A droggal átitatott alvilág, és a laptopjukkal alvó brókerek; csak a bennfentesek ismerik ezeket a magányos világokat. Ez -- végül is -- működő kiindulópont a filmkészítésben: kevesen ismerik az autisták világát -- csináljunk róla filmet, legyen a címe Esőember. A társadalom többsége sohasem járt börtönben, csináljuk meg -- mondjuk -- A remény rabjai-t. Az iménti példák adaptációk, ami csak annyit árnyal a képen, hogy nem csak a film, hanem a szórakoztató irodalom is szívesen épít a néző voyeurizmusára. Az örömre és ámulatra, amit a hétköznapi halandó elől elzárt világokba való bepillantás okoz. Persze az alvilág- és a brókerfilmek csak a magyar filmtermésből hiányoztak eddig -- hogy messzebbre ne menjünk -- amerikai elődöket szép számmal említhetnénk.
Hogy miért időzök el ilyen sokáig a Zuhanórepülés és az Overnight tematikáján? Mert mindkét film, pontosabban a filmek készítői pajzsként tartják maguk elé, hogy olyan filmekről van szó, amelyek bepillantást engednek a magyar társadalom eddig sosem látott szeletébe. Önigazolásként pedig azt hangoztatják, hogy a „film írója/ihlető producere valóban szereplője volt ennek a világnak”, tehát nem egy szemüveges bölcsész szülte a laptopja előtt amerikai zsánerekből összeollózva, hanem az élet írta. Ez helyes, ez követelmény. De ettől még nem áll meg a talpán egy film. A Sorstalanság-ot az élet írta, a könyv remekmű, a film gyenge. A Taxidermiá-t meg nem az élet írta, és akkor mi van?
|
| Laptoppal alvó bróker |
A zsánerfilmben van egy fontos szabály, bármi legyen is a film témája. A nézőnek „szeretnie kell” a főhőst, hisz arra van kényszerítve, hogy azonosuljon vele, kövesse őt, az ő céljaiért izguljon. Nem kell, hogy a célok nemesek legyenek, még az sem kell, hogy a főhős pozitív tulajdonságokkal bírjon (a Zuhanórepülés és az Overnight moziba kerülésekor nézők milliói azonosulnak egy Mr. Brooks nevű sorozatgyilkossal, akit az azonos című filmben Kevin Costner alakít). Hősünk lehet undok alak, erkölcsileg megkérdőjelezhető célokkal, de a nézőnek valamiért mégis vele kell tartania, „szeretnie kell”. Ez a valami a Zuhanórepülés-ből kimaradt, az Overnight ezzel szemben teljesíti ezt az alapvető nézői igényt. A Zuhanórepülés főhősét nem szerettem -- ezért a jól előkészített katarzis is elmaradt --, az Overnight anti-főhősét viszont igen. És ennek dramaturgiai okai voltak, nem a színészi teljesítményeken múlott. Nagy Zsolt jól játssza a karakterét, de a figura nem érint meg annyira, hogy izguljak a sorsáért. Nem késztet azonosulásra, és nem azért, mert díler, mert köcsög a nőkkel, hanem mert nincs a figurában annyi, hogy úgy érezze a néző, a film végén jobban ismeri, mint az első öt percben. Theo (Nagy Zsolt) azt akarja elhitetni velünk, hogy ő hős egy hősmentes világban, de közben nincs egy szerethető gesztusa sem. Szerelembe esik, de ettől a néző még nem szereti. „Szerettem” már magyar filmben lézengő lúzert, vagy (ki)útkereső, félrecsúszott rosszfiút (pl.: az Overnight-ot jegyző Török Ferenc korábbi filmjeiben), és díler-karakter is szippantott már be ismeretlen, különleges világba, de a Zuhanórepülés alatt kívülálló maradtam. A remek színészi teljesítmények, izgalmas képi megoldások ellenére sem lesújtó a tragikus végkifejlet, amin egy dramaturg -- alvilági jártasság nem feltétel --, segíthetett volna.
