Már a Filmszemlén rendhagyó módon hagyott nyomot a Papírrepülők: a rendező matricákkal gerillakampányolta össze a kimért-feszélyezett MOM Park átlagszürke lépcsőit. Szabó Simon debütáló nagyjátékfilmje a kritikák egyöntetű véleménye szerint igazi így jöttem-film: lendületes, fésületlen, a rendező saját (azaz számára fontos) történeteit mondja el hitelesen, a kortárs világ fiataljainak reprezentánsait 13-tól 30 éves korcsoportig mutatva be. Így írtuk mi, és így a sajtó:
"Ismert szituációk, kegyetlenül őszinte mozzanatok"
A kultúra.hu-n Götz Eszter egészen addig megy, hogy a magyar Dogma megszületéséről beszél a Papírrepülők kapcsán. A Dogma már többször megszületett Magyarországon (Szekeres Csaba dokumentumfilmje, A legbelső szoba kapcsán hallottuk emlegetni, Fliegauf Benedek Rengetegje is volt már Dogma-film), mindazonáltal a fogalom annyira szabadon értelmezhetővé vált az alapító atyák munkássága, illetőleg a szabályok szigora, ugyanakkor az azoktól való permanens eltérés, és maga a mozgalom céljának értelmezése (komolyan kell-e egyáltalán venni) folytán, hogy mára túl sokat nem mond ez a megállapítás.
Götz aztán megteszi másik megálapítását: a film "Egy túlérett állapotra reagál a maga sajátos eszközeivel és remélhetően iskolát teremt. Miért is ne? Hiszen a magyar film utóbbi évei távol jártak a forrásanyagtól, föl sem merült, hogy a játékfilmes felhozatal dolga volna a jelen hű leképezése." Sommás megállapítás, szó se róla, bár van benne igazság, de a téma kifejtése tán szétfeszíti egy filmkritika (és recenziója) kereteit.
"Ismert szituációk, kegyetlenül őszinte mozzanatok. Az a néhány 'jól megírt' mondat itt-ott kilóg, de a film majdnem töretlenül hiteles tud maradni (...)" tér át Götz a film részletezésére, majd így folytatja: "Ennek köszönhető, hogy a kopogósra csiszolt, végletekig sűrített életanyag, a sztorikat mozgató dramaturgia klasszikusan működik, a néző a helyzettől képes eljutni a mögöttes okokhoz, az előző generációk felelősségének kérdéséhez. Az egymásba fonódó történetek pedig szépen domborítják a főszereplő korosztály védtelen, harcokra felkészületlen kétségbeesését az ütközetekre hangolt külvilágban." A cikk itt ér véget.
"...a hitelességnek köszönhetően minden felmerülő hiányosság megbocsátható"
Kárpáti György írta a Mozinet kritikáját, s rögtön így indít: "A budapesti kortárs underground fiatalok életéről még nem készült magyar film. Mostanáig." Bár tegyük hozzá, a Papírrepülők nem kizárólagosan az underground fiatalokra koncentrál. Kárpáti felhívja rá a figyelmet, hogy Szabó (akárcsak Fliegauf Benedek) kívülről érkezett a filmes berkekbe, és épp ennek köszönhető "a jelenkori valós történetek, az átlagemberek átlagtörténeteinek érdekfeszítő előadásai". Frissesség, hitelesség, valóság, őszinteség - Kárpáti cikk is ezeket emeli ki pozitívumként. És "a hitelességnek köszönhetően minden felmerülő hiányosság megbocsátható. Az epizodikus történetmesélés, a fregmentáltság, az ellipszisek egyrészt tudásbeli elégtelenséget lepleznek, illetve sejtetnek, másrészt ez a forma kiválóan alkalmas annak a szubkultúrának a bemutatására, amire a film vállalkozik, így tudatosságnak is betudható." És nemcsak a narráció kovácsol erényt a szükségből: "A kameramozgás néha talán öntörvényűnek tűnhet, egy-egy alkalommal indokolatlanul ráng a kép, de a látszólagos amatörizmus mögött tudatosság és kezdődő profizmus sejlik."
