Vékes Csaba: ,,A sok érfelvágás között legyen valami, amin mosolyogni lehet''

Vékes Csaba: Jól esett, hogy beválogatták, főleg azért, mert alapvetően nem szántuk fesztiválozásra, de amikor elkészült, úgy gondoltuk, megér egy próbát, és jó visszaigazolás volt, hogy egy A-kategóriás, tradicionális fesztivál beválogatta a programjába. Látva az ottani programot, fogalmam sem volt, hogyan kerülhetett az elsőfilmes versenyprogramba – főleg lassú, elvont, fekete-fehér művészfilmek voltak, amikhez az Alabárdosnak semmi köze. Unikumnak lettünk beválogatva, hogy a sok érfelvágás között legyen valami, amin mosolyogni lehet.

Filmhu: Értették a film humorát? Ott nevettek, ahol szeretted volna?

V.Cs.: Más volt, mint itthon, mert odakint feliratosan ment, így kicsit elcsúsztak a poénok, de azért vették a humorát, sokat nevettek rajta. A stáblista alatti dal nem volt lefordítva, de értették, hogy miről szól és odajöttek utána, hogy nagyon örülnek, hogy a színész végül megkapta a dalt, amit úgy akart.

A monteráli premieren / Forrás: Hetedik alabárdos Facebook

Filmhu: Az Inkubátoron és tavaly nyáron, a forgatáson is említetted, hogy saját élmények alapján írtad a könyvet. Az, ahogy a főhős az első önálló darabját rendezi, mennyire függ össze azzal, ahogy te az első nagyjátékfilmedet készítetted?

V.Cs.: Nekem szerencsém volt, nagy bizalom vett körül, amikor elkezdtem dolgozni, a stábbal soha nem kellett harcolnom. A színészekkel volt egy-két szellemes konfliktusom, de nem volt ellenszél. Egyáltalán nem volt olyan negatív morál, olyan elutasítás, amivel a főhős küzd az elején. Mindenki, aki ott volt, szerette, nem pénzt keresni jött, hanem a közös munkáért.

Ami összeköt őt és engem, hogy én is úgy szoktam kezdeni a színházi próbáimat, hogy “most a semmiből létrehozunk valamit” , amire általában a reakció is hasonló, mint amit Ujlaki Dénes csinál. A film vége felé van egy monológ Bánki Gergelytől, amit hasonlóképp gondolok én is: az alapigazság, hogy a színészek érezzék jól magukat, mert az érződik az anyagon.

Filmhu: Színházban és filmben lehet rendezni annyira naívan, ahogy a főhős teszi?

V.Cs.: Olyan van, hogy valaki tűzön-vízen át csinálja, de ha rettenetesen naivan állsz hozzá, akkor felfal a közeg és felborul az az egészséges hierarchia, hogy bíznak benned, és azt csinálják, amit mondasz. Helyette azt veszed észre, hogy már a tizenhetedik kompromisszumot kötöd meg valakivel, és végül az lesz, amit ők akarnak. Erre jó példa a filmben, amikor Ilona fejjel lefelé lóg a próbán, és azt mondja Gergely, hogy köszönjük szépen az ötletet, de nem jó. Ez persze egy hülyeség, de az alapja így működik – ha érzik a színészek, hogy folyamatosan kapod ezeket az ötleteket, de nem tudod uralni, akkor káosz lesz belőle.

Filmhu: Filmrendezésben is ezt tapasztalod? Ott is folyamatosan érkeznek az ötletek?

V.Cs.: Lényegesen korlátozottabban, de ezzel nem volt problémám, valószínűleg azért, mert határozottan megszabtam azokat a kereteket, amin belül azt csináltak a színészek, amit akartak. Lehetett improvizálni és ötletelni, de csak meghatározott keretek között, és csak akkor, ha közben élvezték is. Oda jött hozzám Nagy Ervin, és tök komolyan azt mondta, hogy ha abban a jelenetben dalra fakadna, az működne, ezért kell neki egy dal. Ránéztem hogy most hülyéskedik? Idejön nekem, hogy kell neki, pont, mint a filmben? Nagyon röhögtünk, aztán persze sokkal később megkapta.

