Tracy Chevaier regénye visszaviszi az olvasót Delftbe, Vermeer szülővárosába, sőt saját házába, családja körébe. A könyv óriási sikert aratott, várható volt tehát, hogy rövidesen filmre viszik. Megtörténhet hát a csoda: valakiknek alkalmuk lesz arra, hogy Vermeer festmény-beállításáiból kiindulva kreáljanak jeleneteket, megmozdulhat a kamera és időben elnyújtva mutathatja meg a képek összetettséget és a bennük rejlő narratív lehetőségeket.

A Lány gyöngyfülbevalóval filmváltozata, többnyire kiaknázza a regényben és a festményekben, mint alapanyagban rejlő lehetőségeket, letudja a kötelező köröket és néhol túl is tesz ezen, de sajnos csak nagyon néhol. A film csak jó lett, nemhogy a festő, de még a regény jóval szerényebb zsenialitását sem sikerült megközelítenie. Kötelező körön az autentikus látványvilágot, a korabeli díszletek, kosztümok és kellékek arzenálját értem. A filmet nézve valóban elhiszem, hogy most a XVII. századi Delftben vagyunk. Az operatőri munka is a helyén van: a belső terek vermeeri tagolása, az előtérből belógó ajtók, ruhaszárító álványok és egyéb használati tárgyak, az ismerős kompozíciókra hajaznak és ez jól is van így. Peter Webber rendező és stábja nem bukta el a filmet, minden pillanatát élvezet nézni.

A probléma csak az, hogy pont ennyit kapunk, semmi többet. A film nem zseniális, nincsenek benne lélegzetelállító vizuális vagy dramaturgiai trükkök. Nincs benne semmi. Ha egy átlagos delfti festő-mesterről szólna a film, nem is szólnék egy szót sem. Csakhogy itt minden idők egyik legnagyobb zsenije a téma, a történet alapját pedig az utóbbi évek egyik legeredetibb, több szempontból is figyelemre méltó irodalmi műve képezi. Ehhez képest a film mindeképpen viszaesés és ez elsősorban a szerintem szokszor szándékosan elnagyolt forgatókönyv hibája. A film mindössze 90 perc, ami látatlanban is kevésnek tűnt. És valóban, ha még egy félórát tart, talán lett volna idő a kimaradt jelenetekre is, melyek finomítanák és mélyebb értelemmel látják el a történetet.

A történet ugyanis egyszerű: Griet, a szolgálólány elszegődik a Vermeer házba, ahol a festő legújabb témája lesz. Ezt azonban a ház úrnője nem nézi jó szemmel, míg Vermeer “producere” túl jó szemmel nézi. Grietet tehát folyamatosan a munkanélküliség és a nem kívánt terhesség kettős veszedelme fenyegeti, menekülési útvonal pedig csak egy van, Pieter, a hentesfiú, aki elvenné feleségül. Persze Vermeer és Griet között is alakul valami, de a festőt – el nem ítélhető módon – csak a kép érdekli és ezért képes mindent megtenni és mindenkit felhasználni.

A könyv tehát párhuzamosan építi fel a konfliktusokat egy nagy drámává, melyből az egyetlen nyilvánvaló megoldást választja kivezető útként. A szolgálólány és a festő lelki egymásra találásának gyümölcse nem szerelem, hanem Vermeer egyik leghíresebb festménye lesz. Művészet és a való világ szörnyűségei csapnak össze egymással, a regényre már-már azt mondhatnánk, hogy Andrej Rubljov kicsiben, nyugat-európaiban, katolikus-protestánsban, polgáriban.

A filmből ehhez képest kulcsfontosságú jelenetek maradnak ki, kezdve mindjárt a nyitójelenettel, amikor Vermeer meglátja Grietet, amint színek szerint csoportosítja a zöldségeket. A befejezés is erősen spórolósra sikeredett, a konkrét történetet a véleményem szerint remekül eltalált szimbolikus szinttel összekötő fülbevalókat szinte Griet után vágjak, miközben a regény szerint csak évekkel később, Vermeer halálakor kapja meg azokat a festő végrendelete szerint.

Több hasonló kihagyás és pontatlanság jellemzi még a filmet, magyar film esetén mondhatnánk, hogy biztos nem volt elég pénz, de egy brit könyvsiker esetében ez nem tűnik túl hihetőnek. Colin Firth (Az angol beteg, Bridget Jones naplója) pontosan hozza a festőt, Scarlet Johanson (Az ember aki ott se volt) aki mellesleg a Lost in Translation egyik főszerepével is a fesztivál egyik központi figurája, szintén elég jó, bár itt a szinészvezetést érzem kissé elhibázottnak. Griet túl sokat arcjátékozik és tétovázik, kifelé túlságosan alázatos, miközben belül sokkal erősebb bárkinél a környezetében, kivéve persze a festőt.

A film összességében mégis jó, azaz nincs teljesen elrontva, és ez jó. De semmi több, a benne rejlő lehetőségek nem eléggé lettek kiaknázva. Ezzel szemben mind gondolkodásmódjában, mind mentalitásában, sőt néha még fordulataiban is nagyon angolra sikeredett, miközben a könyv épp attól jó, hogy el tud szakadni a mai Angliától.