Méregvonat
Az emberkép annak a két alkotásnak a kulcsszava, amit jó szívvel ajánlhatok az idei felhozatalból. A Méregvonat elég messziről fut rá a vágányra: természetfilmes képsorokat látunk, mintha átkapcsoltunk volna a BBC-re. A rovarok, bogarak után (bár nem David Attenborough hangján) érkezik a kérdés: ki is valójában a kártevő? Kártevők és (rovar)irtás ugyanis a film témája. K. R. Manoj rendező arról a közel harmincéves, lassú, nem túl médiabarát tragédiáról számol be, amit az indiai zöld forradalom, mezőgazdasági akcióterv okozott. A fejlettebb (értsd, a vegyipar termékeit, rovar-, gyomirtókat felhasználó) mezőgazdasági termelésre átállást nem ellenőrizte a fejlett Nyugaton oly erős egészségügyi, fogyasztóvédelmi öntudat, így miközben mi itt a világ gazdagabb felén leálltunk a DDT-vel és társaival, hogy egyre kifinomultabb szereken/kel dolgozzunk, India Pandzsab tartományában egész a 2000-es évek első évtizedének végéig használták azt az endoszulfán nevű vegyületet, amely már 70-80 országban tiltás alatt áll (kis guglizás után úgy tűnik, itthon még kapható ilyen tartalmú rovarirtó). A helikopterről terített vegyi anyag ugyanis felelőssé tehető méhen belüli károsodásért, idegrendszeri elváltozásokért, bőrbetegségekért, és rákkeltőnek is bizonyult. Olyannyira, hogy bizonyos vonatjáratok (melyek Indiában az első számú tömegközlekedési eszközök) a film magyar címét viselik, mert szinte csak rákos betegeket szállítanak, akik olcsóbb, elérhető kezelésért utaznak rajtuk. Manoj filmje nem akar bombabiztosan körülbástyázott oknyomozó riporttá válni, annál mélyebb, olykor a maga módján költőibb, töprengőbb, lamentálóbb alkotás. Az ötezer embert érintő probléma bemutatása mellett mintha egy bogár szemszögéből tekintene ránk, nagy, agresszív, önveszélyes kártevőkre, akik butaságból, rövidlátásból, anyagi haszon reményében képesek önmagukat is megtizedelni – meg hát az ízeltlábúakat. Akik azért valószínűleg túlélnek minket.
Pucérsegg tábornok megmentése
Nem találkoztam a nyolc év alatt olyan nehezen felfogható történettel, mint a Pucérsegg tábornok megmentése című, amely épp annyira különleges alkotás, mint a címe. Már az alaphelyzet is képtelenség: az 1989 és 1996 között zajló (majd 1999 és 2003 között újra tomboló) libériai polgárháború maga volt a földi pokol, amit számos felvétel is tanúsít. Tomboló gyerekkatonák, káosz, leírhatatlan kegyetlenkedések, 250 ezer halott. Az egyik halálbrigád élén egy egészen groteszk hadúr áll, aki biztos benne, meztelenül sérthetetlen, ezért így rohangál a harcok sújtotta libériai főváros, Monrovia utcáin. Innen is kapja ragadványnevét: Pucérsegg tábornok (General Naked Butt). Válogatott, szadista kegyetlenkedések fűződnek a nevéhez, de 1996-ban egyszer csak eltűnik. És nemsokára már Joshua Milton Blahyiként tér vissza. Ugyanott, mégpedig az Úr követeként. Térít, ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem tagadja a rémtetteit, sőt felvállalja őket. A kamerának is nyíltan beszél róluk. Nyugati szemnek-léleknek felfoghatatlan ez a váltás, ahogy felfoghatatlan az a személyiség is, amely, saját állítása szerint, 20 000 élet kioltása után, a bűneivel próbál kezdeni valamit, megkeresi azokat, akiknek kiirtotta a családját, akiket megnyomorított. Egy a háborúban és a békében is szerepet játszó emberről van szó, akire mégis a megejtően egyszerű jelzős szerkezet illik a legjobban. És akkor még a többiek, az áldozatok reakcióiról még nem is beszéltünk. De hát nem hogy is értsünk meg egy olyan világot, ahol ilyen mérvű szenvedést kellett a közelmúltban mindenkinek elviselnie? Hátborzongató élmény ez a film, igazi verziós darab, ami nemcsak könnyeket csal a szembe, de legalább egy álmatlan éjszakát is okoz – könnyen eszünkbe juthat az Antigoné híres „sok van, mi csodálatos...” frázisának csodálatos helyén álló görög szava, a deinosz, ami egyszerre csodálatos és rettenetes jelentésű.
Hát ilyen élményeket kínál az idei Verzió is, immár kilencedik alkalommal.