Nagy Ervinnel és Bánki Gergellyel a premieren / Forrás: Hetedik alabárdos Facebook

Filmhu: A dal mikor lett meg?

V.Cs.: A legvégén, amikor már összevágtuk a filmet, a stáblista alá. Szóltam Kovács Marcinak a zeneszerzőnek, és Valcz Petinek, mindig ő írja a zenéhez a szövegeimet. Elmondtam, hogy nagyjából mit szeretnék, hogy miről szóljon, hogy hangozzon, megcsinálták, és imádom, szerintem csodálatosan sikerült.

Filmhu: Honnan jött az űropera ötlete?

V.Cs.: Egyrészt akartam egy nagyon elvont hülyeséget, ami minimális kapaszkodót sem ad, ami csak a legelvetemültebb, alternatív táncszínházi közegben képzelhető el. Másrészről egy kicsit a Werkmeister harmóniák kocsmajelenetére utal. A teremtés jelenetet tényleg megírtam, de csak egy példányban lett kinyomtatva Gergelynek. Óriási világteremtés eposz, egy kis műholdról, ami a Föld körül bolyong, ő az Alabárdos07. Minősíthetetlenül sikerült.

Filmhu: A Werkmeister harmóniák mellett van benne utalás a Ponyvaregényre és a Gyűrűk urára is.

V.Cs.: A Ponyvaregény Ervin ötlete volt, kipróbálta a jelenetet, nekem is tetszett, a plakát pedig teljesen véletlenül ott volt mögötte. A Gyűrűk urát Kósa Miki halássza elő a gondolatából, amikor éjszaka megírja a filmvégi leszámolást, hirtelen idéz belőle, és mi képileg is megidézzük. Többre nem emlékszem, de lehet, hogy tudat alatt vannak még benne utalások.

Filmhu: Ezeket a karaktereket - az alfahím, az izgága fiatal színész - konkrét emberekről mintáztad, belőlük gyúrtad össze?

V.Cs.: Voltak igazi személyek, de az összes karakter ilyen kis sűrítményekből áll. Sok olyan kritikával találkoztam, hogy mennyire sztereotip, egy dimenziós figurák, de ezt én nem is tagadom, ez egy vállalt dolog. Koncepcionálisan nem az a feladatuk, hogy titokzatosak és sokszínűek legyenek, hanem hogy együtt, közösen megmutassanak egy közeget, amiben valaki létezni és alkotni próbál. Másrészt ha egy 90 perces vígjátékban mindenki összetett figura, azt senki se fogja megérteni. Volt egy verzió, amiben az ukrán szál jobban ki volt fejtve, jobban el volt varrva a végén, de ez plusz 25 oldalt jelentett a forgatókönyvben. Igény volt rá, de gyártásilag nem tudtuk megcsinálni.

Ez egy érdekes játék, hogy amikor elkészült a végleges forgatókönyv, akkor felmerülnek azok a szempontok is, hogy melyik színész mikor ér rá, például van egy jelenet, amiben Bánki kiosztja a darabot, és azt mondja, hogy ha a tanár úr kijózanodik, adják oda neki is – ez azért volt, mert arra a napra nem lehetett egyeztetni Ujlaki Dénessel. Van egy elképzelés amit össze kell hozni a realitásokkal, hogy a változtatásokkal együtt is működni tudjon, főleg, ha ennyire alacsony költségvetéssel dolgozik az ember.

Filmhu: Mit kellett a vágás során elengedned, ami nagyon fájt?

