Amikor délután egy baleset folytán elöntötte a víz a berlini hotelszobámat, még fogalmam sem volt, hogy néhány órával később a vásznon egy New York-i vendéglő konyhájában is hömpölyögni fog az árvíz, ráadásul a szervízidő kellős közepén.
A mexikói származású Alonso Ruizpalacios (Güeros, Museo) nagyszabású, helyenként víziónak, esetenként rémálomnak, máskor vágybeteljesítésnek beillő filmet forgatott a Times Square-en található fiktív The Grill személyzetéről. Ételvisszaküldést intéző felszolgálók, a hőhíd felett flörtölő szakácsok, földön csattanó tányérok, smárolás a vendégtérben – ezt láthatjuk a La Cocina előtanulmányában, a Paradise Café című kisfilmben is. Ám ami ott félig-meddig még játék, az a La Cocinában véres valóság, itt már nemcsak a konyhai alkalmazottak, a rendező is elmegy a falig.
Az Arnold Wesker 1957-es The Kitchen című darabját adaptáló film némi sallanggal, de grandiózus vizualitással mesél a szorgalmas föld alatti világról, mely a hatalmas vendéglátóegységet működésben tartja. Ruizpalacios rögtön a film elején sejteti már, milyen metaforára megy majd ki a játék: az utcán, a szemét között mászkáló, pizzaszeletet zsákmányoló patkány és a The Grill végtelenül kiszolgáltatott, rabszolgaként dolgozó, de nagyon is eszes és önérzetes munkatársai ugyanis a film során a szemünk előtt vedlenek át tisztességesen dolgozó emberekből torz vadállatokká.
Rooney Mara gyanúsan domborodó hassal vetkőzik a személyzeti öltözőben. Ő a The Grill rutinos felszolgálója, aki perverz szerelmi viszonyt folytat a félőrült séffel (Raúl Briones), ám a kettejük játszmája csak egy a filmbeli idegtépő párharcok közül. A költői nyitóképeken Michelin-csillagos éttermi tapasztalattal érkezik a konyha felvételi irodájába Estela (Anna Diaz), hogy néhány perc erejéig a kalauzunk legyen az étterem káoszában, aztán el is tűnjön a több tucat fontosabb szereplő áradatában.
Frusztrált ordibálás, mindenki illegális bevándorló, hiány a kasszában, rutin a megalázás, menetrendszerűek a rasszista kirohanások, és persze néha fröccsen az ujjakból a vér a vágódeszkán. Mindez persze megszokott ügymenet a vendéglátásban, nincs benne semmiféle költői túlzás, Ruizpalacios filmje viszont pont attól jó, hogy azt csinál belőle. A La Cocina elemelt éttermi burleszk, melyben a szereplőknek nincs igazi küldetése, bár a film elején exponált kasszahiány után folyamatosan nyomoznak. Itt konstans, intenzív hajtás és hajsza van, ez tölti ki a film 140 percét, és az egyetlen, közös cél a túlélés. Egy ponton túl már nem tudjuk, talán nem is akarjuk tudni, hogy a rendelésblokk-nyomtató szétverése és a moslékban való hempergés, a mindent elárasztó özönvíz, a vendégtérben való ámokfutás igaz-e. Ez már inkább nagyária ebben a bizarr, experimentális össztársadalmi tablóban, ahol a szereplők az egyik pillanatban még kisrealistán hétköznapiak, a másikban már önmaguk groteszk karikatúrájaként imbolyognak a szemünk előtt.
Ramiro Ruiz, Anna Diaz, Raúl Briones Carmona, Rooney Mara, Alonso Ruizpalacios a fotófal előtt (fotó: Berlinale)
A vendéglátásban dolgozók élete, ahogyan az sok más filmesnek is feltűnt mostanában – gondoljunk csak A mackó című sorozatra vagy a Forráspontra –, időnként valóban maga a téboly. És ha nem is verik össze egymást és magukat a konyhai dolgozók, minden bizonnyal fantáziálnak arról, hogy a folyton működésben lévő blokknyomtatót kivágják az ablakon, és kirohanjanak a szabad ég alá. Csakhogy, ahogyan a La Cocinából is felsejlik: odakinn nincs már semmi, aki egyszer bent járt a menny és pokol adrenalint hibátlanul adagoló tornácán, azt többé semmi más nem teszi már boldoggá. Inkább gondosan bedobálják a vendégtér hatalmas akváriumának Szabadság-szobra mellé a halálra ítélt homárokat, ami megmarad, azt meg kiosztják az arra tévedő hajléktalanoknak, majd az egész őrületet újra- és újrakezdik minden reggel.
