Az 1985-ben bemutatott Rendőrsztori és a 2005-ös Sha Po Lang a hongkongi bűnügyi zsáner két mérföldköve; Jackie Chan elhíresült nagyvárosi kung-fu bohózata iskolát teremtett és hosszú sorozatot nyitott, a szenzációsan teljesítő Donnie Yen, Wu Jing és Sammo Hung trió pedig irdatlan lendülettel töltötte fel a 90-es években kissé elgyengült műfajt. Nem csupán hatástanilag, de tematikájukat tekintve is rokonlelkű alkotások, és bár formanyelvüket, illetve dramaturgiai eszközeiket tekintve hatalmas különbségeket mutatnak, hálás feladat összeboronálni őket egy komparatív cikk erejéig.

A Rendőrsztori a hongkongi filmgyártás klasszikus korszakának legvégén, a múlt és jövő választóvonalán szökkent szárba; Jackie Chan önrendezése felett nem kisebb producer bábáskodott, mind Raymond Chow, a veterán gyártásvezető, aki hajdanán Bruce Lee filmjeit is igazgatta, a szereplők közt pedig megtaláljuk a fiatal Maggie Cheungot, Brigitte Lint, vagy Charlie Cho-t. A kábítószermaffiával és a rendőrségi korrupcióval kétfrontos háborúba bonyolódó nyomozó története a morál, a kötelességtudat, az önfeláldozás és a bajtársiasság problematikája mentén szövődik (mit ad isten, a fenti tagmondat akár a Sha Po Lang leglényegét is megmutatja), de kései rokonával szemben víg kedéllyel és egészséges öniróniával oldja az erőszakot. A Rendőrsztori a Jackie Chan-féle filmiskola mintapéldánya: a menetrend szerint alulírt, híg történetet hajmeresztő akciók, öngyilkossággal felérő kaszkadőrmutatványok, a némafilmkorszakot idéző, blőd gegek és bő kézzel mért helyzetkomikum sűríti be. A nemnormális harcművész-színész legendás csapata itt mutatta meg első ízben, mire is képesek valójában; ezek a lelkes elmebetegek háztetőről ugranak alá és két bútoráruházra való lakberendezési tárgyat amortizálnak le; Jackie rohanó autóbusz oldalán himbálózik egy szál esernyőbe kapaszkodva, mozgólépcső gurul, mindenféle biztonsági segédeszköz nélkül veti le magát a négyemeletnyi mélységbe – a csapat tagjai szó szerint összetörik magukat a néző szórakoztatása végett. A siker egyik kulcsa döbbenetes elkötelezettségük és ép ésszel felfoghatatlan kockázatvállalásuk, másik a főszereplő-rendező könnyen megszerethető, kisfiús manírokkal felütött, komolytalan játéka – a fenti tényezőknek köszönhető, hogy az egyszeri akciólátványosságnak szánt film még ma is nézhető, miként a sorozat további tagjait is gyűjtik, sőt, kultusszal övezik a rajongók.
A Rendőrsztori az eszelős mutatványok mellett is naiv, sablonokból építkező, minden erőszakossága mellett is kedves mese, ellenben a húsz évvel később forgatott Sha Po Lang (rendezte: Wilson Yip) már egy megváltozott (film)világot mutat. A felvonultatott figurák sem motivációikat, sem eszközeiket tekintve nem sorolhatók be a hagyományos jófiú-rosszfiú szerepkörbe; itt mindenki sáros, a haramiák és a nyomozók egyaránt a törvény betűjével szemben cselekszenek. Különös módon a Sammo Hung által játszott, tisztességtelenségben megőszült triádfőnök a film legemberibb, legszerethetőbb figurája: véreskezű mészárosként is példás családapa, fiatal feleségét és kisgyermekét törődő gondoskodással övezi – paradox módon inkább vele, mintsem a kiégett és korrumpálódott rendőrtisztekkel rezdül együtt a néző. Merthogy a maffia ellen harcoló zsaruk sajátosan értelmezik a morált és a jogot, a szindikátus ellen viselt háborúban bármilyen eszközt felhasználnak, ha az közelebb viszi őket céljaikhoz; törvényen kívül álló összeesküvők ők, akárcsak a velük szemben felsorakozó gengszterek. Chan nyomozó (Simon Yam alakítása felettébb meggyőző) és alárendeltjei a tanúkat megverik, a bizonyítékokat meghamisítják, a drogpénzt gátlástalanul lenyúlják, de az öléstől sem riadnak vissza, ráadásul a csoport újonnan kinevezett főnökét (Donnie Yen) is belerántják alantas konspirációjukba. A komor történet szigorát az operatőri munka is kiemeli: a lélegzetállító műgonddal komponált képeket hideg színek festik meg, a szereplők szinte elvesznek az óriási metropoliszt, a tágas parkolókat és a hatalmas tereket mutató nagytotálokban. Végül mindenki érdemei szerint jár: a rosszak rendre elhaláloznak, az önbíráskodó rendőrök nemkülönben végzetes árat fizetnek bűneikért, jók pedig soha nem is voltak ebben a szelekcióban. Diadalnak, dicsőségnek, feloldozásnak nyoma sincs, csak a nyers, gyomorszorító félelem foszlik szét, fájdalmas és hideg űrt hagyva maga után.

