Luca Guadagnino: Szólíts a nevemen
A Bigger Splash stílusa Antonionit idézte, a kamera folyton mozgott benne, a Szólíts a nevemen viszont vizuálisan sokkal visszafogottabb darab, amiben inkább a tartalom erotikus, nem a megjelenítési stílus. A homoszexualitásnak szinte szerepe sincs ebben az egynyári kalandban, ez a tiltott szerelem szövődhetne akár Capuletek és Montague-k között is. Fülledtsége pont abból fakad, hogy explicit szex nincs is benne, sokkal inkább a sejtetésre épít, semmint a megmutatásra. Guadagnino már a Bigger Splash alkalmával is megdöccentette Paolo Sorrentino trónját, ezek után azonban már inkább ő a kortárs olasz film legizgalmasabb tehetsége, semmint A nagy szépséggel Oscart nyert rendező. Alig várjuk a Dario Argento-féle Suspiria szintén általa tető alá hozott remake-jét.
A bosszú angyalával folytattuk, aminek rendezőjétől és női főszereplőjétől kérdeztünk még az első napon. A sajtótájékoztatón senki nem kérdezte a Trump-szavazó apjáról Francesca Eastwoodot, pedig talán még indokolt is lett volna, mivel a rape-revenge szubzsánert épp Clint vitte a fősodorba Az igazság útja című Piszkos Harry-sorozat egyik filmjében. A bosszú angyalában a szokásos bosszúhadjáratot látjuk: a hősnőt megerőszakolják, majd miután hiába próbálja törvényes úton megbüntetni a tettest, önbíráskodásba kezdve sorozatban kezdi el ölni a férfiakat az egyetemi campuson. A film találó modernizálása ennek a narratívának, amiben a bosszú immár keserű, viszont ahogy a hősnő egyre karakánabbá válik, úgy lesz egyre erősebb saját grafikusi művészetében. A bosszúsztori fénypontja azonban mégis Eastwood, aki láthatóan örökölte apjától a szíjas alkatát és mély hangját, viszont szépségében anyjára, a részben magyar származású Frances Fisherre ütött.
Dave McCary: Brigsby mackó
Önazonos szerepben tűnik fel Mark Hamill is a Brigsby mackó című filmben. Egy családapaként ismerjük meg, akinek fia megszállott rajongója a Brigsby mackó című, ultragagyi tévésorozatnak. Ez még rendben is lenne, de hamar kiderül, hogy Hamill karaktere és felesége őrültek, akik csecsemőként rabolták el nevelt fiukat, hazudtak neki valamit arról, hogy a levegő szennyezettsége miatt nem hagyhatják el a házat, ráadásul a tévésorozatot is az “apa” gyártotta a “fiának”.
Mindez már csak azért is önazonos szerep Hamilltől, mert ő is sokakat tett megszállott eszképistává a Star Wars-filmek Luke Skywalkerjaként, ráadásul itt a hangját kölcsönzi a főszereplőnek, míg a színész a valóságban gyakran szólaltatott meg mesefigurákat, például Jokert a Batman-rajzfilmekből, mivel legendás szerepe miatt beskatulyázták, hírneve túlnőtt tehetségén. Más kérdés, hogy Hamill alig szerepel a filmben, szinte csak az első és az utolsó jelenetben látjuk, mivel a zsaruk lecsapnak az őrült házaspárra, és onnantól kezdve elindul egy vígjáték, amiben a félrenevelt, mesterséges világból érkező főhős kénytelen visszaintegrálódni a magafajta tinik közé, és ez a bonyodalom rengeteg aranyos humorra ad lehetőséget, amit Dave McCary rendező ki is használ.
Ruben Östlund: A négyzet
A humor nem hiányzik a Cannes-ban fődíjat nyert A négyzetből se. Ruben Östlund direktor láthatóan Lars von Trier nyomába lépett, ugyanis ő is a nyugati elitet provokálja, vagyis éppen azokat, akik megnézték a filmjét a neves francia fesztiválon. A svéd rendező előző filmje, a Lavina is politikailag meglehetősen megosztó témát pedzegetett: a filmben egy családapa gyáván viselkedik, amikor gyerekeit kéne mentenie egy lavinától, míg felesége igazi anyatigrissé vedlik át. A film elgondolkodtat arról, valóban a nők feladata-e a gyerekek nevelése, mivel jár a nemi szerepek elmosódása.
A négyzet főhőse szintén egy feminin férfi, egy modern művészeti múzeum igazgatója, ahol az új műalkotás egy négyzet, amibe ha valaki beleáll és megkéri valamire az arra járókat, azoknak kötelessége segíteni. A múzeum pihentagyú kiállítási tárgyai (pl. halmokban álló törmelék) és az ezekről szóló ál-entellektüel beszélgetések éles kritikái a modern magas művészet világának, és ezzel együtt persze annak fogyasztóinak. Nem hibátlan a film, például a bőven két óra fölötti játékidőbe üresjárat is jutott, de tele van hosszú, egyszerre természetes és frenetikus nagyjelenetekkel, amik a legnagyobb európai művészfilmesek, mondjuk Buñuel emlékezetesebb pillanatait idézik, elég a jelenetre gondolni, amiben egy performer túlságosan is beleéli magát a szerepébe – egy megvadult majmot alakít. Nem lesz könnyű dolga az Oscar-versenyben a Testről és lélekről-nek, A négyzet ugyanis könnyen elviheti idén a Legjobb Idegennyelvű Filmért járó szobrot.
Nem igazán értettük, mit keres a kínálatban a Placebo: Az orosz turné, de gondoltuk egy zenés doksi felüdülés lesz a sok fikciós mozi között. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Charlie Targett-Adams filmjéből teljességgel hiányoznak a rockumentumfilmek kliséi: nem mondja bele egy szupersztár se a kamerába, hogy mennyire jó a Placebo, a koncertjeikből alig látunk valamit, és legnagyobb slágereiket is hiába várjuk. Ebből a doksiból szántszándékkal nem tudunk meg semmit a Placebóról, sokkal inkább Oroszországról és annak alternatív művészeti kultúrájáról mesél, a 20. születésnapját ünneplő banda ugyanis annyira hipszter, hogy művészbojkott ide vagy oda, elmentek nem is egy, hanem tíz orosz nagyvárosba fellépni, bejárva Szibériát is, felkeresve néhány nemzetközi hírű művészt minden állomáson. Noha a modern művészetet kiparodizáló A négyzet után nehezebb volt komolyan venni ezt a filmet, mégis feltárult benne egy sokszínű és megosztott Oroszország, aminek csak az egyik arcát ismerjük a médiából. Nehéz elképzelni olyan doksit, ami ennél nagyobb pozitív csalódást tudna okozni, ráadásul a maga szűk 67 percével barátian rövidre sikerült. Felesleges üresjáratok és dalok nélkül, csak azt tették bele, ami feltétlenül szükséges.
Beszámolónkat folytatjuk!
Borítókép: Brigsby mackó
