Terjedőben az animációs kultúra Magyarországon. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy már nem csak a Mediawave-en láthatjuk a képlelkesítés legújabb termékeit. A Szimpla-csapat mint "nem profik" kezdtek fesztiválszervezésbe (AniFest) az idén, az Iparművészeti Egyetem pedig immár másodszor gyűjtötte össze az első jegyzett magyar animációról (Macskássy Gyula, 1951.) elnevezett Kiskakas Fesztivál szárnyai alá a témában érdekelt iskolákat a világ számos országából. Mint azt Droppa Judit, az egyetem rektora bevezetőjében elmondta, a tavalyi fesztivál kellemes meglepetése volt, hogy a képekkel beszélő művészek igénylik a személyes kommunikációt. Ez már csak azért sem elhanyagolható, mert a diákok mindig egymástól tanulnak a legtöbbet. Ehhez Fülöp József, a fesztivál igazgatója még hozzátette, hogy a művészek így -- amellett, hogy egymáshoz kerülnek közelebb --, a közönséghez is utat találnak. És a nézők, úgy tűnik hálásak ezért, mert dacára annak, hogy az animátor-szeánsz még csak egy éves múltra tekinthet vissza, már az első vetítési nap délután négykor kezdődő blokkján teltházat jegyezhetett az eseményt vendégül látó Toldi mozi.

Julianna Cox: Cat Dance
Az összművészet jegyében alkotók végül nem kizárólag képekkel kommunikáltak. A New Yorkban működő Scool of Visuals Arts diákjai erős zenei szekcióval érkeztek. Az Európa kontra Tengerentúl - később a szakmai szimpóziumon is terítékre kerülő - problematika jegyében unicumnak ígérkező amerikaiak pedig maximum csak annyiban bizonyultak igazi "hamburgerevőnek", hogy minden film végére odabiggyesztették a "Köszönet anyának és apának" kitételt. Erős jazztámogatással "beszélt" Julianna Cox blokknyitója, a Cat Dance. Az ádáz macskabugi hangulatát egy egész állatfarmnyi zenerajongó fokozta tovább a Kuka Bárban. Robert Kohnr alapvetésében Sprite-reklámokat idéző I am-jéből kicsit countrysabbra vált Min Chol Bae Lab Mouse-a. A hollywodi hős, Stuart sanyargatott fajtársa, a 3 D-be álmodott sportos laboratóriumi egér karate-meccsen győzi le a gyógyszereket szimbolizáló félelmetes harcossá képzett kapszulát, ám a szikének már nem tud ellenállni. Ugyancsak késekkel apellál Ryan O' Phelan A Szépség és a Szörnyeteg és a Frankenstein összevonásából született véres Rise & Fall című története, ahol a hősszerelmes szíve végül imádottja mellkasában dobog tovább. Szívportré másképp: Anthony Dallaryan Cupid's Last Arrow-jában ügyetlen női Cupido fáradozik egy könyvtári szerelem nyélbeütésén. Az utolsó nyílvessző azonban igen nehezen talál célba. Nem úgy, mint Aaron Hughes Fred's box-ának tengernyi propagandalevele, melyek közül egy a rajzolt címszereplő ládájában köt ki, az irományban megadott e-mail cím pedig szó szerint feje tetejére állítja főhősünk világát, aki szürreális képzetek között arc nélkül, tűsarkú cipőket viselő százlábú elől menekülve rohan a pszichiáterhez. A gyógymód egyszerű: az agytudor valós tárgyak és személyek formájában emeli ki a zavaró gondolatokat a zipzárral működő koponyából, hogy agymosott páciensét végül beállíthassa a számtalan munkaállomás egyikére e-mail címet tartalmazó levelek gyártására.

Aaron Hughes: Fred's box
További poénok a Tall Tale-ben (Steffen Vala), ahol az alkoholistából boldog szerelmessé avanzsáló nyakigláb viszontagságai nem széles, hanem hosszúvásznon elevenednek, és a Little Moon Monster-ban (Cynthea Mazur), ahol meg a félhold-bölcsőben alvó kis kör indul Hold-utazásra a nagy szörnyhöz, hogy többé ne kelljen tartania tőle. A sor(s)ból nem hiányozhatnak a magányalapú filmek sem. A The Dark (Maori Stanton) számtalan vonallal megrajzolt kisfiú hőse találkozik a végtelenhajú kislányként megmutatkozó Éjszakával, s kiszabadítja hajából a szörnyeket, a Framed at The Life Gallery (Joaquin Portocarero) testétől elválasztott fejjel és kezekkel élő öregembere pedig beugrik egy keretezett öngyilkosjelölt életképébe, s addig kell a másik hajóján eveznie, amíg valaki "át nem viszi a révészt". Tarka szürreál-képzetek elevenednek Biljana Labovic művészi igénnyel megrajzolt Eye Spy -jában is. A szem, mint a lélek tükre, hol maga a felhős kék ég, hol a tenger, hol hal, hol maga a földgolyó. 

Hasonlóan metafizikus áttekintés-jellege van az osztrák University of Applied Arts képviseletében érkezett Rob Kasseckert munkájának. A Babylon 2001-el egész hadseregnyi szimbólum ömlik az ember nyakába, s egyszeri nézésre szinte kiválogathatatlan a gondolatrendszer lényege, úgyhogy maradnak az impressziók. Az asszony inkarnációi bűnös képkavalkádban forrnak össze a fallosz különböző jelenléteivel. Az alapelemek kígyóstul, almástul, keresztestül forrnak egybe a teremtésben. Krisztus talányosan Sátán-álarc mögé bújik, feje helyén női mellek és a bűvös 666, Szűz Mária csontvázig meztelenedik, a Szentlélek galambként röptét veszti, de aztán véres vajúdásban újjászületik. A bécsiek egyéb munkái, mint az iskolai táblára krétával testrészeket rajzoló Platonische Passenten (Deniz Sözen) vagy a spárgákból animált önvallomás születéstől az önkéntes keresztre feszülésig (Oliver Marceta: Jesus Von New Orleans) nem különben filozófiai ihletésűek. Parasympathica-jában pedig az igazság leegyszerűsítéseképp fekete-fehérre festett ember ingadozik szimpátia és paraszimpátia között. Mivel az Alkalmazott Művészetek Akadémiájára való bejutáshoz még a muzikalitást is bizonyítani kell, nem csoda, hogy a többnyire kísérleti jellegű, elképesztő változatossággal készülő animációk nem elsősorban a dramaturgiára vagy a közérthetőségre, hanem a művészi kiélezettségre, a látvány ritmusára építenek.