 |
| Generációs mozi? Generációk filmje? Városfilm? |
"...senki nem találja meg a helyét"
Hó Márton jegyzi az origó.hu kritkáját, s rögtön a leadben kapunk egy kompakt műfaji meghatározást: "hiteles, magabiztos, korántsem csak a kamaszoknak szól tinifilm, ami nem nézi üresfejű konzumidiótának a nézőit". A film mindenkit megérintő szerkezeti kérdését, tudniillik hogy a párhuzamos cselekményszálak formai truvájnak minősülnek-e, vagy egymást segítő, önállóan megállni nem képes történetdarabok kényszerházasságát jelentik, így értékeli: "végül kialakul az összkép, ami pontosan az, hogy nincs összkép (...) várnánk, hogy összeérjenek a szálak, vagy legalább az egyik tűnjön fel a másik jelenetében, de nem: nincs kapcsolat, semmi közös élmény, csak az, hogy senki nem találja meg a helyét."
Ugyanakkor Hó szerint is "gyanús", hogy a mindenki azért hajtogatja a magáét, mert Szabónak "nem sikerült egy értékes, összefüggő forgatókönyvet létrehozni". A szerző szerint a filmzene stiláris egyoldalúsága is hiba - vagyis a film underground jellegét ő pont fordítva látja, mint Kárpáti. A Papírrepülők nem fog akkorát szólni, mint Török Ferenc Moszkva tér-e, de hibái ellenére ("ezek gyakorlatilag olyan miniatűrök, mint az apró pattanások egy erős, rendezett és határozott arcélen") hiteles, működő, "sajátos antigenerációs generációs" film, amely széles körben jelenít meg ismerős élethelyzeteket, érzelmeket.
"Szomszédok lesznek közös városukban"
Ruprech Dániel írása a Filmkultúra.hu-n először mint Budapest-film határozza meg a Papírrepülőket, s egyben a műfaj variánsait, félresikerült példányait is megemlíti. A városfilmből indul a film közelebbi elemzése is: "Nincsenek nagytotálok, nem indul el a kamera pásztázni, soha nem próbálja meg szereplőiről hátterükre fókuszáltatni a tekintetet, mégis minden képkockáján érződik élőhelyük jelenléte." Ruprech fő szerkezeti állítása: "Összeállító és felépítő mozgás halad végig a filmen." Ez teszi hitelessé az eleinte hiteltelen játékot, helyzeteket, egyéníti a sablonokat, tölti meg dimenzióval a lapos karaktereket, hozza közel az egymástól távoli figurákat, akik - "Szomszédok lesznek közös városukban."
A szerző kitér arra is, mi köti össze a meglehetősen tág generációs keretbe foglalt karaktereket, szubkultúrákat: a film "'Hősei egy tágan értelmezett korosztály tagjai, akikben közös az, hogy egy olyan generációt képviselnek, mely életének meghatározó eseményeit a rendszerváltás után élte/éli meg, illetve ezen eseményeket (e film mindegyik történetében) először tapasztalja." (Utóbbiban nem lehetünk biztosak, csak akkor, ha radikálisan minden tapasztalatot összemérhetetlennek feltételezünk.) Ugyanakkor Ruprech észleli a filmbeli toporgást is: "Több szempontból törekszik valamerre e generáció, és sok szempontból totyog". Végeredményben a Papírrepülők egy érzékeny, kitalált, végigvitt mű, amelyben "sikerül az eredeti szándék, egy olyan generáció mindennapjainak bemutatása, amelyről eddig még a film nyelvén ebben az országban nem beszéltek ekkora erővel."
 |
| Üresség vagy önirónia? |
"Nem akar nagy frázisokat kimondani"
A Filmtett a Moszkva térből eredezteti Szabót mint Rojált, és ide köti vissza a Papírrepülőket is: "A végeredmény kissé haloványabb lett az eredetinél, ennek ellenére izgalmas generációs panoráma." Improvizáció, a szálak szándékos elkülönítése, ellenállás a divatos, sodorjuk össze a végén!-megoldásnak, jó színészi munka - sorolja a pozitívumokat Ritter György. De "Szabó Simon filmjére ráfért volna egy kis kurtítás, forgatókönyvére, pedig egy értőbb író."
