Wéber Kata: Meglepődtem, mert nem szoktak ilyen felkérések jönni. Valószínűleg ez összefüggésben van azzal, hogy nem vagyok celeb, olyan értelemben, hogy soha nem éltem azt a társasági életet, amiből kapcsolatok és munkák következhetnének, illetve utasítottam már vissza olyan megkeresést, aminek az lett volna a következménye, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Azt hiszem, nem is vagyok olyan típusú ember, aki azokat az igényeket tudná kiszolgálni. Nagypapám mindig azt mondta, a Katalin napokra el kell menni. Nem mondhatom, hogy megfogadtam a tanácsát. Interjút még soha nem utasítottam vissza.
filmhu: Miért jelentkeztél a Színház és Filmművészeti Egyetemre és kihez jártál?
W.K.: Benedek Miklós osztályába jártam, többek között Stevanovits Angéla, Szanitter Dávid, Sztankai Orsolya, Balázs Zoltán, Chován Gábor és Sás Peti voltak az osztálytársaim. Kiskoromban egyszer elhitték, hogy sírok, amikor nem sírtam. Ez volt az első ilyen élményem, nem értettem, hogy vehették ezt komolyan? Ez az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy van valamilyen rejtett képessége. Tizenkét évesen Mácsai Pál egyik rendezésében szerepeltem, a gimnázium utolsó évében pedig Rajkai Zoltán és Zsámbéki Gábor bíztattak, hogy felvételizzek. Emlékszem, amikor a legelső alkalommal a színjátszókörben jártam, a gyerekek a Tirtill és Mirtill történetét próbálták és én elaludtam, végigaludtam az egész színjátszókört. Valamiféle megnyugvás töltött el attól, hogy ott semmi sem valóságos, mindent szabad, ott biztonságban vagyok. Valahogy megérkeztem.
filmhu: Ez a biztonságérzés még mindig megvan?
W.K.: A dologgal kapcsolatban nincs kétségem. Hogy mit jelent alkotni, illetve, hogy én egy alkotó ember vagyok, hogy nekem ehhez van valódi közöm, ez az a felismerés, ami nem tud kiveszni belőlem. Az, hogy mibe invesztálsz, hogy milyen ideológiának a szolgálatába állítod magad, az már egy sokkal nehezebb kérdés, abban az ember sokszor elbizonytalanodik közel tíz év munka után. Miközben folyamatosan azért gürizel, hogy megmaradj a szakmádban, ami nem könnyű - ezt bizonyítandó elég végigmenni az osztálytársaim névsorán. A Főiskolán annak a bizonyítékát akarod megkapni, hogy tehetséges vagy, azután pedig annak, hogy minden szakmabéli, akikkel te szeretnél együtt dolgozni, viszonozza ezt a vágyat. Amikor mindezeken túl vagy, akkor hasít beléd a kérdés, hogy kinek ésmit mondasz azzal, amit csinálsz és milyen üzeneteket és esztétikákat szolgálsz. Könnyű elbizonytalanodni. Legalábbis velem így történt.
filmhu: Ilyen szempontból eléggé kiszolgáltatott ez a szerepkör, hiszen Magyarországon felkéréseket sem nagyon lehet visszautasítani, illetve színészként a rendezőnek, a színházadnak is ki vagy szolgáltatva.
W.K.: Igen, ez valóban egy szolgai szakma, ha innen nézed. De valójában, ha onnan nézed, hogy te egy autonóm alkotó vagy, aki azt csinál, amit akar, akkor ez a világ legszabadabb szakmája. Az ellentét, ami a két nézőpont között feszül, a szerint oldódik fel, hogy ki-hogyan dolgozik és ki mit tekint színésznek és színészetnek. Van a szórakoztató műfaj, ami erős hagyományokra, sztenderd elvárásokra épül, illusztratíve folyik a munka, és van, amikor teljesen új dolgot hozol létre. Ha megnézed, hogy milyen színházi formák vannak ma külföldön, vagy egy úgynevezett kísérleti színházban mit tartanak színészetnek, színészi munkának és hogyan dolgoznak - ez a világ legszabadabb alkotói munkája is lehet. A kérdés az, hogy hogyan, kikkel és milyen körülmények között tudod megőrizni azt az autonómiát, amire szükséged van. Mindenkinek máshol van ez a határ. Van, aki odáig érzi a felelősségét, hogy hogyan játsza el az adott szerepet és van, aki odáig, hogy miről szól a darab. És van, aki odáig is, hogy kell-e százötvenedszerre eljátszani a Rómeó és Júliát pontosan ugyanúgy, vagy új darabokat kell csinálni, új dolgokról beszélni. Ezek a nagy különbségek, az ember sok év alatt rájön, hogy õ hova tartozik és mit tekint személyes felelősségének.
