Tudósítónk jelenti az 59. Velencei Filmfesztiválról

"Velence két tűz közé szorult. Igyekszik megőrizni a hírnév és a dicső múlt diktálta színvonalat, miközben a protokoll miatt kénytelen bizonyos országokat előnyben részesíteni. Igen sok gyenge film inkább ország, régió- illetve földrészként van jelen az 59. Velencei Filmfesztiválon. A Mostra közönségéről nem is beszélve: a könnyed, már-már idétlen vígjátékokon szórakozik, vagy a szépen érthetően elmesélt filmdrámán sír. Minden másra döbbent csend, kifelé szállingózó nézők és szórványos, hamar elhaló taps.” Tudósítónk elkeseredett, pedig a fele még hátra van.

A három nagy fesztivál, Berlin, Cannes és Velence közül a harmadik sorolható be a legnehezebben a filmfesztiválok egyébként sem egyszerű rendszerébe. Berlin képviseli a művészfilmes végletet (már amennyire egy ekkora fesztivál esetében ez lehetséges), Cannes teljesen a sztárkultusz és Hollywood európai bástyájává vált az évek során, Velence pedig most már jónéhány éve a két véglet között őrlődik. Az olaszok imádják a nagy bevonulásokat, az ezüstszínű Citroenből kiszálló megasztárok mellé odacsempészhetik a saját házi sztárjaikat és szólhat a „Bravissimo”.

Ehhez muszáj amerikai filmeket meghívniuk, ami nehéz ügy, mert az igényesebb hollywoodi produkciók Cannes-t tekintik elsőszámú célpontnak, nagyon bugyuta filmeket pedig mégis kellemetlen meghívni. Mivel azonban Cannes mar teljes mertekben az amerikai filmek átjáróházává vált, bizonyos filmeket direkt Velencébe neveznek, mintegy jelezve, hogy most aztán egy az igényesek között is ritka hollywoodi-műveszfilmet sikerült elkészíteniük az alkotóknak. Sam Mendes, Soderbergh es még néhányan úgy döntöttek tehát, hogy Velencéből indítják európai körútra filmjüket.

Velence tehát két tűz közé szorult. Igyekszik megőrizni a hírnév és a dicső múlt diktálta színvonalat, miközben a protokoll miatt kénytelen bizonyos országokat, előnyben részesíteni. Ennek is lehet az eredménye, hogy például az idei Mostrán a Távol-Kelet rendkívüli módon túlreprezentált, míg Kelet-Európa egy szál litván filmmel és néhány orosszal képviselteti magát.

Ez a kissé ambivalens helyzet sajnos igen sok gyenge filmet eredményezett, mely inkább ország-, régió- illetve földrészként van jelen a fesztiválon. Ehhez jön hozzá az új igazgató, aki a rosszalló tekintetek kereszttüzében nem igazán állhatott a sarkára. A Mostra közönsége pedig a könnyed, már-már idétlen vígjátékokon szórakozik, vagy a szépen érthetően elmesélt filmdrámán sír. Minden másra döbbent csend, kifelé szállingózó nézők és szórványos, hamar elhaló taps a reakció.

Ebben a közegben a két magyar film sem számíthatott kirobbanó sikerre, hiszen mind a Posztkatonán, mind a Kalózok szeretőjén sokkal több néznivaló van, mint a velencei átlagon. Az értelmetlen, agyatlan, és kínosan idétlen rövidfilmek vastapsot kapnak, csakúgy mint minden, ami nem igényel túl nagy szellemi igénybevételt: ha érthető és esetleg vicces is akkor garantált a közönségsiker.

Tulajdonképpen adja magát, hogy a filmdráma, a nagy tragediákat feldolgozó súlyos, kemény film az egyetlen műfaj, ami közönségsikerre is számot tarthat, ha nem vígjáték. Talán ezért is beszél mindenki a Magdalene és a Lilja 4-ever cimű filmekről szuperlatívuszokban, melyek két Magyarországon is ismert rendező, Peter Mullan (Árvák) és Lukas Moodysson (Kurva Amal, Együttlét) munkái. A legtöbb film azonban nem igazán nagy találat, nem mond újat, és a régit is ügyetlenül adja elő, bár meg sok van hátra, ahhoz hogy végérvényesen pálcát törjünk az idei felhozatal fölött.