Jelenleg ugyan az egész világ összes mozitermének alig egy-két százaléka alkalmas jó minőségű (legalább 2K felbontású) digitális vetítésre, számuk és arányuk azonban évről évre fokozódó iramban nő. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt is, hogy a digitális technikák mind nagyobb és nagyobb terepet hódítanak el maguknak a filmgyártás egyes mozzanataiból is, komolyan számolnunk kell azzal, hogy előbb-utóbb a hazai mozizásnak is át kell majd állnia az új technológiára. Jelenleg azonban az ilyen törekvések magyar viszonyok között megalapozatlanok és illuzórikusak, hiszen az utóbbi két évben a nézőszám számottevően csökkent, míg a mozik működtetésének költségei jelentősen növekedtek. A közeljövőben nem is várható, hogy ezek a tendenciák megforduljanak. Jelenleg tehát nem hogy fejlesztésre nincs pénzük az itthoni moziknak, de még fennmaradásuk is kérdésessé vált.
Ráadásul a digitális filmvetítés a nézőnek a legjobb esetben is csak a hagyományossal egyenértékű élményt ad, érezhető többletet egyáltalán nem nyújt. (Vannak ugyan, akik hisznek benne, hogy ez a megoldás számottevő léptékben el fogja terjeszteni majd a 3D-s, vagyis a térhatású mozizást, ez azonban megkérdőjelezhető jóslat. Hiszen a néző szempontjából tökéletesen azonos eljárások – Bodrossy Félix, a nemzetközileg is jegyzett újító filmoperatőr és rendező jóvoltából – már az ötvenes években színesítették a Toldi mozi műsorát, mintegy három évtizeddel ezelőtt meg az Ugocsa mozi is rendszeresen tartott ilyen vetítéseket, ezek azonban nem vonzottak új közönséget, nem hoztak kiemelkedő nézőszámokat.)
Mindezek figyelembevételével nem tűnik sem célszerűnek, sem lehetségesnek az, hogy a magyarországi mozisok belemenjenek egy olyan fejlesztésbe, aminek eredménye nem teszi vonzóbbá a szolgáltatást a nézők szemében, költségei viszont 20-30 millióra rúgnak. A vállalkozás másik buktatója az, hogy a digitális mozizásnak ma még nincs általánosan elfogadott szabványa, és mind a berendezések, mind a filmek konkurens gyártói olyan eltérő rendszereket működtetnek párhuzamosan, amelyek nem átjárhatók, és amelyek részegységeit nem lehet egyszerűen egymáshoz illeszteni.
Ahol fejlődőben van a digitális filmterjesztés, ott egyértelműen kiderül, hogy valódi haszonélvezői a forgalmazók. A vetítésre szolgáló digitális kópiák előállítási költsége ugyanis jóval alatta marad a hagyományos filmkópiákénak. Így van ez még akkor is, ha eredetileg filmkópia készül, és a költségeket megemeli az, hogy azt – moziminőségben – digitalizálni kell. (A forgalmazó számára természetesen az a legkedvezőbb eset, amikor az eredeti film végső változata maga is digitális kópián áll elő.) Az is csökkenti a terjesztők költségeit, hogy a digitális filmkópia – a technológia sajátosságaiból adódóan – nem használódik el: az egymást követő vetítések során minősége, állapota ugyanis nem romlik.
E tények ismeretében nem magától értetődő az a tapasztalati tény, hogy a forgalmazók gyakorlatilag a hagyományos kópiával azonos áron bocsátják a mozisok rendelkezésére a digitálisakat is. Nyugaton azonban létezik olyan gyakorlat, hogy a nagy terjesztők nem teszik teljes egészében zsebre az így keletkező hasznot, hanem annak egy bizonyos hányadát – egy szabályozott és ellenőrzött rendszer keretében – visszajuttatják a mozisokhoz, ezzel ösztönözve őket arra, hogy digitális vetítésre – is – tegyék alkalmassá a termeiket. Az átalakítás költségeinek nem jelentéktelen hányadát ez a forgalmazói extraprofitból képzett alap fedezi. (Ez persze nem tiszta jótékonykodás, hiszen ennek révén a forgalmazók – valamint az általuk előnyben részesített műszaki eljárások és berendezések szállítói – voltaképpen piacot építenek önmaguknak.)
