A kísérleti filmek valahol a mozgókép és a képzőművészet határvidékén léteznek, pedig hatásai erősen beszivárogtak a mainstream filmiparba is – lásd a 2001: Űrodüsszeia, hogy csak a sci-fik sci-fijét említsem. Aki esetleg előítéletes az experimentális filmekkel szemben, vagy csak hozzá van szokva a mainstream filmek történetmesélési konvencióihoz, azoknak is bátran ajánlom Lichter Péter munkáit. Játékos, sokszor nagyon humoros és borzasztóan izgalmas filmeket készít, amiktől azt érzem, hogy végre valami újat látok. Lenyűgöz az is, hogy csak úgy ontja magából a kísérleti filmeket és a (szak)könyveket, és nem futószalagon, hanem mindig megújulva. Hogy tud valaki ennyire lelkes maradni, miközben egy olyan területen alkot, amit csak egy maréknyi ember ismer el?
Lichter ezúttal Agatha Christie legelső könyvét, A titokzatos stylesi esetet adaptálta, ami a rendező eddigi legkönnyebben fogyasztható műve, úgyhogy nemcsak a keményvonalas kísérleti filmek fogyasztói fogják örömüket lelni benne.
Agatha Christie detektívregényét Lichter visszatérő alkotótársa, Kránicz Bence írta filmre, merítve az író más klasszikusaiból (pl. Tíz kicsi néger, Ház a sziklán, Halál a felhők között). A történet szerint Poirot épp Stylesban száll meg, mikor egy ismerőse, az idős Emily Inglethorp gyanús körülmények között meghal. A gyilkos bárki lehet a körülötte élők közül, hiszen mindenkinek lehet megalapozott indítéka eltenni a nőt láb alól. De Poirot ismét túljár az agyafúrt gyilkos eszén, és átlát minden elterelő manőveren.
A kísérleti filmek területén jártatlan néző számára a film legnagyobb segítsége a narráció: a zseniális és utánozhatatlan Mácsai Pál alakítja Hercule Poirot-t, ő meséli el nekünk az egész történetet. Mácsai hangja egyszerre nyugtató és játékos, sokszor kiszól a nézőnek, akiket gyanúsítottként, a film szereplőiként kezel. Lichter nem először dolgozott együtt Mácsaival, már az Üres lovak című filmjében is szerepelt narrátorként, ráadásul abban a filmben is osztott képernyőn mesélt történetet.
A cselekmény fejezetekre bontása tovább segíti a nézőt és a bűnügy felgöngyölítését is átláthatóbbá teszi, de hogy a kevésbé kommersz részre térjek: az egész film több mint 100 némafilmből áll össze, melyeket 1895 és 1933 között mutattak be. A felhasználásuk nagyon hasonlít a Pálfi György-féle Final Cutra, de míg ott az alkotók figyeltek a mozgás folytonosságára, addig Lichter leginkább asszociációként és illusztrációként használja a filmek egyes részeit, ráadásul sokszorosan osztott képernyőn, amivel a képregényeket is megidézi.
Amikor Poirot a gyanúsítottakról beszél, különböző némafilmes színészeket látunk egy montázsban; amikor a bűntény éjszakáját eleveníti fel, a sokfelé szabdalt képernyőn látjuk egyik kockában a lengedező függönyt, másikban egy ágyban fekvő nőt, harmadikban egy cselédet, a lehetséges gyilkos pedig egészen addig kikockázott arccal szerepel, amíg fény nem derül kilétére. Mr. Inglethorp, a férj személyleírásánál a részletek külön képkockán kiemelve jelennek meg.
Nagyon sokszor ezek a különálló képek, melyeket más-más filmből raktak egymás mellé, hatással is vannak egymásra.Például amikor az egyik kockában valami ég, a mellette lévő kocka, mintha filmszalag lenne, elkezd megolvadni. Vagy amikor úgy rakják össze a különböző méretű kockákat, hogy abból valamilyen szürreális dolog formálódik, például egy portré, aminek a szem feletti részén egy gőzhajót látunk, mintha egy kollázst néznénk. Még azzal is játszik az alkotó, hogy az egyes kockák sokszor jelennek meg gifként, oda-vissza lejátszott, pár másodperces szekvenciaként, vagy éppen vízszintesen vagy függőlegesen tükrözve, esetleg inverzben.
A sokszoros osztottság nemcsak a képregények stripjeit juttathatja eszünkbe, hanem a puzzle-t is, ami egy bűntény felgöngyölítésénél elég kézenfekvő hasonlat. A képsorokat a DOS, a Paint és számítógépes játékok felbukkanása teszi még eklektikusabbá.
Imádnivaló, ahogy a filmtörténet legkorábbi alkotásait párosítja a Microsoft legkorábbi operációs rendszerével, a DOS-szal, a legkorábbi, 8bites videójátékokkal vagy a Painttel, ami a legegyszerűbb és egyik legrégibb képszerkesztő és rajzoló program, amit ma már leginkább a trashművészet részeként használnak ironikus módon. Sőt, a belső nézetű számítógépes játékokat is beemeli Lichter, mintha a néző a saját szemével járná körbe a helyszínt.
Ezek a vizuális elemek legtöbbször a néző szeme láttára bontakoznak ki, mintha a film vetítése közben valaki valós időben szerkesztené a képkockákat, vagy emelné ki az éppen látott kép egy-egy fontos részletét. Ezt a valós idejű esetlegességet az a pillanat is erősíti, amikor az egyik epizód címe először rosszul gépelődik le, aztán előttünk javítja ki a titokzatos szerkesztő.
Szóval adott egy roppant izgalmas cselekmény, egy színészlegenda, mint narrátor és egy figyelemre méltó és nagyon szórakoztató képi megvalósítás, amivel Lichter egyedi módon képes adaptálni Agatha Christie-t. És ez nagy teljesítmény, hiszen a szerző detektívtörténetei visszatérő vendégek a tévében és a moziban, legutóbb Kenneth Branagh dolgozta fel a Halál a Nílusont. Kettejük közül egyértelműen Lichter oldotta meg izgalmasabban az adaptálás kihívását.
A titokzatos stylesi eset nem kerül moziforgalmazásba, viszont lesz jó néhány vetítése – először június 8-án a Bem moziban – a vetítésekért érdemes követni a film facebook oldalát.