V.Cs.: A legelső vágat 120 perc volt, ahhoz képest lett 87 a film, így fél óra kiesett, amiből 20 perc azért fájt. Ez is érdekes tapasztalat, mert bátorságra buzdít. Most már egyáltalán nem hiányoznak azok, amiket akkor megkönnyeztem, vagyis bátran el kell engedni az ilyeneket, mert három hónap múlva már nem is gondolsz rá, ha ügyesen illeszkedik minden. Két rész egy az egyben kimaradt: Bezerédi és Ruszina Szabolcs egy közös jelenete és Pálos Hannának is volt egy nagy monológja, amit szerettem, de most megnézve a filmet, nem hiányoznak.

Filmhu: Szerinted miért készül ilyen kevés vígjáték?

V.Cs.: Egyik szempontból nehéz műfaj ez, mert sok embernek teljesen más a humora, és finom dolgokon múlik, hogy mi lesz vicces és mi nem. Rosszul esik, ha csinálsz egy vígjátékot és csak csendben megnézik. A fő probléma azonban nem az, hanem hogy a vígjáték egyszerűen nem trendi, nem menő nem fesztiválfilmet csinálni. Van egy olyan érzésem, hogy bármilyen korúak az alkotók, a vígjáték szótól összerándulnak és hevesen tiltakozni kezdenek, amikor a filmtervüket hallgatom. Pejoratív dolog, súlytalan, komolytalan jelző lett belőle, amivel én nem értek egyet, mert egyrészt nagyon nehéz jó vígjátékot csinálni, másrészt a vígjáték komoly dolgokról is szólhat.

Bánki Gergely és Bezerédi Zoltán a forgatáson / Fotó: Pozsonyi Janka / További képek a forgatásról, itt!

Filmhu: Színházban mégis az egyik legnépszerűbb műfaj.

V.Cs.: Az más, egy vidéki színháznál le van osztva, hogy mi megy az évadban: van egy klasszikus világirodalom, magyar klasszikus, operett és évről évre mindig bekerülnek a bérleti rendszerbe a vígjátékok is. Itt Pesten megint teljesen más, jó esetben arculata van egy színháznak és ha nem vígjátéki, akkor azért kerülik el.

Filmhu: És te melyik humort kedveled?

V.Cs.: Sokfélét, a Monty Pythont például nagyon szeretem, ironikus, cinikus ember vagyok, azokon a dolgokon tudok nevetni, amik ügyesen, bátran marnak bele valamibe. Utoljára sokat nevettem Coenék Ave Cézárján. A Testről és lélekről is tökjó humorral van elmesélve, persze nyilván nem mondanám rá, hogy vígjáték, de mégis van ott egy jelenet, amiből ha több van, akkor fekete komédiának nevezhetnénk.

Filmhu: A Katona színházas vetítés előtt színészként mutatkoztál be a közönségnek. Túl vagy több kisjáték- és az első nagyjátékfilmeden, szerinted eljön majd az a pont a karrieredben, amikor már rendezőként fogsz bemutatkozni?

V.Cs.: Hiába van róla papírom, sokáig azt sem mertem mondani, hogy színész vagyok, olyan furcsán hangzik. Mikor válik valaki színésszé, mennyi mindent kell ahhoz letennie az asztalra, hogy tényleg annak hívhassa magát? Ha ez egy megbecsült szó, akkor nagy érdem, de manapság mikor boldog boldogtalanhoz ki van írva, hogy színész, kissé súlytalanná válik. Mikor mondom majd magamról, hogy filmrendező? Lehet, hogy lesz ilyen, majd ha már valami mást csinálok, amit nem merek felvállalni, akkor majd erre fogok hivatkozni. Most olvastam a Magyar Narancsot, abban az volt alám írva, hogy filmrendező.

Filmhu: Mesélted egy korábbi Filmhus interjúban, hogy az Ál(l)omás című rövidfilmed is önéletrajzi ihletésű volt. Minden filmed témája személyes?