Nincs sok jele annak, hogy az itteni forgalmazók is segíteni kívánnák ezt az átalakulást. A hazai art mozik műszaki fejlesztését szolgáló központi források néhány éve megnyíltak ugyan, de kiapadóban vannak. Így aztán érthető, hogy a magyar mozihálózat nemigen tud berendezkedni a csúcsminőségű digitális mozizásra. Próbálkozik viszont egy olyan lényegesen olcsóbb megoldással, amelynek kb. 1,3K-s felbontása 10-15 méternél nem szélesebb vásznak esetén lehetővé teszi annyira élvezhető és részletgazdag mozgóképek kivetítését, hogy azokat a laikus néző nemigen tudja megkülönböztetni a filmek kínálta élménytől. Ez az egyszerűsített rendszer sok szempontból eltér a valódi digitális mozitól, ezért jogosabb lenne, ha nem „D-mozi”-ként, hanem „E”, vagyis elektronikus moziként emlegetnénk.
Ez év végére a tervek és a – támogatásokat is figyelembe véve – reálisnak tűnő lehetőségek alapján 78 ilyen kivetítővel felszerelt és a jogosulatlan felhasználás, vagyis a kalózkodás ellen is védett technológiájú moziterem fog működni Magyarország 20 településén. Ez tehát felöleli majd a hazai művészmozik meghatározó hányadát. A következő kérdés az, hogy mit tudunk kezdeni ezzel a hálózattal. Tudunk-e általa a mainál vonzóbb kínálatot biztosítani a nézőknek?
Lesz-e film? Mennyi és milyen?
Az az alapkérdés, hogy szándékoznak-e a hazai forgalmazók ezzel a témával kiemelten foglalkozni, és változtatnak-e filmbehozatallal, illetve a hazai filmek forgalmazásával kapcsolatos üzletpolitikájukon.
A kevés kópiával indított vetítéssorozat eredményeként a vidéki nézőkhöz ma csak igen nagy késéssel jutnak el a filmek. Digitális és az elektronikus mozihálózatokban azonban lehetségesek egész országra kiterjedő premierek is, ami azt jelenti, hogy a filmekkel szinte minden mozit működtető városunkban akkor találkozhatnának a nézők, amikor azok éppen a közbeszéd tárgyai, amikor eseményszámba mennek. Nem mellesleg ez javíthatná a marketing hatékonyságát, és csökkenthetné a költségeit.
Európa és Amerika digitális mozihálózataiban a filmek mellett alternatív tartalmak is helyet kapnak a műsorokban. Neves hollywoodi rendezők – mások mellett Franco Zefirelli – bevonásával készülnek például digitális feldolgozások kiemelkedő operaelőadásokról, s ezek vetítései olyan közönségréteget is behoznak a moziba, amelynek tagjai egyébként csak elvétve fordulnak ott elő. Népszerűek a televíziós sorozatok évadzáró darabjai, melyekre egy-két nappal adásba kerülésük előtt – ráadásul együttes filmélményként mozikörnyezetben – sokan váltanak jegyet még emelt áron is. Vagy gondoljunk az idei nyár nagy eseményére: az olimpiára! Hányan beülnének a megnyitó és a záróünnepség moziléptékű élménye vagy a számunkra fontos döntök magyar résztvevőiért való közös szurkolás kedvéért, ha valamelyik forgalmazó meg tudna állapodni erről az érdekelt televíziós társaságokkal! És így tovább…
A hagyományos filmbeszerzési csatornák és módozatok mellett oda kellene figyelni például arra, hogy, teszem azt, Olaszország is emellett az átmeneti technika mellett kötelezte el magát, és elég sok olasz film megjelenik ilyen hordozón is. Sőt, ők egy olyan rendszert hoztak létre, amelynek eredményeként az új megjelenések mellett havonta egy klasszikus filmjüket is kiadják ilyen hordozón.
A legnagyobb távlatot azonban a hazai gyártású filmekhez való hozzáférés terén kínálja a rendszer. Nehéz lesz ugyan meggyőzni a játékfilmek alkotóit, producereit és a támogató szervezeteket arról, hogy a magyar filmek többségét nem 35 mm-es filmszalagon kellene közönség elé juttatni, hanem elektronikusan, de a mostanában elért nézőszámok tükrében azért komolyan megfontolandók a terjesztésre fordított költségek eltérő nagyságrendjei, miközben az országos bemutatók jóval több nézőt csábíthatnának be a mozikba.
Ezen a csatornán egyébként a nem fikciós filmalkotások is visszatalálhatnának a moziba, hiszen az ismeretterjesztő és a dokumentumfilmek, de a kísérleti és a kisjátékfilmek többsége amúgy is elektronikára készül, és nem lenne sokkal drágább nagyfelbontású technikával (például HDV formátumban) elkészíteni őket.
Ha végre rendeződne a nemzeti filmvagyon kezelése, és mód lenne a bele tartozó művek forgalmazására, ebben a hálózatban helyet kaphatnának azok is. Többletnyereséget jelentene, hogy a digitalizálás egyúttal olcsóbb formája a kópiák állagmegóvásának és felújításának is.