filmhu: Azt gondolod, hogy a színészek nagy részében megfogalmazódik az autonómia iránti igény?
W.K.: Nem. Azt gondolom, hogy nem.
filmhu: És neked ezt sikerül keresztülvinned a Radnótiban?
W.K.: A Radnóti az egy nagyon toleráns hely, és ez az első számú dolog, amit szeretek benne. A második pedig az, hogy Bálint András és Valló Péter irányításával meg tud maradni egy szórakoztató-és művész-színház közötti mesgyén és e mellett konzekvensen kitart, erős esztétikával. Tehát önazonos, és én ezt szeretem. Én ehhez képest önmagamat egy kísérletezőbb és kevésbé hagyománytisztelő embernek érzem, a Radnótiban az a jó, hogy megengedi nekem ezeket a kihágásokat. Korábban lett volna alkalmam itthagyni ezt a színházat és olyan társulatban dolgozni - akár külföldön - ahol kísérletező jellegű a színészi munka, de ők a társadalom perifériáján élnek, ami olyan szintű bizonytalansággal töltene el engem, amiben ennyi idősen már képtelen lennék létezni. Nem tartom ezt hazug választásnak és hálás vagyok a Radnótinak, amiért megtűr engem, és talán értéknek is látja bennem a másságomat. Engedik, hogy kalandozzak, elmenjek turnézni az ex-Krétakörösökkel, elmenjek workshopokra, hogy keresgéljek, egyetemre járjak. Nagyon sokat tanultam a Radnótiban a színészektől és a rendezőktől. Igazán minőségi társulatnak látom, néhány zseniális színész kollégával.
filmhu: A Főiskolára elsőre felvettek?
W.K.: Igen. Sajnos. Nagyon korán kaptam meg ezt a sokkot.
Fotó: Valuska Gábor
filmhu: Azt a sokkot, hogy kiválasztott vagy, vagy azt, ami ott ért?
W.K.: Nagyon sok évig tartott földolgozni azt, hogy pont engem választottak ki rengeteg ember közül, 17 és fél évesen. Hosszú idő kell ahhoz, hogy felfogd, mi ez a szakma, ahhoz képest, amiről álmodtál. Ez hátrány, ugyanakkor nyilván előny is, hiszen fiatalon kerülsz ki, nem sajnálod magad, beáldozol éveket arra, hogy menjél valakivel, leszakadj róla, másvalakivel menjél, ne legyen munkád, nagyon sok munkád legyen, mindig hajnalban fejezd be a napod. A kanyarokat könnyebb bevenni 23 évesen és nehezebb 27 évesen.
filmhu: Mi az, amiben másra számítottál a Főiskolával kapcsolatban?
W.K.: Én egy sokkal kísérletibb, sokkal felfedezőbb útra számítottam. Ehhez képest nagyon hamar kellett megfelelni hagyományos színházi elvárásoknak, mint, hogy hogyan tudsz éneklés közben táncolni és hogyan tudsz elmondani egy nagyon hosszú verset. Ezek technikák. Én mindig úgy gondolkodtam, hogy a technika csak arra való, hogy valamit megtalálj. Soha nem lehet tökéletes és soha nem rólad szól. Nem találkoztam ott a számításaimmal. Szerintem akkor kell a technika, amikor már vagy valamilyen, amibe be tudod ezeket építeni. Akkor viszont én még nem voltam valamilyen, arra lett volna szükségem, hogy kiteljesedjek, mint személyiség és mint alkotó ember. Nagyon korán voltak olyan elvárások, amiknek nem akartam megfelelni és ezért nem is feleltem meg nekik. Ezzel a hozzáállással azonban nem jutottam messzire. Voltak bepótolnivalóim.
filmhu: Te melyik munkáidnál érezted azt, hogy autonóm alkotóként vagy jelen?