V.Cs.: Ami jobban sikerül, az igen. Fontos a személyesség, sokszor azon szoktam gondolkodni, hogy miért csinálta meg valaki azt a filmet, amit nézek, miért ne mesélhette volna el ezt bárki a világon. Olyan témákat keresek, amiket azért én mesélek el, mert abszolút belőlem fakad, csak az én szűrőmön keresztül létezik. Ilyen volt az Ál(l)omás és a Hangulat-változás is, amit a nagyszüleim ihlettek. De gondolkodtam olyan anyagon is, amihez a világon semmi közöm nincs.

Filmhu: Színészként is minden szerep belőled fakad?

V.Cs.: Erről eltérnek a vélemények, van, aki szerint az a jó színész, akinek rengeteg arca van és soha nem hasonlít saját magára, és van olyan, aki mindenben megtalálja önmagát és magához igazítja a karaktert. Én inkább az utóbbi vagyok, de csak azért, mert nincs arra képességem, hogy többféle legyek, akkor is, ha ez kicsit szigorúbban hangzik, mint amit amúgy magamról gondolok. Színészként arra is próbálok ügyelni, hogy a rendező igényei szerint valósítsam meg a dolgokat. Kevésbé önkifejezés, inkább egy nagy egésznek a része, ahol szolgálsz egy szándékot. Ilyen is történt már, volt, hogy visszautasítottam valamit, amit nem éreztem helyesnek eljátszani.

Filmhu: Mit szóltál volna, ha ez a film forgatása közben is megesik veled, hogy az egyik színész nem hajlandó például kék latex űrruhába belebújni?

V.Cs.: Amikor Emesével, a jelmeztervezővel kitaláltuk azokat a latex ruhákat, féltem is, hogy Ujlaki Dénes elküld majd nagyon messzire, de ehhez képest simán felvette.

Fagyizó rendőrként a filmben / Forrás: Facebook

Filmhu: Mi volt a legfontosabb tapasztalatod, amit a következő filmed forgatására továbbviszel?

V.Cs.: Forgattam azóta egy MTVA-s kisjátékfilmet, Cserekapus a címe. Az Alabárdos után fontos volt, hogy gyorsan rendezzek valami mást, hogy azokat a tapasztalatokat, amiket megszereztem, kipróbálhassam gyakorlatban is. A legfontosabb, amit megtanultam, az idővel való gazdálkodás. Ha most újrakezdenénk az Alabárdost, akkor 25 nap alatt nem csinálnám meg, sokszor kellett úgy továbbmenni, hogy még szerettem volna felvenni újra, de akkor valami másra nem marad idő. Egy lóverseny volt az egész.

Filmhu: Most, hogy bekerültél az elsőfilmes közegbe, vannak olyan filmterveid, amikkel elkezdesz pályázni?

V.Cs.: Nem mintha derogálna, de nem szeretnék több kisfilmet csinálni. Van már elég referenciám, nagyjátékfilm-tervem pedig több is. Szeretnék újra pályázni, de megvárom, hogy mi lesz most ebből. Ami most izgat, az valaki más történetét megírni, úgy hogy az én ízlésemnek is megfeleljen. Ez egy izgalmas feladat.

Filmhu: Majdnem minden filmedben cameozol, az Alabárdosban is. Kabalaként tűnsz fel, vagy hitchcocki babérokra pályázol?

V.Cs.: Cameo rajongó vagyok, de az igazi meglepetés nem is én vagyok a filmben, hanem a másik rendőr, akivel az Ál(l)omásban hullaszállítók voltunk, a tapsoló hajléktalan, és még többen feltűnnek a vásznon így, Fancsikai Eszter (producer) is többek közt. Lehet, hogy egyszer nagyobb szerepet is osztok magamra, csak ahhoz még bátorságot kell gyűjtenem, nem tudom, hogy kijönnék-e a színész énemmel rendezőként.