A kedvezőtlen tendenciák közepette a hazai művészmozik esélyei romlanak. Ha már egyszer kialakulhat egy ilyen komoly piaci szegmenset jelentő E-mozi-hálózat, akkor sürgősen és számos területre kiterjedően élni kellene az ebben rejlő többletlehetőségekkel. Ellenkező esetben ugyanis art mozijaink a műszaki fejlesztések dacára is elsorvadhatnak. Ha a hagyományos forgalmazók nem tudnának – vagy nem kívánnának – ilyen gyökeresen változtatni az üzletpolitikájukon, és nem szándékoznának ilyen nagymértékben kitágítani tevékenységi körüket, a mozisok előtt nem marad más lehetőség, mint az egymással való szoros gazdasági összefogás. Szindikátusi szerződés vagy közös vállalat révén voltaképpen maguk kéne forgalmazókká váljanak. A hazai mozizásnak egy ilyen jelentős hányada egységes fellépéssel közvetlenül is tárgyalhatna a gyártókkal, és maga is lebonyolíthatná a hálózaton belüli filmterjesztést. Hasonló szerveződéseket látunk Nyugaton is, és fontos adalékot jelent az is, hogy szerte a világon erősödnek a független filmelőállítók, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a hagyományos filmforgalmazó cégekhez és eljárásokhoz.
A mozit a digitalizálódás belekapcsolja az eszközök, a rendszerek és az átviteli csatornák integrálódásának folyamatába is. Miért ne kaphatna helyet a moziteremben egy árubemutató vagy továbbképzés, amelyet kiemelkedően jó minőségű élményt nyújtó dia- és filmvetítéssel lehet e technika alkalmazásával itt érdekesebbé tenni? Lenne fantázia abban, ha egy-egy kiemelkedő rendezvényt (például egy külföldi előadó egyedi koncertjét) egyidejűleg más városokban is követhetne – zárt hálózatban történő tévéközvetítés révén – az egybegyűlt közönség. (Ez érdemben nem is sértené a felvételt készítő és később sugárzó műsorszolgáltató érdekeit, hiszen majdani nézőinek csak elenyésző hányada látná ezen a csatornán előbb az eseményt, mint ahogy az adásba kerül. Ha meg siker lenne, valószínűleg ők is szívesen néznék újra, és a szájpropaganda révén akár több nézőt is ültethetnének a készülékek elé, mint ahányan maguktól is kíváncsiak lennének rá.) Fontos lenne, hogy a helyi közösség lényegbevágó ügyeinek is biztosítson teret a mozi. Ha például sokakat érintő és foglalkoztató kérdést tárgyal az önkormányzat, ülésének, vitájának a helyi televízió segítségével a moziban jóval nagyobb interaktív nyilvánossága lehet, mint ahányan a tanácsterembe beférnek. És így tovább…
A mozi megmaradásának és esetleges új virágkorának alapvető feltétele az, hogy az embereknek legyen igényük az együttlétre, az együttes élményekre. Úgy tűnik, hogy a kis technikai eszközök (mobil telefonok, gépkocsiban működtethető tévék és DVD-lejátszók, laptopok) kényelme és rugalmassága, a házimozik látványosan javuló minősége, a háló gyorsasága és más alternatív hozzáférési csatornák ellenhatása miatt a hagyományos filmkínálat önmagában nem tudja visszacsalogatni a nézőket. A választék bővítése mellett tehát csak az hozhat kibontakozást, ha a mozi sok ügyben felkeresésre érdemes, közösségi találkahellyé válik. Meg kell találni, ki kell munkálni, el kell fogadtatni azt az új szerepet, amit be tud tölteni a helyi közösség életében. Erre a funkcióváltásra az E-mozi is alkalmas, és kötelez is bennünket.
Minél többen teszik meg, és minél szélesebb körben tudatosul, hogy a helyi közösségeknek nem pusztán a filmnézés, hanem a maguk számos további érdekében szintúgy szükségük van a mozira, annál nagyobb az esély, hogy – viszonylag elfogadható költségekkel – vissza lehessen állítani a magyarországi mozizást legalább a városokban.
És ha egyszer úgy tetszik majd a sikerfilmek forgalmazóinak, hogy leállítják a filmkópiák terjesztését, s mindenkire rákényszerítenek egy drága, digitális rendszert, jobban bízhatunk egy olyan önkormányzat, illetve egy olyan központi alap segítségében, amelynek döntéshozói újra fontosnak érzik a mozit.
Budapest, 2008. május 31.
Duló Károly
filmrendező, az FFSZ elnöke
