A hivatásos filmkészítők és a jó értelemben vett amatőrök között annyi különbség mindenképpen felfedezhető, hogy utóbbiakat nem kötik a filmiskola írott technikai és íratlan presztizsbeli szabályai. Így bár jártasságok és precizitás tekintetében elmaradnak a filmiskolások mögött, kísérletező kedv és szabadságfok dolgában időnként simán rávernek képzett társaikra. A lelkesedés és a határtalanság ugyan nem feltétlen hoz létre mesterműveket, az eredmény azonban igenis továbbgondolásra méltó.

Az egri Eszterházy Károly Főiskola rajz és vizuális kommunikáció, művelődésszervező és kommunikáció szakosai például különböző okokból nyúltak kamera után. A film, mint eszköz, más és más feladatok megoldásában segédkezett. Amennyire áthatja az itt készült munkákat a szabad kísérletezés vágya, annyira jellemző rájuk a mindig hálás, ámde sablonos témák szerepeltetése is. Emberi nyomorúság, kétes csövesromantika képezi Kovács Alida  „Én meg ilyen vagyok” című filmjének alapját, míg Kovács Attila és Petrovánszki Norbert Nagyon kemények a dolgok című tanulmánya némi gimnazista humorral színezi a zavarában minden második közlését „Megmondom őszintén”-nel nyomatékosító csákányos ember portréjának egyébként sötétre sikeredett képsorait. Lénárt László Vég-tagja viszont egyenesen a kábítószeresek „nagylátószögű” világába repít. A sokdramaturgos film zaklatott nyitó képsora amatőr felelet Török Feri Cipők-jeire. Lábak, kezek, sőt fejek, mint végtagok kapcsolt és önálló léte vezet a heroinista vérreál búcsúleveléig. Flash-léptékűek Szerdahelyi László munkái is. Az utca a kis kitérőjét öröklétbe fordító fiú története, akivel kibánik az Idő, s minduntalan visszahelyezi fél perccel korábbi állapotába, így a Dj Vadim ritmusaira felpörgetett küzdelem hőse sohasem kerülhet végleg felpaprikázott kedvese karjaiba. A Lénárt Lászlóval koprodukált Írás-Kép celluloidra rögzített verskísérői a Tér-Idő kontinuumot házfalak, betonerdő és elhagyott vasúti kocsi hármasával megspékelő képkonzervek. Valamiféle fogság-metaforát kínál Perényi Rita egyenként is kompozíció értékű fotóit mozgásba lendítő Blekusza, ahol a lány saját, makacsul képcsapdában időző tükörképével harcol. Téma és hatás, azaz nagy kérdések feltérképezése az ELTE filmelmélet és filmtörténet szakát képviselő Simonyi Balázs munkáiban is. A Puzzle a kirakós játék kockáin önmagát megjelenítő öregasszony kép a képben története, míg a Mennyország a Kispál és a borz azonos című dalának fájdalmasan reálra kreált sajátos felfogásban megrendezett klipje. A nagyüzemi disznóvágás vágóhídi húspiros „idillje” még a legfalánkabb húsevőket is elrettenti – legalább egy percre.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziórendező, kameraman szakosai, túl a dramaturgián, beszélő képekkel és ügyesen elhelyezett vizuális trükkökkel kommunikálnak. Dobos Tamás kamerája a Rozsdában szinte szerelmes plánokkal kíséri végig néma, vöröshajú hősnőjét, Nagy Viktor apagyilkos Határban-ja pedig rafinált figyelőállásokból, visszapillantó-tükörből, függöny mögül, vállon keresztül játszadozik a fiú sztorijával, aki nem szerette a foghagymás kamillateát. Rutinfeladatképp némi ujjgyakorlat: a televíziórendező, műsorvezető szakosok Örkény egyperceseit vették össztűz alá, háromtól akár tizenöt percig nyújtható terjedelemben. Az alig változó stábban főleg csak a szerepek cserélődnek, míg a kamera túloldalán, azaz a játéktérben, a hazai nagyok. Hegedűs D. Géza, mint Úristen tevékenykedik, Szervét Tibor hozza a jól bevált amerikás magyart, Kulka János megkapja az öregedő Casanovát, Gálvölgyi meg luxus sírhely után talpal.

Meg Rickards: A-Zu-Re
Az utolsó jogán az „így filmeztek ti” kategória képviseletében a The London Film School majd három órás válogatása zárta a fesztivált. Természetesen mindenki a maga háza táján söpröget szívesen, vagyis előkerülnek a szürke ködbe burkolt angol főváros „színes” problémái. A szegény-negyed fekete gyermekeit óhatatlanul beszippantja a jövedelmező maffiahálózat, ám az A-Zu-Re (Meg Rickards) kékszemű gyerekhőse egy ügyes huszárvágással visszatér az oltalmat adó ártatlanság korába, ahol a homokvár az egyetlen valóság. Ha már Mira Nair úgy megreklámozta az indiai szerelmet a mozivásznon, hát ifjú névrokona, Anjali Nair sem hagyhatta parlagon heverni a témát. A Black Nor White-ban megmutatta a másik oldalt, vagyis filmre vette, mi történik, ha a hagyomány ellentmondásba keveredik a szerelemmel, s az újdonsült férjet egykori szép fehérbőrű szeretője után emészti a vágy. A sztártéma a csatornán túl is az Idő és Lét kérdései. Valóság és képzelet határán egyensúlyoz a Dead End Story (Carlos Armella). A bolondok házába zárt túlélő az analízis során nem csak azt tudja meg magáról, hogy a szerelem okozta gyűlöletbetegség hozta létre agyában a halálos tumort, de azt is, hogy saját barátnője robbantotta fel egy épületnyi ember társaságában. A miértek folytatása odaát van. Rendesen megkeveredik Jonathan Bentovim Machine-jának időgép készítője is, aki a kutyafürdető biciklis hétköznapokból egyenest a holnap tegnapi szituációjába repíti magát, ahogy a bábanimációs The Bridge (Gaston Dupoy) vándora is múltba fordul. A híd szobrainak különös bosszújaként a kései járókelőt berántja a hely szelleme, a macskakővel együtt a világ is kifordul önmagából, s a párhuzamos festett valóság örökre foglyul ejt.