Gent több szempont mellett azért is megfelelő helyszín egy ilyen volumenű kulturális eseménynek, mert méretéből adódóan a fesztivál összes helyszíne 10 percen belül elérhető biciklivel (márpedig itt csak bicikliben mérjük a távokat). Így az sem jelentett gondot, mikor csak 5 percem volt átérni egyik vetítésről a másikra. A fesztivál egyébként 50%-os kapacitáson futott és kezdetekor a sűrűn elhelyezett kézfertőtlenítőkön és megszabott ülésrenden kívül nem nagyon lehetett érezni a körülöttünk zajló pandémiapánikot. Ezt mutatta az is, hogy a Kinepolis előtti vörösszőnyeg sem szenvedett hiányt hírességekből, ugyanis olyan vendégek fordultak meg rajta, mint Maïwenn francia színésznő és rendező, Pedro Costa portugál származású rendező vagy Daan Stuyven, az Éden főszereplője.
Gent / fotó: Ölvedi Réka
Így volt szerencsém nekem is találkozni Viggo Mortensennel, akivel egy rövid beszélgetést hallgattam végig új filmje, a Falling vetítése után. A színész elárulta, hogy őt még egy világjárvány sem riasztja el attól, hogy új filmje premierjeit autóval kísérje végig egész Európán keresztül. Ez nem is csoda, hisz Mortensen most vállalt először írói és rendezői szerepet mindamellett, hogy ő komponálta a filmzenét, és nem utolsó sorban ő alakítja az egyik főszereplőt is.
A történet alapkonfliktusa egy apa-fia páros egyébként sem felhőtlen kapcsolatára épül, amely az idős apa betegsége és nehéz természete miatt fokozódik tovább. Generációs ellentétek, konzervatív és liberális családmodellek feszülnek egymásnak, miközben pontos képet kapunk korunk társadalmáról is. Törékeny emberi életek, a sors bosszúja, megbocsátás és elfogadás egymásba olvadó rétegként jelennek meg ebben a megindító történetben. Lance Henriksen rendkívül hitelesen alakítja a demens Willist, jól működik a közte és a végtelen türelmet árasztó John - Mortensen karaktere - közötti kimondatlan konfliktus is, amely a film vége felé pont akkor tetőzik, mikor már majdnem lemondtunk a drámai csúcspont lehetőségéről.
Falling
A Servants a 80-as évek Csehszlovákiájában játszódik és két teológiát tanuló fiú, Michal és Juraj drámáját mutatja be. A szoros barátságban álló ifjak egy kolostorban folytatják tanulmányaikat, azonban hamarosan távolodni kezdenek egymástól, ahogy egyikőjük belekeveredik egy titkos – és a kommunista rezsim által betiltott – szervezetbe. A diákok döntés elé kerülnek: fejet hajtanak a hatalomnak vagy kiállnak társaik és saját eszméik mellett. A film fekete-fehérre redukált színvilága és visszatérő szimmetrikus beállításai szépen tükrözik a kolostor rideg atmoszféráját, ezzel is megteremtve a történet sötét alaphangulatát. Csendes játszma veszi kezdetét hatalom, egyházi vezetők és diákok között, melyből nem lehet tudni ki kerül ki vesztesként.
2020-ban a Black Lives Matter mozgalom fellendülésével nem is lehetne aktuálisabb a White Riot, ami az 1976-ban formálódott RAR (Rock Against Racism) megalakulását és hatását mutatja be alapítótagok és zenekarok interjúin, illetve archív felvételeken keresztül. A 70-es években erősen nacionalista és náci eszméket követő brit National Front ellen, alulról szerveződő mozgalom az első olyan nagy tömegeket megmozgató törekvés volt, melyben fehérek és feketék együtt álltak ki az országban és az egész világon elhatalmasodó rasszista túlkapásokkal szemben.
White Riot
A film dinamikusan vezeti végig a nézőt a mozgalom körül szerveződő közösség törekvésein, és azon, milyen nehézségekkelkellett szembenézniük – olykor saját életüket kockáztatva. Mondanom sem kell, mennyi párhuzamot véltem felfedezni a rendőri túlkapásokban, a félelmen alapuló faji megkülönböztetés és az egyre erősödő nacionalista eszmékben azzal, ami ma zajlik körülöttünk.
Hasonlóan aktuális téma, az egyre szélesebb körökben ismert új földtörténeti korszak, az antropocén fogalma. Mivel engem személy szerint eléggé foglalkoztat a körülötte zajló diskurzus, nagyon kíváncsi lettem, mikor ezt a hívószót olvastam az egyébként német gyártású Space Dogs mellett. Bár a film mindössze 92 perc, kimondottan csak türelmes és erős idegzetű embereknek ajánlanám. A dokumentumfilm Laika történetéből kiindulva és vele párhuzamosan a mai Moszkva utcáit járó kóborkutyákon keresztül mutatja be, hogy az emberiség milyen erőszakos módon próbálja maga alá rendelni az állatvilágot saját céljai eléréséhez.
A farkastörvények uralta városi terek nyers életképei – melyeken a kutyákat síri csendben követjük – és a steril laboratóriumban készült cenzúrázatlan archív felvételek váltakozásai lassan emésztik fel a nézőt. Az orosz narrátor rövid monológjaiban olyan részletekbe avat be a minket a kezdeti űrprogramok alanyairól, amik bemutatják, milyen könnyen alakítható át bármilyen élőlény emberi játékszerré. A film vége fele a rendezők becsempésznek egy kis fekete humort, ami jól oldja azt a tehetetlen feszültséget, mely teljesen a nézőre ül, de ekkor is csak kínunkban nevetünk – és szörnyülködünk – az emberi természet gyarlóságán.
