A programot idén július 21. és 24. között rendezték meg, ezúttal a lengyel vidéken, a Fregatában, ami egy Wrocławtól másfél órányi autóútra lévő tóparti szállás. Festői erdők veszik körbe, a tóban hivatalosan csak csónakázni lehet, de valójában úszásra is alkalmas volt, ám akit elriasztott a horgászok látványa, választhatta a jacuzzit is. Az időjárással is mázlink volt, így szinte végig a teraszon beszélgettünk, kivéve amikor a négy filmet vetítették a társalgóban.
Csütörtökön este érkeztünk: ki-ki hozta a saját nemzeti italát, melyeknek a javát aznap este ismerkedés gyanánt ki is próbáltuk, ami meglehetősen tömény kezdése volt a programnak, mivel a hosszú vonat- vagy repülőút napja után kialvatlanul és másnaposan keltünk (ami persze aztán a többi reggelen is megismétlődött). Elvileg a filmkritika és a filmes újságírás helyzetéről is kellett volna értekeznünk ezen a hétvégén, de ez végül elmaradt, ám alighanem senki nem bánta, mivel az ilyen diskurzusok általában a szakma egyre gyarapodó nehézségeiről szólnak és nem tesznek jót a hangulatnak. Tartalmas, olykor hajnalig tartó beszélgetésekből mindenesetre nem volt hiány, így vasárnap már az a téma dominálta az el-elakadozó, egyre törtebb angolságú csevegéseket, hogy mennyire elfáradtunk addigra. Egész hétvégén sülve-főve együtt voltunk, szó szerint: mi főztünk magunkra és a meghívott rendezőkre, bár mivel az EFA által delegált szervezőkkel és a végig marasztalt direktorokkal együtt 20 fő is összegyűlt, az étel seperc alatt az asztalokra került.
A buli-hangulatot az első film, a péntek délelőtt vetített All These Sleepless Nights is segített megalapozni, melynek címe (Ezek az álmatlan éjszakák) a rendezvény mottója is lehetett volna. A lengyelek hazai pályán kezdtek Michał Marczak (Fuck for Forest) Varsóban játszódó második egész estés munkájával, ami elnyerte a legjobb külföldi dokumentumfilmnek járó díjat a Sundance-en. A mozi a kortárs varsói huszonévesek éjszakai életét mutatja be, és feszegeti a dokumentumfilm határait, amivel élénk diskurzust generált a jelenlévő kritikusok között is arról, hogy mitől lesz valami doksi. Ez a doku ugyanis elképesztően látványos, olyan, mint egy egész estés videoklip: az általában bulizó és táncoló főhősöket Steadicam követi mindenhová. Mintha Harmony Korine vagy Larry Clark írták volna filmre Bret Easton Ellis kultregényét, a Nullánál is kevesebbet, a szkriptet pedig Gaspar Noé rendezte volna meg a Visszafordíthatatlan stílusában: a kamera folyton ott legyeskedik a főhősök körül, a hosszú követőfelvételek ráadásul nem is öncélúak, mivel a bemindenezve bulizó fiatalok hangulatát és nézőpontját rekonstruálják. A Steadicam kameramunka zsigeri szinten képes átadni a szereplők életérzését, bevonzza a nézőt a világukba.
Az egyik kritikus felvetette, hogy ennyire erővel a Star Wars is dokumentumfilm, mert George Lucas élénk fantáziájáról szól. A vita konklúziójaként végül arra jutottunk, hogy dokumentumfilmek is ugyanúgy meg vannak rendezve, mint a fikciós mozik, a különbség, hogy előbbieket igaznak deklarálják, a szereplőik nem kapnak fizetést. A filmbeli szereplőknél alig idősebb Marczak arról beszélt, hogy egy valós szakítást dokumentált hosszú hónapok munkájával, azaz nem vitt fikciós elemeket a történetbe, viszont a nagy Steadicam értelemszerűen befolyásolta az alanyok viselkedését. A munkáját ráadásul nem csak nemzedéki közérzetfilmnek szánta, de Varsó portréjának is, ami szerinte nyitottabb, kozmopolitább várossá vált az utóbbi években.