W.K.: Ilyen élmény volt, amikor éveken keresztül nyaranta egy nemzetközi színészcsapattal dolgoztam Svédországban, az Institutet för Scenkonst irányításával. Aztán amikor 2009-ben elkészítettük a Nehéz Istennek lenni című előadást Mundruczó Kornél rendezésében. Ott a darabot is együtt írtuk, volt egy erős storyline, és annak alapján improvizáltunk jeleneteket. Ellentétben a színházi hagyománnyal, amikor üres térben kezdesz el dolgozni, ott egy teljesen kész, kellékekkel berendezett díszletbe csöppentünk bele, már az első próbanapon. Körülbelül le volt fektetve, hogy ki kicsoda, de a saját múltunkat, a saját történetünket mi gyűjtöttük, és együtt dolgoztuk ki a jeleneteket is. Ez ilyen értelemben egy sokkal egyenrangúbb alkotói munka, viszont megvan az a veszélye, hogy nem készül el, vagy nem olyan lesz a végeredmény. Olyan, mintha nem lenne biztonsági háló. De a Radnótin belül is sok ilyen élményem van, Zsótér Sándorral, Rába Rolanddal vagy Valló Péterrel való közös munkák során.
filmhu: Sokszor játszottátok külföldön a Nehéz Istennek lenni c. darabot. Éreztél különbséget a fogadtatásban, akár a nyelvi korlátok, akár a kulturális különbségek miatt?
W.K.:. Tény és való, hogy a Nehéz Istennek lenni olyan provokatív előadás lett, hogy a turnék alkalmával még erősebben lehetett érezni a kulturális különbségeket. Míg Portugáliában végigröhögték az előadást, főleg az extrémitást és a feketehumort érezték ki a darabból és úgy nézték, mint egy Tarantino filmet, Észtországban például hideg és durva jelzőkkel illették. Ezeket a reflexiókat az első pillanattól kezdve érzed a színpadon, ami nem kis kihívás.
filmhu: Kívülről úgy tűnik nekem, hogy elkényeztetnek Téged a rendezők, nagyon izgalmas szerepeket kapsz. Ezt Te is így érzed?
W.K.: Persze, engem elkényeztetett az élet! Kivéve azokat az éveket, amikor nem dolgoztam. De ez egy ilyen szakma. Azokban az években tanultam meg megbecsülni a munkákat, amiket kapok. A színészet is hullámvasút.
filmhu: Látsz valami közöset ezekben a szerepekben? Én a karakterek alapján nem tudlak beskatulyázni, te hogy érzed, milyen típusú karaktereknél gondolnak rád? Vagy inkább a rendezők felől érdemes közelíteni?
W.K.: Hál’Istennek mindenki mást lát bennem. Más, amikor egy helyes parlamenti gyorsírónőt játszom Térey Protokolljában Fekete Ernővel, és amikor egy magyar kurvát Láng Annamarival, vagy Füst Milán Vilmáját Szász Jánosnál. Van egy nagyon igaz mondat, miszerint az ember egy életen át keresi a jelentését. Ez engem nagyon eltalált, mostanában sokat gondolkozom ezen, mert az ember ebben a szakmában folyamatosan szembesül azzal, hogy minek látják. Sok éven keresztül nem tudod megfogni, hogy milyennek látnak és azt sem, hogy milyen vagy, majd elkezd tapinthatóvá válni. Engem van, aki vagánynak lát, van, aki áldozat típusnak, van, aki hidegnek, van, aki erotikusnak, van aki csúnyának, van aki szépnek – szóval sokféle impulzus jön kívülről. Ami biztos nem vagyok, az egyre karakteresebben körvonalazódik, nem vagyok középút, nagyon ritkán jelentem azt, amit megszoktunk. Ebből adódnak problémáim is, hogy nem vagyok könnyen megfejthető, nem vagyok egyértelmű. Magamról per pillanat ez a legerősebb élményem.
