Megismerkedett a generációjával kiteljesedő avantgárd előfutárával, Maya Derennel, majd kapcsolatba került miliője majd’ összes fontos képviselőjével, többek között a naplófilm egyik megteremtőjével, Jonas Mekasszal, a found footage film pionírjával, Joseph Cornell-lel, a Bolex kamera jelentette szabadságot művészi szinten kibontakoztató Marie Menkennel, a strukturalista film pionírjával, Peter Kubelkával és a zeneszerző John Cage-dzsel. A film (vagy a zene) legelemibb tulajdonságait, esszenciáját, összetételét más-más úton kutatták és fejtették fel, de mind dolgoztak és kiállítottak együtt, hatottak egymásra, barátságuk, együttműködésük alapvetően meghatározta az ellenkultúra filmkultúráját, nemcsak irányadó művek, hanem kiadványok és intézmények szintjén is.
Brakhage és Mekas
Mekasszal, Kubelkával, Jerome Hill rendezővel és P. Adams Sitney filmtörténésszel 1969-ben alapították az Anthology Film Archivest New Yorkban, amely a kezdetektől a mai napig az avantgárd, a filmet mint sajátos formát feldolgozó művek egyik legjelentősebb archívuma és mozija. Brakhage és társai példája mintaadó lehet. Helyszínt szereztek művészetük közvetítésére, bemutatására, kezükbe vették majdani hagyatékuk sorsát, hogy munkáik drasztikusságát semmilyen cenzúra ne csorbíthassa.
SZÜLETÉS
Az ablakon beáradó fény kiemeli az ablak keretét. Meztelen, várandós nő sziluettjét rajzolja ki. A szilárd ablakkeret a vízfelszínen imbolyog, a nő leül a kádban, az ablakkeret árnyéka célkeresztként vetül a hasára.
Stan Brakhage Window Water Baby Moving (Ablak víz baba mozog, 1959) című filmjében első gyermekének születését filmezi le. Felesége testét mutatja, majd maga Brakhage is megjelenik a felvételeken, a testek, a víz és a fény összeérnek. Örömteli várakozás, közeli a nő nemiszervéről. Felemelő és fájdalmas pillanatok, a kamera mozgása, a vágás ritmusa követi a görcsöket és összehúzódásokat, végül világra jön a gyerek.
Window Water Baby from Campo de relámpagos on Vimeo.
Harmadik gyereke születésének filmezésekor Brakhage-t már egészen más foglalkoztatta – olyasmit akart megragadni a szülésből, amit korábban nem sikerült. A Thigh Line Lyre Triangular (1961) az élet egy olyan sűrű, katartikus és krízis-jellegű pillanatában, mint a születés, az érzékek kiélesedésére, a (tanult) látás aktusára koncentrált. „Csak krízishelyzetben látom az érzéket úgy, ahogyan arra tanítottak (a reneszánsz perspektívát, háromdimenziós logikát, színeket úgy, ahogyan megtanultam, hogy egy színt színnek nevezzünk, és így tovább), a mintákat, amelyek egyenesen az elme belsejéből húzódnak előre a látóidegeken keresztül – úgymond foltok a szemem előtt –, ez egy nagyon intenzív, zavarbaejtő, mégis örömteli élmény” – mondta a filmről.
LÁTNI TANULNI
Brakhage a Thigh Line Lyre Triangular című filmjében kibontott látás-mechanizmusok levetkőzésére is kísérletet tett, a naiv látáshoz akart visszatérni, az „újszülött” tekintetéhez, aki a világra jövetelkor a formákhoz és színekhez még nem kapcsol neveket, gondolatokat, a fényben homályosan kirajzolódó alakzatokról még nincsenek előfeltevései. „Képzeljünk el egy szemet, amelyet nem irányítanak a perspektíva ember alkotta törvényei, egy szemet, amelyet nem befolyásol a kompozíciós logika, egy szemet, amely nem reagál a dolgok megnevezésére, így minden egyes tárgyat, amellyel az életben találkozik, az érzékelés kalandján keresztül kell megismernie” – kezdi Brakhage Metaphors on Vision című 1963-as szövegét.
