A Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál évek óta szentel külön programot a magyar filmtörténet nagyjainak. Foglalkoztak Zitkovszky Bélával, az első magyar film (A táncz) alkotójával, az Oscar-díjas Emeric Pressburgerrel, akinek unokája Kevin MacDonald is ellátogatott a fesztiválra, vagy a Korda-testvérek (Sir Alexander, Zoltán és az Oscar-díjas Vince) kevésbé ismert tagjával, Zoltánnal. 2010-ben Korda Zoltán fia, David is részt vett a konferencián.
2011-ben Szőts István, máig aktuális, a magyar filmművészet ügyében írt Röpiratával foglalkozott a program, ahol Szabó István bevezetőjével levetítették az Emberek a Havasont. A múlt évben pedig a 100 éves Paramount magyar származású alapítója, Adolph Zukor munkásságát vették górcső alá, aki Miskolctól nem messze, Ricsén született.
Nézd meg A legénylakás előzetesét!
Emeric (Imre) Pressburger
Bár az idei CineClassics első sorban Trauner munkásságát járta körül, szombaton levetítésre került a miskolci születésű Pressburger Imre Diadalmas szerelem című 1946-ben készült alkotása, amit gyakori alkotótársával Michael Powellel közösen rendeztek. A fekete-fehér és Technicolor technikával játszó romantikus mese sokak szerint minden idők egyik legnagyobb brit filmje, ezt a véleményt osztja Ian Christie filmtörténész is, aki Takács Ferenccel beszélgetett a vetítés után.
Megtudtuk, hogy az Utazás a koponyám körül című Karinthy műre kicsit hasonlító filmet eredetileg 1944-ben szerették volna elkészíteni, ám akkor még nem sikerült Technicolor nyersanyaghoz jutniuk. Pedig a szürke és a rikítóan színes világ közötti különbségnek dramaturgiai szerepet szántak az alkotásban.
Ian Christie és Takács Ferenc a Diadalmas szerelem vetítése előtt (fotó: CineFest)
Egy angol bombázópilóta, Peter tönkrement gépéből igyekszik kiugrani a biztosnak hitt halálba, ám mielőtt megteszi a végzetes lépést, rádióján át szerelemről és költészetről vall egy amerikai női hadtest katonájának. A másvilágon azonban teljes a zűrzavar, Peter mégsem hal meg, ami egyértelműen az égiek hibája. Így egy mennyei idegenvezetőt küldenek utána, hogy orvosolja a tévedést. Peter azonban nem akar menni, mert közben beleszeret a női katonába, June-ba és elintézi, hogy fellebbezhet a végső ítélet ellen. Az agysérüléssel kórházba, majd műtőszobába került Peter evilági orvosa és June persze mindezt a beteg hallucinációinak véli. E két világ különbségét kívánták a két féle technikával megjeleníteni, de nem az előre várható módon, hiszen a Mennyország kapta szürke, fekete-fehér árnyalatokat és a földi lét eseményei pompáztak színesben. Ian Christi szerint ebben az alkotásban hangzik el a legfrappánsabb "Technicolor" poén. Amikor az égi idegenvezető alászáll a földre, és meghatottan vesz a kezébe egy élénk piros rózsát, így sóhajt fel: "Hogy mennyire hiányzik nekem odafönn a Technicolor!"
Végül a II. Világháború után készülhetett el a Diadalmas szerelem, és míg a béke a nézőket örömmel töltötte el, az alkotás készítőit aggasztotta a tudat, hogy már mindenkinek elege van a háborús filmekből. Végül 1946-ban megrendelésre került a mozikba a romantikus mese, és kifejezett célja lett a háború után Amerikában létrejövő angolellenesség árnyalása, amelyet kissé didaktikusan ki is gúnyol az egyik utolsó jelenetben.
Lépcső a földi élet és a túlvilág között - Diadalmas szerelem
Alexandre (Sándor) Trauner
A vasárnap délutánt a világhírű, Oscar-díjas díszlettervező munkásságának szentelte a fesztivál. A beszélgetés résztvevői, Ian Christie filmtörténész, Takács Ferenc, Molnár György filmrendező, a BKF és a Képzőművészeti Egyetem tanára és Kepes András televíziós szerkesztő, újságíró, a BKF Kommunikációs és Művészeti Karának dékánja Báron György vezetésével járt utána annak, hogy a szabó apától született kis Trauner Sándor hogyan került a politikai nehézségek ellenére Csók István festő tanítványként a Képzőművészeti Egyetemre, majd hogyan lett belőle már Alexander Traunerként az egyik legnagyobb francia, majd amerikai díszlettervező.
Ian Christie szerint lehet valami a magyarországi vízben, vagy levegőben, hiszen kiemelkedően sok innen származó látványtervező alkotott nagyot a nemzetközi filmes világban. Molnár György, aki egyetemi habilitációja egy részét "Trau"-ról írta, kiemelte, hogy valóban igen sok magyar származású díszlettervező jelent meg nagy külföldi filmek stáblistáján, elég csak Jenei Jenőre (Jevgenyij Jenei) gondolni, aki az 1920-as években intenzíven részt vett a szovjet-orosz avandgard film kép világának kialakításában, vagy a szintén Oscar-díjas Korda Vince életútját megnézni, aki számtalan híres alkotás látványvilágát álmodta meg, és a London Film művészeti vezetője volt.