filmhu: Megnézve a szerepeidet, legalábbis azokat, amikben láttalak, az anya, illetve a meddő nő szerepkör sokszor visszatér. Már tíz évvel ezelőtt, a Szép napok-ban is anyát játszottál, pedig akkor még egyáltalán nem tartoztál abba a korosztályba…
W.K.: Igen, ez a kérdéskör, hogy mit jelent anyának lenni akkor egyáltalán nem volt a fejemben. De jó esetben minden ilyen megkeresés és munka által többet tudsz meg magadról, olyan dolgokat, amikhez nem is tudtad, hogy közöd lehet. Számomra az is ilyen meglepő ötlet volt, amikor Rába Roland tavaly rám osztotta a Yerma címszerepét. A színdarabnál, és azt hiszem a Szép napoknál is az volt a megoldásom, hogy az ügy a lényeg, az, hogy egy ügye van valakinek, amiért foggal-körömmel harcol, a gyerek az ennek a kifejeződése, de ez behelyettesíthető. Ez pedig nagyon igaz rám, ebben magamra ismerek, és talán megvan a kulcs, olyan nőkaraktereket látnak bennem, akik elszántan tudnak harcolni valamiért, amiben szívből hisznek. Mindkét karaktert megszerettem. Nagyon erős és magányos nők, akik azonban túl későn látják be a tévedéseiket.
filmhu: Elég sok nagyon kemény, nagyon drámai szerepet játszol. Petrik Andrea mondta nemrég egy interjúban, hogy vissza kell vennie a szerepek túlzott átéléséből, mert azt érzi, hogy két év múlva ki fog égni. Te mennyire halsz ezekbe bele, vagy mennyire kezeled tudatos síkon?
W.K.: Ezzel nagyon nehezen bírkóztam meg, mindaddig, míg egy munkanélküli időszakban elmentem Svédországba egy csapattal dolgozni és azután nyaranta visszajártam oda. Ők nagyon más metódussal dolgoznak, mint mi, sokkal fizikaibb színházat csinálnak, nagyon ritkán beszélnek az érzelmekről a próbaidőszak folyamán, sokkal inkább irányokról, dinamikákról beszélnek, kicsit úgy, mintha zenészek lennének. Ez a látásmód, ez a módszer és ez a szabadságfok nekem nagyon sokat segített, mert levette azt a terhet rólam, hogy minden alkalommal a saját személyiségem problémáinak tekintsem azt, ami a színpadon zajlik. Ezáltal nagyobb szabadságom lett a munkámban és lekerült rólam a bűntudat, ami előtte gyakran nyomasztott. Egy biztos: ha eljátszol egy karaktert, azt nem tudod nem te csinálni. A paradox az, hogy nem tudsz kilépni a saját élményeidből, viszont, ha azokból dolgozol, akkor belehalsz. De ha ezt valahogy munkaeszköznek tudod tekinteni, nem úgy tekintesz rá, mint egy érzésre, amit megtermeltél, hanem inkább valahogy úgy, mint amikor kiadsz egy hangot, onnantól nem telepszik rád ez a dolog. Magyarországon sokszor bevonják a rendezők a vélt vagy valós személyiségedet az instruálásba, ami nem vezet jóra. A színház nem a szavakról szól. Az én testem, lelkem és hangom egy hangszer, amit megpróbálok használni, az instrukciók mentén. De az én személyiségemhez, a lelkemhez, a magánéletemhez neked, mint rendezőnek nincs közöd. A lélek ennél szabadabb dolog, és az istenihez van köze. Az érzelmek illékonyak és tűnékenyek, ma hiába próbálod visszahívni azt, amit tegnap éreztél a színpadon egy adott jelenetben, a befektetett munka az, ami bennmarad. Ezért jó, ha van a színészetben praktikum, van benne technika is, amivel nem az ügyeskedésre gondolok. Jó, hogyha - miközben nap mint nap a személyiségemmel kell felelnem a munkámért - nem fullad kudarcba egy előadás azért, mert ma valaki beszólt nekem az utcán. Persze hit nélkül az egész mit sem ér.
filmhu: Hogyan készülsz a szerepeidre?