A vízpermetben szivárvány jelenik meg, a fák rezgő levelei visszaverik a fényt, a sötétben az utcalámpák fényfoltjai kacskaringóznak, cikáznak, rohanó és stabil fények, kirajzolódó és elrajzolódó állatok, gyerek ül a körhintán – elmosódnak körülötte a színes lámpák. Az Anticipation of the Night (1958) egyike azoknak a filmeknek, amelyekben Brakhage közelebb kerül a konkrét formák és jelentések összezavarásához, ugyanakkor felismeri és felismerteti a naiv látás lehetetlenségét. Az utolsó jelenet: egy lehetséges öngyilkossági kísérlet.
Anticipation of the Night (Stan Brakhage, 1958)
Ugyanakkor Brakhage felismerése nem vezet kiábránduláshoz, a törekvés a látás ősállapotához való visszatérésre nem hagy alább, a látottak elemeire bontásán keresztül vezet vissza a kép vizsgálatához – mit rögzít a kamera, mi kerül a filmszalagra, hogyan áll össze az a kép, amelyet a vetítő fénye láthatóvá tesz a vásznon. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy minden idomot és jelentéstársítást elmosson, és kizárólag, tisztán a fénnyel foglalkozzon. Text of Light (1974) című filmjében egy vastag, mélyzöld hamutál válik kamerája lencséjévé – az üvegtál véletlenszerű megcsillanásai helyettesítik a kameramozgásokat és a variót, a képek nem technikai eljárást, hanem a fény alakulását közvetítik.
A film anyagával való munka, a filmszalag fizikai és kémiai módosítása, összekarcolása, befestése, fotogramként való alkalmazása a legradikálisabb kiút az ábrázolóművészet, a mimézis korlátai közül. A „valóság” megjelenítésének illúziója hiányzik Brakhage filmjeinek javából, ugyanakkor épp ez a közvetlen megdolgozás, a kéz és a film, a filmre helyezett tárgyak és a film fizikai viszonya teszik a médiumot tényleges munka, tényleges alakzatok hordozójává. Brakhage filmjein keresztül nem egyszerűen látni tanítanak, hanem kitágítják a látást leginkább formáló modern művészet lehetőségeit.
Reflections on Black (Stan Brakhage, 1955)
A filmszalag közvetlen satírozása, roncsolása a kezdetektől jelen volt életművében, már az 1955-ös Reflections on Black című filmben is a filmszalag karcolásával fejezte ki az egyik szereplő vakságát, majd a film anyagával való kísérletezés Brakhage egyik legfontosabb alkotásmódjává vált. A számos kézzel készült film és ciklus között van egyperces mű, mint a Hell Spit Flexion (1983), amelyet William Blake modern próféciája, a The Marriage of Heaven and Hell ihletett, egy öregember köhögésének ritmusát utánozza, és Brakhage az egyik legtökéletesebb munkájának tartja, illetve a több éven át készült Persian Series (1999-2001), amelyhez perzsa miniatúrákat tanulmányozott a rendező.
HALLGATNI TANULNI
Suranjan Ganguly: Mit tanult Edgard Varèse-től és John Cage-től?
Stan Brakhage: Elsősorban arra inspiráltak, hogy némafilmeket csináljak.
Brakhage életében gyerekkorától kezdve jelen volt a zene. Fiatalon tehetséges szoprán volt, templomi kórusban és szólistaként is énekelt, és bár a költészet jobban vonzotta, a zene végig megmaradt az életében, és olyan zenészek társaságában mozgott, mint John Cage, James Tenney vagy Philip Corner.