A Sha Po Lang rendőrdrámaként is működőképes, savát-borsát azonban a szikár erőszak-ábrázolás és a színészek elképesztő teljesítménye adja ki. Az összecsapások nyilvánvalóan színpadias mellékízét puritán, élesre fent realizmus nyomja el, a szereplők irgalmat nem ismerve bánnak el egymással. A Wu Jing (Tai Chi 2) által játszott bérgyilkos félelmetes figura (nem véletlen, hogy a film eredeti címének első írásjele, amely farkast is jelent, rá utal), villámgyors, célratörő és ultra-agresszív, pőre pillantása is gyilkos, harcművészeti járatossága pedig elképesztő; mindenki meglássa, megérdemelten lesz belőle szupersztár. A nagyszerű Donnie Yen (Hero, Dragon Tiger Gate) úgy küzd, mintha az élete, vagy legalábbis karriere múlna rajta (utóbbi feltételezés részben igaz is); Sammo Hung (Kung Fu Master, sokegyebek) pedig ötven felett is leiskolázza az amerikai akciókoszton nevelkedett, két hét alatt kiképzett színészpalántákat. Legalább két küzdelem akad a filmben, melyek vitán felül minden idők legjobb akciójelenetei közé sorolhatók: a sikátorban zajló harc, és a végső leszámolás egyaránt sokkhatásként érheti a tapasztalatlanabb nézőt. A Donnie Yen vs. Wu Jing, teleszkópos bot vs. tanto harc improvizáció szülötte; a színészek csak a főbb pontokat egyeztették előre, este kilenctől reggel hétig forgatták a négyperces jelenetet, amely dramaturgiai hatását tekintve a legkiválóbb westernfilmek párbajait idézi. A jelvényét maga mögött hagyó rendőrtiszt és a triádfőnök küzdelme nemkülönben zseniális, Sammo Hung hihetetlen eleganciával és természetességgel oldja meg a kihívást, a félszáznál is több filmet jegyző, veterán harcművész-színész egyenrangú partnere a nálánál tíz évvel fiatalabb Donnie Yennek. A martial arts mozik kedvelői számára olyan ez a casting, mint hivatásos pókerjátékosnak a royal flush; mindenki evvel álmodik, de alig néhányan látták az asztalra terítve – érthető hát, hogy a producerek a forgatókönyv csalafinta szövése révén megpróbálják visszahozni a főszereplőket a tervezett folytatásban, hogy megismételhessék a varázslatos precizitással megkomponált erőszakopera sikerét.
A hongkongi bűnügyi mozi, bár sokan vetettek már rögöt képzeletbeli sírhantjára, szemlátomást él és virul; a keményöklű zsaruk és a kíméletlen gengszterek gyöngyvásznon vívott háborúja minden bizonnyal a jövőben is fog még szolgálni a fenti filmekhez hasonlóan emlékezetes mesterművekkel.

Néhány, a tematikához illeszkedő ajánlás: New Police Story, Fulltime Killer, PTU, Election, Nowhere to Run, Running Wild (utóbbi két film dél-koreai).