W.B.: Attól függ. A Nehéz Istennek lenni esetében rengeteget kutattunk, mindenkinek konkrét élettörténeteket kellett összeraknia majd azt fikcióvá formálnia, két hét alatt ki kellett találnod, hogy te ki vagy, honnan jöttél, milyen cuccokban vagy, mi a történeted, hogy kerültél a kamionra. A klasszikus színházi szerepek mások, ott van egy előre megírt anyag, előre megírt mondatok, ez egy ideig egy börtön számodra, mert nem mondhatsz mast. Ott az a nagy feladat, hogy ezt addig rágd, míg a magadévá nem teszed és meg nem nyílik a szöveg alatti tartalom. Az előbbinél a baromi nagy szabadságból kell valamilyen módon keretet csinálni, az utóbbinál át kell törni a keretet és megtalálni benne a szabadságod.– ez két ellentétes irányú folyamat.
filmhu: Mivel töltöd az előadások előtti perceket?
W.K.: Ebben nagyon rossz vagyok, a becsúszó típusba tartozom. Az utolsó-utáni pillanatban az öltözőből lerohanva, még három rendkívül fontos dolgot megbeszélve, majd rájövök, hogy valahol elhagytam a cipőmet viszont az órám még rajtam van. Azt hiszem, engem ez spannol, a lehetetlen és az utolsó pillanatos megoldások.
filmhu: És hogy állsz a váratlan helyzetekkel?
W.K.: Ügyesebb vagyok, ha kevés idő van valamire. Olyan vagyok, aki hirtelen nagyon és hirtelen nagyon nem. Leraknak, elalszom, utána meg mint a taxióra.
filmhu: Az Apacsok kapcsán megtapasztalhattad, hogy milyen ugyanazt a szerepet eljátszani filmen és színpadon. Mennyiben kell máshogyan megközelíteni a két műfajt?
W.K.: A színpadi színészet szabályai teljesen mások, mint a filmszínészeté. Alapvetően más formákat és más méreteket keresel ugyanannak a dolognak a kifejezésére, hiszen a filmen van egy kis négyzetnyi területed arra, hogy kifejezd ugyanazt, amire a színpadon egy hatalmas tér áll rendelkezésre. A film az, ami éppen akkor vagy. A színpadon neked és a partnerednek kell megteremteni a feszültséget, életre hívni a fordulatokat és a drámát. A filmben rengeteg minden segít ebben – a vágás, a fény, az operatőr, a hang. Azt hiszem azzal, hogy Feri (Török Ferenc rendező – a szerk.) megtartotta a színházban használt jelzésszerű díszletet, automatikusan megmaradt némi teátralitás a filmben.
filmhu: Olvastam, hogy 2010-ben kezdted a doktori iskolát, a dolgozatod címe Rejtett progresszió a színházi munkában. Mit takar ez a téma?
W.K.: Gyakran foglalkozunk azzal, hogy mitől lesz jó egy színházi produkció vagy egy színész, de nagyon ritkán foglalkozunk azzal, hogy ezt hogyan képes megismételni ötször, tízszer vagy százszor. Illetve azzal sem igazán foglalkozunk, hogy ezek által az ismétlések által hogyan változik az egész. Ezeket a változásokat nem tekintjük a dolog részének, márpedig erre szerintem sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelni a próbaidőszak alatt és ez után is. Hogy pontosan mit értünk az alatt egy próbán, hogy valamit csinálj meg ‘ugyanúgy’. Vagy miért van az, hogy játszom egy jelenetet, ugyanazt a poharat ugyanúgy veszem fel, ugyanúgy iszom belőle és pontosan ugyanúgy rakom le, ugyanabban a szögben, és amikor a rendező megnézi a 15. előadást azt mondja, hogy ma kurva jól ittad meg azt a pohár vizet, a 35-nél pedig azt mondja, hogy ma nagyon szomorúan ittad meg azt a pohár vizet, holott formailag ugyanaz történik. Ezek az apró dolgok összeadódnak és azt eredményezik, hogy az adott előadás a századikra sokkal job vagy sokkal rosszabb lesz. Szerintem az erről való gondolkodás nagyon fontos része a színészi munkának és része kellene legyen a módszertannak is.
filmhu: És mindig egybevágnak az érzéseid a visszajelzésekkel?
W.K.: Nem, abszolút nem. Amiről az ember azt gondolja, hogy ez most tök szar volt, ahhoz kapja általában a legtöbb gratulációt.
