön be, mert nem szeret templomba járni. A bácsi tíz évvel fiatalabb, 69 éves, de nem látszik a köztük lévő korkülönbség.

Szóval a bácsi ott állt kinn, természetesen egy Wartburggal meg szalmakalappal a fején, Zsófi néni pedig szólt neki, hogy “Gyere apus, hát mondd már el nekik, hogy ki vagyok én!”, - közben pedig forgott a kamera. Megérkezvén az úr felvilágosított, hogy Aranyosi Zsófia költőnővel van dolgunk, ő pedig Bence László nyugdíjas bányász. Kiderült, hogy Bence polgárőr is, meg ‘56-os is, és öt éve élnek együtt.

filmhu: Korábban nem volt senkijük?

V.Á.: Úgy kezdődött, hogy Zsófi egy polgárőr-napon leszólította Bencét, hogy “ne haragudjon, de ön véletlenül nem a volt férjemnek a nem tudom kicsodája?”. Mondta, hogy “nem”, ellenben beszélgetésbe elegyedtek, mire Bence felajánlotta, hogy ismerkedjenek. Közben kiderült, hogy miután a bácsinak ‘83-ban meghalt a felesége másfél évig otthon ült és búslakodott, majd a fiai ösztönzésére elkezdett szórakozni, sőt házasságközvetítőnél is járt, s mire Zsófi nénire rálelt 28 asszonnyal élt együtt.

filmhu: Hogyan férnek meg egymás mellett?

V.Á.: Ez rejtély, hát ha még azt is figyelembe vesszük, hogy két teljesen ellentétes habitusról van szó: a bácsi nyers bányászerő, Zsófi pedig érzékeny nebántsvirág. Egyébként nem csak írja a verseit, hanem fel is lép. Egy amatőr művészkör tagja és előadásokat szervez magának. Abszolút komolyan veszi, s bár a Szent koronáról is írt verset, zömmel saját történeteit és érzéseit foglalja rímbe. Az unokáját is - aki némileg értelmi fogyatékos fiatalember - beszervezte, Pestre jár vele énektanárhoz, és együtt lépnek fel. A fiú énekli a
megzenésített verseket.

Bence pedig kíséri őket a produkciókra, ami részéről komoly váltás, mert korábban csak pecázni járt el néhanapján, nem mászkált el soha különösebben. Emiatt néha el is szakad a cérna, és elküldi szegény Zsófit, hogy “Menjé’ anyám már a picsába!”, aki meg is sértődik. Bence meg nyugtatgatja, hogy hát most mit tegyen, ha egyszer a bányában neki ez volt a szava járása. Mindennek ellenére azt is elmondták, hogy szükségük van egymásra, az egész így jó ahogy van, a zsörtölődésekkel együtt. Azt gondolom, hogy bájos történet, és mindenféleképpen meg kell mutatni, mert értékes dolog, hogy idős korban is lehet értelmesen élni, nem muszáj magányosnak maradni.

filmhu: Hogyan viselkedik az idős pár a kamera előtt? Volt olyan akár itt, akár más filmben, hogy közbe kellett lépned, és kérned, hogy játszanak újra valamit?

V.Á.: Azt is meg kell tanulni, hogy hogyan lehet maximális természetességet és hitelességet elérni egy dokumentumfilmben. Szerencsére ők egyáltalán nem feszélyezték magukat, és ez nagyon jó volt, mert voltaképpen ugyanúgy zajlik előttünk az életük mint egyébként. Nagyon sok egyszerű életszituációt látunk ahol csak tesznek-vesznek, szöszmötölnek. Abban, hogy Zsófi néni mosogatása úgy folyjon le mintha ott se lennénk valamelyest segíteni kell. Persze alanya válogatja, de a kollégákon is sok múlik. Nem mindegy, hogy az operatőr vagy a hangmérnök akik velem együtt mozognak mennyire érzik a szituációt. Néha megkérem az aktuális alanyt, hogy valamit mondjon el vagy csináljon meg még egyszer, de ez vagy bejön vagy nem. Soha nem vágok be olyat, ami természetellenes.

filmhu: De az alany néha pont fordítottja az általánosnak, és gátlástalanul működik a kamera előtt. Mint mondjuk az Eksön című filmedben. Meglehetősen kockázatos lehetett odamenni a srácokhoz, miközben éppen kivégzik a Liu Kanget, s mindennek tetejébe kínos kérdésekkel zaklatni őket. Valójában Téged is simán lelőhettek volna az ellenség helyett.

V.Á.: Egyrészt én nagyon akarom, hogy tudjak velük beszélni és... ez lehet, hogy elég is. Nem arra figyelek hogy milyen a hangsúlyom, mert az már magától jön. Ilyen szempontból az sem volt hátrány, hogy nevelőotthonban dolgoztam, nyilván tudtam hatni rájuk, meg tudtam szólítani őket, de ebben nem technikát kell keresni. Akarni kell és kész.