Ám Ritter is kollégáihoz hasonló végkövetkeztetésre jut: "Annak ellenére, hogy mozija döcögős és sok szempontból közhelyes is, mégis egyedi bája bocsánatossá teszi 'bűneit'. Nem akar nagy frázisokat kimondani, de mégcsak leheletnyi üzenetekkel sem terheli meg művét." - kivéve a leszbikus szerelem és Petike és Tesó szála.
"Nem ítélkeznek, hőseik legyenek akár skinheadek, vagy romák, tudnak egymással békét kötni." Még egy, már hallott dicséret, a szükségből erényt faragás motívuma: "A gerillaforgás, a bevilágítatlan terek, a kézikamerázás és a mini költségvetés (12 millió forint) okozta karcosság ez esetben csak használt a film különleges feelingjének." Idáig a szerző inkább dicsért, mint kritizált, így egy picit mehökkentő a végkövetkeztetés ítélete: "A rendező összességében egy nehézkes szubkulturális eposzt alkotott, amely átfogóan beszél egy nemzedékről, nem feltétlenül művészi sikerrel, mégis szórakoztatóan. Az underground miliője sokkal pörgősebb, mint Szabó Simon magyarosan depresszív mozija. Ennek ellenére Török Ferenc eredetije óta a legjobb generációs közérzetfilm, amely elsőfilmként figyelemre méltó teljesítmény."
"...csak egy ismerőssé vált hang marad utánuk"
Röptetés címmel ír Stöhr Lóránt az ÉS-be a filmről. A hangvétel kapcsán mindent rendben talál, "Szabó Simonnak markáns hangja van: a haverságé, a barátságé. Szabó barátságban van Budapesttel és a belvárosi fiatalokkal, akiket hőséül választ." A Papírrepülőket hét, nagyjátékfilmmé összefűzött kisfilmként aposztrofálja, amit Budapest, a közös helyszín kapcsol össze. Ismerős típusok bukkannak fel a vásznon, "Szabó alkotásából azonban hiányzik a hitelesen megrajzolt alakok jellemének és sorsának megértése. Nem lát a mélyükre, vagy nem akar a mélyükre látni. Nem kéne lélekbúvárnak lennie, csak egy-egy találó jelenettel meg kellene tudnia ragadni, hogy kik is ők, hogy milyen kapcsolatban állnak önmagukkal, társaikkal és a várossal, amelyben élnek." Egyedül a konditermes recepciós fiú, és a rendező által alakított szállítós történetszálnak vannak mélységei ("a barátság dinamikája nagyrészt Szabó Simon színészi alakításának köszönhető").
A kisfilmes mozaikszerkezet okáról Stöhr érdekes magyarázattal áll ellő: "Úgy tűnik, a személyiség világa olyannyira töredezett, hogy nem feszíthető ki egyetlen nagyjátékfilmnyi történetté, hanem csak egymás mellé rendelt kisfilmek felcserélhető sorozata bontakozhat ki belőle, amelyből az internetgeneráció szabadon válogathat." A film tempója az expozíciós szerkesztés miatt eleinte nehézkes, a poénok nem működnek, az egész a végére pörög fel. "Szabó színészvezetésén minduntalan a közelség érződik, hogy nemcsak ismeri, de szereti is a hőseit."
A filmet a zene és a kézikamerás operatőri munka dinamizálja. "Az 'egy jelenet egy snitt' módszere nagyban segíti a színészi játék természetességét, viszont improvizatív jellegéből adódóan az alkotók lemondanak a metaforikus képalkotás lehetőségéről." A mélységek, a fecsegő felszín visszahangjainak hiánya megmarad, "A Papírrepülők 'hajtogatásai', kistörténetei elszállnak, s csak egy ismerőssé vált hang marad utánuk. "