Egy elsőfilm és egy „harmadik film” közti különbségre jó példa a barátság-motívum. Theóról és a haverjáról végig nem derül ki, hogy ők miért ilyen jó barátok, csak elhisszük -- ha nagyon akarjuk --, hogy akik együtt szívnak, együtt énekelnek a kocsiban, és együtt terítik a drogot, azok a végsőkig kitartanak egymás mellett. Pedig az tényleg nem mindegy a történet hihetősége szempontjából, hogy a legjobb haver miért szereti annyira hősünket, hogy az életét is feláldozná érte. Az Overnight-ban ez másképp van. Nem azért, mert Török Ferencnek a Moszkva tér és a Szezon után élből elhiszem, hogy ha három srác van egy filmben, akkor az olyan barátság, amilyen csak egyszer van egy életben, hanem mert apró epizódokkal, történetekkel, filmnyelvi gesztusokkal (elsősorban dramaturgiai, másodsorban színészi kérdés!) van elmesélve a barátság múltja, jelene és jövője is. Nem csak hallom, hogy barátok, hanem látom -- hiszen film --, és ezért elhiszem, hogy a bajban is kitartanak egymás mellett.
Még mindig a karaktereknél maradva: a két főhős sokban hasonlít egymásra. Mindketten szakbarbárok; abban, amit csinálnak, profik, de másban esetlenek, ezért óriási kockázat számukra kilépni megszokott szerepükből. Theónak ez végül nem sikerül, Péternek talán igen. Jól menő díler, jól menő bróker, de mégsem az élet királyai; ellenkezőleg: megcsömörlött, megcsúszott alakok, akiknek a nőkhöz fűződő viszonya -- mintha ez generációs jelenség volna -- enyhén szólva is problémás, és akik csak a haverokra számíthatnak, hogy kimásszanak a slamasztikából.
|
| A sokadik aktus |
A két film másképp viszonyul a humorhoz is. A Zuhanórepülés jóformán sehogy. Helyzetkomikum a műfajból adódóan alig van (talán az a jelenet sorolható ide, amikor a bénázó Theo nem kapcsolja ki a mobilját, így kockáztatja a lebukást, de közben a zsaruk a szexelő meleg drogosra törnek rá), és a jellemek is többnyire a túlzott komolyság jegyében formálódtak. Az Overnight-ban helyzetkomikumot és jól kitalált karakterekre épülő jellemkomikumot is láthatunk. Csak néhány példa: közös „reggeli ima” a főnökkel; elrontott biznisz miatt kapu elé borított több tonna búza; a terhességi teszt kínálta poénvariációk, és így tovább. A jellemekből fakadó humor azért működik, mert a színészek a helyükön vannak, pontosak, nem lötyög rajtuk a szerep. A színészi játék a Zuhanórepülés-ben is rendben van (Gryllus Dorka és Nagy Zsolt -- egyébként -- mindkét filmben jól játszanak), itt inkább az okozza a problémát, hogy bizonyos motívumokat unalomig ismétel a film, ami az egész filmet megmérgezi, hamissá teszi. A filmre is igaz a régi közhely: a kevesebb néha több. A Zuhanórepülés-ben dugásból, drogozásból és dorbézolásból nem ártott volna kicsivel kevesebb. A túlzás mint elbeszélő eszköz indokolatlan ebben a filmben. Egyes szerzői filmek és a másik véglet, az erős műfajisággal rendelkező filmek (például a pornó) előszeretettel élnek a túlzás eszközével, de az előbbi esetben az eltúlzott motívum erősen idézőjelbe került, az utóbbiban pedig nem akar több lenni, mint ami (pornó esetében az aktus variációira épül a film). A Zuhanórepülés becsapós, a túlzás itt is idézőjelbe teszi önnön tárgyát: a sokadik aktust már iróniának véli a néző, pedig nem az.
Azért tartottam fontosnak kiemelni a dramaturgiai érettségből eredő különbségeket, mert a két film más tekintetben egyaránt profi. A képi világ a fényképezéssel karöltve különleges, merész és ambiciózus (a képzőművész Novák Erik és operatőre, Vecsernyés János, valamint a Török-Garas páros kitett magáért); a színészi teljesítmények kiemelkedőek, a filmkészítés minden eleme (vágás, hang, zene) megáll a lábán.
A Zuhanórepülés és az Overnight szubkultúrákról szólnak, ám tömegeket céloztak meg. A moziba áramló tömegek eddig sajnos nem igazolták vissza a filmkészítők elképzeléseit.