Cillian Murphy egy angyal
Mire Berlinbe értem, már engem is elért a pletyka, hogy a szörnyű nyitófilmjeiről híres fesztivál előző nap sem cáfolt rá a rossz tapasztalatokra, így kicsit félve ültem be az Ilyen apróságokra, amit Cillian Murphy nemcsak főszereplőként, de producerként is jegyez.
Claire Keegan regénye nyomán készült a tavaly Magyarországon is bemutatott A csendes lány, mely egy rossz családi körülmények közül nevelőszülőkhöz került ír kislány történetét mesélte el. Nem is maga a történet, sokkal inkább a film szemlélődő, halk szavú, a gyermeki szubjektivitást előtérbe helyező világa volt az, ami olyan magával ragadóvá tette ezt a filmet. Az Ilyen apróságok szintén Keegan puritán prózájának az adaptációja – a könyvet magyarul tavaly adta ki a 21. század Kiadó – és bár látszólag teljesen más nézőpontot választ, a középpontban álló felnőtt férfi alakján keresztül ugyanazt a tiszta, gyermeki szemléletet tükrözi.
A nyolcvanas években játszódó karácsonyi történet hátterében az írországi Magdaléna-mosodák szörnyű titkai állnak. A Magdaléna-mosodákat az Irgalmas Nővérek apácarend tartotta fenn, és például a 2002-es A Magdolna nővérek című filmből már sokat megtudhattunk arról, mi várt azokra a lányokra, akik olyasmit követtek el errefelé, amit az egyház bűnnek tekintett – például, ha megerőszakolták őket. A menhelyekre kerülve halálra kínozták és dolgoztatták őket, megszülető csecsemőiket pedig nevelőszülőknek adták. Több tízezer nő sínylődött ezekben a zárdákban, egészen a kilencvenes évek közepéig.
Keegan regénye és Tim Mielants – akinek debütfilmjét, a Patricket láthattuk Magyarországon is – interpretációja azonban nem a megkínzott nőket, hanem egy olyan férfit helyez a középpontba, akinek történetesen van valamennyi beleszólása a saját sorsa alakulásába. Nem érintett közvetlenül a zárdai szörnyűségekben, de szénkereskedőként véletlenül tanúja lesz annak, mi történik a helyi intézményben, melyről a városban csak suttognak az emberek.
Emily Watson, Zara Devlin, Cillian Murphy, Eileen Walsh a fotófalnál a nyitófilm vetítése előtt (fotó: Berlinale)
Karácsony van, a jóravaló Bill Furlong (Murphy) feleségével és lányaival készül az ünnepre. A negyvenhez közeledő férfi keményen dolgozik, gyermekeik felnevelésében segítséget kapnak az egyháztól, csendes munkásosztálybeli idilljük saját jóravalóságukon, és a körülöttük élők jóindulatán múlik. Furlong zabigyerek volt, de anyjával együtt befogadta őt egy vagyonos helyi asszony, így volt esélyük megmenekülni a Magdaléna-mosodáktól. A zárda rémségeivel szembesülő Furlongban hirtelen felkavarodik a múlt, saját gyermekkorának kiszolgáltattsága, nincstelensége pedig kihat a mára, és összekapcsolódik a kérdéssel, vajon megóvhatja-e a saját lányait a szörnyűségektől.
Dickensi történetként indul, de egy csendes, letisztult, szentimentalitást nélkülöző filmmé alakul az Ilyen apróságok, melyben a bizarr, elfojtással terhelt helyi közösség és a magányosan vívódó főhős egyformán szembesül a mély belső konfliktussal. Cillian Murphy egyszerű eszközökkel fogja meg ezt a tiszta lelkű karaktert, és bármennyire is szépen felépíti a film a fináléban bekövetkező megváltást, álomszerű hangulata és Murphy szinte angyalivá váló jelenléte nyitva hagyja a kérdést, vajon fantázia vagy realitás-e a meseszerű zárlat.