Trau (ahogy barátai hívták) Oscar-díjával, kedvenc kutyájával és a cigarettázó Billy Wilderrel
A filmművészet korai szakaszában még természetesen nem volt megtalálható az egyetemeken látványtervező szak, így képzőművészek, festők és építészek véletlenül sodródtak a filmgyártás közelébe. Alexander Trauner egyébként szerette, ha asszisztensének építészeti végzettsége van, hiszen a díszletek statikájának pontos megalkotáshoz szükség van mérnöki tudásra. Kepes András, akit személyes szálak is kötnek a művészhez, hiszen Trau egyetemi osztálytársának és barátjának, Kepes Györgynek unokaöccse, felidézte a látványtervező hogyan jutott az első filmes munkához. A Csók osztályból többen Párizsban éltek, és a kis magyar kommuna szabálya az volt, hogy ha érkezik egy munkalehetőség, az kapja meg, akinek a leginkább szűksége van rá. Amikor egy filmes ajánlatról szereztek tudomást, épp Littmann Frigyes volt a leginkább megszorulva, ám ő szobrász lévén nem értett annyira a perspektívához, így Trauner egész éjjel a rövidülés ábrázolását gyakoroltatta vele. Csavar a történetben, hogy másnap Littmann kedvezőbb ajánlatot kapott, így Trau ugrott be helyette a forgatásra, majd vált belőle Oscar-díjas látványtervező. A történet külön pikantériája, hogy ez a bizonyos film René Clair azóta már klasszikussá vált Párizsi háztetők alatt (1930) című alkotása volt.
Ian Christie, Takács Ferenc, Báron György, Molnár György és Kepes András a beszélgetésen (fotó: Molnár Péter Miklós)
Takács Ferenc hívta fel a jelenlévők figyelmét arra, hogy a nagy díszlettervező hatvan évig (1930-1990) alkotott aktívan, és milyen különleges személyisége kell ahhoz, hogy a kontinenseken átívelő igényekhez alkalmazkodni tudjon. Ezt a tulajdonságot támasztotta alá Molnár György gondolata is, hiszen valaki, aki kezdetekben a szürrealista Bunuellel forgatott, majd annak a Marcel Carné-nak a filmjeiben dolgozott, aki a klasszikus francia mozi legnevesebb alakjává vált, és akinek a filmjei (a "papa mozija") ellen lázadtak később a fiatalok (Godard, Truffaut), a későbbiekben pedig olyan lázadókkal és újítókkal dolgozott együtt, mint Besson (Metro, 1985), igen csak rugalmas alkotónak kellett lennie.
Jack Lemmon spagettit főz Shirley MacLaine-nek A legénylakásban
De nem csupán az európai alkotók különböző gondolkodásához tudott idomulni a mester, az amerikai sztárgyár is felfigyelt rá. Amikor a stúdió környezetből a francia újhullám kilép az utcára, Trauner Amerikába teszi át székhelyét, Billy Wilder-rel, Orson Welles-szel és Gene Kelly-vel ismét stúdióban forgat. Kepes András által forgatott dokumentumfilm remekül bemutatja ezt a képzőművészetileg is igen nyitott személyiséget. A televíziós újságíró szerint úgy tudott konzekvens lenni, hogy közben az új irányzatok is beszippantották. Folyamatosan a művészet és giccs között lavírozott, és utóbbi igencsak szórakoztatta. A róla szóló filmből kiderül, hogy dél-franciaországi háza tele volt komoly festményekkel, miközben gyűjtötte az túlzóan ízléstelen tárgyakat, Oscar- és Cezar szobrai mellett egy vásári apró szobor alak foglal helyet, amelyet ő a kis barátjának hív. Kepes felidézte a mester kedvenc tanácsát is: " Ne vedd magad soha komolyan, mert az nagyon unalmas."
Báron György, Molnár György és Kepes András (fotó: Molnár Péter Miklós)
A legénylakás
A délután folyamán levetítésre került Billy Wilder klasszikusa, A legénylakás is, amely minden romkom (romantikus komédia) előképe és példaképe. A film 1960-ban öt Oscar-díjat zsebelt be, a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyvíró, a legjobb vágó és a legjobb díszlettervező díját.
Jack Lemmon és Shirley MacLaine ellenállhatatlan párosát nem jutalmazták, de Trauner elől senki sem vehette volna el a szobrot. Stúdióban, optikai trükkel varázsolta elénk New York utcáit, az apró kis lakást, és az irodaház hatalmas, szabályos terét, amelyben mindenki egyforma és amelyben a kishivatalnok csak egy a több száz dolgozó közül. A hivatal terme ugyanis perspektivikusan szűkül, míg elől rendes méretű asztalok mögött felnőtt színészek ülnek, ahogy a távolság nő, egyre kisebb asztalok kerültek be a díszletbe, mögöttük egyre kisebb (gyerek) szereplőkkel. A vásznon azonban ebből semmi sem látszik, csupán annyi, hogy egyforma szürke figurák ülnek egymás mögött egészen addig, amíg a szem ellát.
Jack Lemmon A legénylakás trükkös irodájában
A Trauner installáció
A BKF Művészeti karának diákjai méltó módon emlékeztek meg az illúzió mesteréről. Egy apró szobában, egy greenbox fal és egy projector segítségével, ugyan csak néhány percre, de mi is belekerülhettük Trauner filmjeibe, az ő varázslatos világába.