Actor Martinez
A péntek esti film találó double feature párost alkotott az All These Sleepless Nights-cal, mivel a Rotterdamból és Tribecából hozott Actor Martinez is hibrid, amiről nehéz eldönteni, dokumentarista-e vagy fikciós. A film meglehetősen mókás koncepcióra épül: Mike Ott és Nathan Silver amerikai indie rendezőket egy középkorú, szerelőként melózó reménybeli színész kérte fel, hogy forgassanak róla portrét. Ott és Silver nagy ziccert hagytak volna ki, ha visszautasítják a melót, azonban sajnos kevés találó ötletük volt arra nézve, hogy mivel tudnák érdekessé tenni a mindössze 75 perces játékidőt. A rendezők közül Ott jött el vacsorára, ám a filmről nem is nagyon beszélgettünk vele, ami érthető, mivel alig volt miről.
A szombati két mozi is nagyjából hasonló színvonalon mozgott, ami azzal is magyarázható, hogy a szervezők olyan filmeket választottak, amelyeknek a rendezőit meg tudták hívni erre a hétvégére, és a kezdők persze szívesebben utazgatnak promotálni a munkáikat, mint a neves veteránok. A szombat délelőtti vetítés retrospektív volt: a Little Baby Jesus of Flandr 2011-es film, amire mindössze 86-an szavaztak az imdb.com-on. Ez volt Gust Van den Berghe annak idején Cannes-ban Arany Kamera díjra jelölt debütálása, aki Lucifer című új filmjével szerepelt a fesztivál programjában.
Amit a trailerét látva szívesebben megnéztünk volna, de azt mondják, csak mozivásznon működik a kör alakú képkivágatban mutatott alkotás. Nem volt kevésbé egyedi és kísérletező a Little Baby Jesus of Flandr (Flandria kis jézusa) sem, ami egy archaikus, folklorisztikus és vallásos színdarab moziváltozata egy értelmi fogyatékos színtársulat alakításában. Ahogy azt a vetítés után a direktor is megerősítette, a film hosszú beállításait és tájképeit például Jancsó és Tarr is inspirálták. Ha jó mozinak nem is neveznénk, a Little Baby Jesus of Flandr legalább üdítően szokatlan filmélmény volt: a rendező szerint a flamandoknál ez a film is beépült a helyi hagyományokba, minden évben rendeznek belőle teltházas vetítéseket.
A záró film a Haifából és a Berlináléról érkező, izraeli Inertia volt, amiben egy háziasszony férje egyik napról a másikra megmagyarázhatatlan körülmények között nyomtalanul eltűnik. A nő napról napra emancipálódik, végül azonban megkerül a férje... Polanskit idéző, abszurd humorú, krimi-elemekkel játszadozó, minimalista művészmoziról van szó, ami találó szürrealista double bill-t alkotott Little Baby Jesus of Flandr-rel, azonban ezt sem neveznénk különösebben izgalmas vagy érdekes filmnek: a rejtélydramaturgia működteti egy darabig, de végül blöffnek bizonyul. A direktor, Idan Haguel a meghívott kritikusok visszajelzéseit meghallgatva felvetette, hogy talán újravágja a filmet az izraeli mozipremierig. Nem az Inertia volt az egyetlen film, amit talán még nem a végleges változatában láttunk: Marczak is cserélgeti még az All These Sleepless Nights filmzenéjét.
Az All These Sleepless Nights nem csak a Sundance zsűrije és szerintünk jó film, de a fesztivál közönségdíját is ez hozta el Wrocławban. Az európai rövidfilmek versenyében megosztva egy spanyol-magyar alkotás nyerte a fődíjat, a DocNomads-os a With All Our Cameras Miguel Lopez Beraza rendezésében, ami egy Sándor nevű magyar kameragyűjtő portréja. Az All These Sleepless Nights-ot pedig reméljük, elkaphatjuk majd Miskolcon a CineFesten vagy valamelyik későbbi hazai fesztiválon.
A nyitó jelenetkép az All These Sleepless Nights című filmből származik.