Muzikalitása, a zene és különösen a modern zeneszerzők iránti tisztelete mellett Brakhage ellenállást tanúsított a filmzene használata ellen, amelyről úgy vélte, hogy csorbítja, hígítja a vizuális élmény intenzitását. Zenei tehetsége filmjei képi ritmusában, például a festett képsorok színeinek váltakozásában, a mozgások egymást ellenpontozó vagy egymásra rímelő ritmusában jelenik meg.
Dog Star Man (Stan Brakhage, 1964)
John Cage véletlenre alapozott módszertana kifejezetten filmnyelvi szempontból foglalkoztatta.
„Különösen vonzott az, ahogy az utcai felvételeikben a hangforrásokat használták (például a felnik csikorgását a nedves aszfalton) és hogy a hang a hangforrás (egy elhaladó autó) jelölője lehet. A film jellegéből adódik, hogy amikor bekapcsolod a kamerát, automatikusan rögzíti a referenciát. Még ha a kép egyáltalán nincs is fókuszban, akkor is van a példánál maradva, az autó mozgásának egy jellege, ami akkor is felismerhető, ha az autó csak egy fényvisszaverő, hatszög alakú paca.”
Amellett, hogy Cage nagy hatással volt Brakhage-re a hangok, a random, nem tervezett, hétköznapi zajok iránti figyelmével, a rendező a véletlen, a szerencse szerepére a vágásnál éppúgy hagyatkozott, mint a zeneszerző a komponálásnál. Így alakult ki egyik leghíresebb rövidfilm-ciklusa, a Dog Star Man montázsa is, a film egyik tekercsét a cage-i metódus alapján vágta, amelyre ráhelyezett egy másik, „szándékosan” vágott tekercset, így viszonyt teremtve a véletlen, a megsejthetetlen jelenségek, és a tudatos, „referenciális” képek között.
HALÁL
Brakhage az életet nyomként, sziluettként, árnyékként, míg a halált dermesztően egyértelmű valóságként vagy éppen mindenhol ott keringő metaforikus igazságként ábrázolja.
Direkt konfrontáció a halállal Brakhage The Act of Seeing with One’s Own Eyes (1958) című filmje, melyben közelről követünk végig egy boncolást. A patológusok lehámozzák a bőrt, átfúrják a koponyát, levágnak és szétfeszítenek, Brakhage pedig mindent rögzít, olyan közelről, amilyen közelről csak engedik. A test ember utáni állapota a maga keserves banalitásában, embertelen kínokat kiálló hullák.
.jpg)
Mothlight (Stan Brakhage, 1963)
A rendező a halált hasonlóan konkrétan mutatja meg Mothlight (1963) című filmjében, melyben két tizenhat milliméteres filmszalag közé ragasztotta halott molylepkék szárnyát, kiszárított virágszirmokat és fűszálakat. Ezúttal is a kamera kiiktatásával készített olyan közvetlen filmet, mely esetében a film anyaga nem csak képletes értelemben a valóság lenyomata, hanem a valós tárgyak lenyomatának tényleges hordozója. A lehető legközelebb kerül a film anyaga a filmezés tárgyához, miközben az efféle munka feltétele a tárgy halála. Brakhage a film motivációját a molylepkék viselkedésének leírásával magyarázta: „(...) ezek az őrült molylepkék belerepülnek a gyertyafénybe, és halálra égetik magukat, és pontosan ez történik velem is.”
„Mit látna egy molylepke születésétől haláláig, ha a fekete fehér, és a fehér fekete lenne” – spekulált Brakhage, szintén a Mothlight kapcsán. Konkrét, reduktív, ugyanakkor elképzelhetetlen, elrugaszkodott, absztrakt gondolat. A kilencven éve született Stan Brakhage a film esszenciáját, legelemibb jellegzetességeit tárta fel egyszerű, eszköztelen alkotásmódjával, miközben vad, sosem látott, elképzelhetetlen vizuális konstrukciókat tett láthatóvá.
