Vasárnap: a Szemle Nagy Eseménye

Ősz, kikerics, Görgény, Digitális Mikroszkópia - A kiterjesztett látás, Sövér Elek emlékképek

Először is, ha a filmeket be kell sorolni, akkor mi különbözteti meg a tudományos-ismeretterjesztőket a dokumentumfilmektől? Ahelyett, hogy most elővennék egy Bordwell-könyvet, megpróbálom megsaccolni, hogy az, hogy az utóbbiak a rendező személyes nézőpontját szeretnék megmutatni, míg az előbbiek pedig csak tisztán a tárgyukra koncentrálnak, mindenféle művészeti beavatkozás nélkül. Ez persze totális hülyeség, hiszen minden kameraállás és minden vágás már alkotói döntés eredménye, másrészt pedig akkor mi a helyzet olyan dokumentumfilmekkel, mint a Collapse vagy A háború ködében, amik szinte görcsösen csak egy ember monológját veszik fel, minimális beavatkozással? Talán az lenne a tud-ism filmek gyenge pontja, hogy bevallottan nem szórakoztatni akarnak? Hogy a céljuk elvileg az oktatás, a tanítás, azaz az ismeretterjesztés? Érzem, hogy ez a gondolatmenet közelebb került a végéhez.

De a legjobb az ismeretterjesztő filmekben, hogy attól, hogy tényleg nem a szórakoztatásra figyelnek, hanem a száraz adatok, tények, események átadására, nincsen kemény alkotói szándék, és ezért egyre több, mellékesnek tűnő dolog tud beszivárogni a képekbe, általában akaratlanul. Példa: a Sövér Elek emlékképek című filmben, amiben a címben szereplő festő emlékére készült alkotótáborról számol be, szóval ennek egy nagyobb részét egy olyan festő interjúja teszi ki, aki ismerte Sövért magát. De az interjú úgy van plánozva, hogy látjuk mögötte az alkotótábort, ahogy éppen középkorú képzőművész-asszonyok dolgoznak, beszűrődik közben egy rádió hangja, kutyaugatás, ilyesmi. Egy szinte hivatalos, de személyes pillanatből akaratlanul több környezetrajzot kapunk, mintha a direkt környezetrajz lett volna a szándék. És tényleg ez a bája ezeknek a filmeknek: az alacsony költségvetés és az utilitarista megközelítés találkozásától a személytelennek szánt filmekbe bepofátlankodik a valóság és az alkotói én. Hű, ez picit túl nagy komolyság meg filmelméleti hülyeség, de a lényeg az, hogy tényleg érdemes ezeket a filmeket nézni.

Azért bevallom, hogy a Digitális Mikroszkópia végén elaludtam, mert egy kukkot sem értettem a különböző újfajta mikroszkópok részletes működési elvéről, de engem a fizika és kémia órákon is hasonló érzések kerülgettek. Az Ősz, kikerics, görgény viszont ébren tartott, mert a maga amatőr módján érdekesen mutatta be az erdélyi erdő és lápvilág állatait (a DV nyersanyagtól plusz kapott egy kikopott, túlvezérelt képet, ami kivételesen hozzáadott az érzékeihez), és főleg a miccs nevű helyi ételt, amit feltétlenül meg akarok kóstolni, annak ellenére, hogy a rendező Mácsai Pál narrátorhangjával elmondta, hogy elrontotta a gyomrát vele. Na, ennyit az egész alkotómentességről, mehet az elméletem a kukába.

Az ajtó

Annál nagyobb érzeti ugrást nem is tudok elképzelni, mint a tud-ism filmek 4 fős látogatottságából átruccanni megnézni Szabó István filmjét egy zsúfolásig megtelt Uránia díszteremben, ahova tényleg odacsődült mindenki, aki valamit is számít a magyar filmgyártásban és filmforgalmazásban. Ha a Magyarország 2011 vetítése volt a Szemle Nagy Gesztusa, akkor Az ajtó premierje volt a Szemle Nagy Eseménye. Már mielőtt elkezdődött, garantálni lehetett, hogy hatalmas taps lesz a vége.

Nem ismerem Szabó Magda regényének történetét, de végig az volt a benyomásom az ajtó alatt, hogy a filmadaptáció egy siettetett galoppozás a cselekmény részein, mintha Szabó versenyezne azon, hogy minél többet bele tudjon rakni minél kevesebb időbe (a film nagyjából 90 perc). Ettől az egésznek nincsen sem struktúrája, sem igazán ok-okozata, csak a jelenben, a szemünk előtt létező jelenetek összessége. Konfliktusok tűnnek fel és apadnak el, a főhősnő férje a film elején tüdőbeteg, majd ez a szál teljesen eltűnik, az írónő és Emerenc viszonya pedig jelentről jelenetre ingadozik a gyűlölet, az idegesség és a szeretet között, látszólag minden ok nélkül. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ennek a filmnek sokkal jobbat tett volna, ha hosszabb, ha léteznének benne elnyújtott és felépített pillanatok, nem csak fordulópontok sorozatát kapnánk. Amik általában vagy drámai gesztusokból vagy kabarés jelenetekből állnak.

Azon viszont teljesen meglepődtem, hogy a társaságomból csak és kizárólag nekem tetszettek a film flashbackjai, amiből sajnos csak három van, viszont azok annyira túlzóak és annyira energikusak a jelenben játszódó jelenetekhez képest, hogy öröm volt néha kizökkenteni a filmet értük. Szabó itt olyan, mintha bekapcsolta volna magában a Peter Jackson-faktort és egyrészt szétszűrőzte volna ezeket a jeleneteket, másrészt pedig bedurrantott a fahrtokat, az izgága kameramozgásokat és a pörgős vágásokat.

De összeségében Az ajtó egy egyhangú, ledarált történet, amiben kevés egyéni látásmód keveredik kapkodó történetmeséléssel, jó színészekkel, de nem túl inspirált színészválasztással. És ezzel véget is ért az idei szemlés beszámolók egyre jobban kifulladó sorozata.