Space Dogs
A fesztiválon idén külön figyelmet kaptak a német filmek, melyek közül a Xaver Böhm rendezte O Beautiful Nightot sikerült elcsípnem. Böhm kontrasztos neonfényes Berlinjébe és Yuri hirtelen fordulatokat vett kalandjaiba abszolút felüdülés volt belecsöppenni. Még annak ellenére is, hogy a történet olyan témákat feszeget, mint az emberi halandóság, a halálhoz kötődő félelem vagy hogy mit meg nem teszünk ezért, hogy betöltsük az űrt, amit egy szerettünk távozása maga után hagyott.
A szintén ’New Voices’ kategóriában feltűnő Ghosts Isztambulba repít minket, ahol egy eseménydús napot élünk át, négy különböző hátterű karakter szemszögéből. Az olykor homályos fókuszok és az egyedi kameravezetés mögött azonban ott rejlik egy olyan összetett történet, mely egyszerre foglalkozik lélektani kérdésekkel, elnyomással, szegénységgel és túlélni akarással. Egy teljesen más kultúra mai, több rétegből álló drámája 90 percbe sűrítve.
Mivel már vagy egy éve nem láttam magyar filmet moziban, nagyon izgatott voltam, mikor megláttam Kocsis Ágnes Édenét a fesztivál programjában. A magyar-román-belga közreműködésben készült produkció 12 nemzetközi film mellett volt versenyben a fesztivál zsűrije által kiválasztott hivatalos válogatásban. A földi létre hiperérzékeny Éva belső vívódásait és az Édenbe – azaz a külvilágba – való vágyakozását a kamera sokáig távolról, hosszas snitteken keresztül figyeli, ám ahogy a terapeutájával való kapcsolata egyre elmélyül, közelebb kerülünk Évához is. A kezdetekben több szálon futó, közel két és fél órás film azonban túl egyirányúvá válik a végére, így több megválaszolatlan kérdést is hagy a nézőben.
Éden
Pedro Costa filmjei igaz emberi történeteket mutatnak be, amelyekben amatőr színészei általában magukat alakítva játsszák újra saját életük momentumait. A Vitalina Varela érzékeny portré egy özveggyé vált asszonyról, aki férje halála után válaszokat és megnyugvást keresve indul el annak temetésére. Hitébe kapaszkodva próbálja feldolgozni, miért hagyták el 40 évvel ezelőtt, miközben bárki, akivel találkozik azzal szembesíti, semmi keresnivalója nincs a városban és elhunyt férje házában. Vitalina belső vívódásait szinte felszentelik a kontrasztos – olykor reneszánsz festményekre hajazó – fénybeállítások, Lisszabon sejtelmes és sötét sikátorai pedig lassan emésztik fel a rajta keresztül haladókat.
A fesztivál programjának különleges ’Sound and Vision’ nevű válogatása több nagyon érdekes dokumentumfilmet is tartogatott. A két évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson utolsó testamentumaként idén megjelenő Last and First Men egy szürrealisztikus, audiovizuális utazás jelenünkből az emberiség jövőjébe. Az 1930-ban íródott sci-fi regényen alapuló történetre tökéletesen hangolja rá a nézőt Tilda Swinton narrálása. A vásznon geometrikus hegyekként feltűnő, robosztus beton építmények, és totemszerű, túlvilági lényeket ábrázoló sírkövek lassú, ritmikus váltakozásait látjuk. A hipnotizálóan lassú kameramozgások és a velük tökéletesen szinkronban lévő zenei etűdök egy teljesen más rezgésű elmeállapotba helyezik a nézőt.
Last and First Men
Ehhez hasonló élménnyel távoztam a Max Richter ’Sleep’ projektjét dokumentáló filmről is – bár meglehet, kicsit elfogult vagyok, mert az egyik kedvenc kortárs zeneszerzőmről van szó. Max Richter 2015-ben írt egy 8 és fél órás darabot, melyet (félig) alvó emberek tömege előtt, olyan helyeken adott elő, mint a Sydney Opera Ház, a Philharmonie de Paris, a Los Angeles-i Grand Park vagy az antwerpeni Miasszonyunk-katedrális.
Richter és a megszólaló résztvevők őszintén mesélnek a darab megszületésének körülményeiről és hatásairól. Egy zeneműről, ami a természetből és a matematikából vett minták alapján ritmikus ismétlődésekkel hangolódik rá az emberi agy hullámaira. Egy kollektív élményről, amit a résztvevők belső ébredéshez, újjászületéshez, a gyökerekkel való kapcsolódáshoz és szellemi utazáshoz hasonlítanak. Mindezek mellett olyan kérdések is felmerülnek a Max Richter's Sleep című dokumentumfilmben, hogy mit jelent a mai rohanó világban ennyire lelassulni, vagy hogy milyen érzés idegenekkel és ilyen sebezhető (alvó, meditatív) állapotból megélni egy ehhez hasonló közösségi élményt.
Ahogy az országban egyre komolyabb szigorításokat vezettek be (éttermek bezárása, éjfél utáni kijárási tilalom), úgy próbált meg adaptálódni a filmfesztivál is, hogy zavartalanul folytathassák a programokat. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a második héttől számos helyszínváltozás történt a nézői kapacitás optimalizálása miatt, szigorúbb ülésrendet vezettek be, illetve a fesztivál végére maradt díjátadók már csak online térben voltak követhetők. Minden kezdeti kétség és korlátozás ellenére nagyon örültem, hogy a tavalyi ismerkedés után idén nem kellett lemondanom a genti filmfesztiválról. Ha pedig ezek után is így, popcorn nélkül kell majd moziba járjunk, azt is túl fogjuk élni valahogy.
