Ez is személyes történet. Olyan mint egy dallam, ami régről megmarad benned, a gyerekkorodból, és ezt építed később tovább egy szimfóniává. A Franknak ez a belső dallam a mozgatója, ha nem az lett volna, nem is tudtam volna hat éven keresztül dolgozni rajta. Tudtam, hogy egy rettentő hosszú útra vállalkozom, de világos volt, hogy olyannal nem tudok ennyit foglalkozni, ami nem az enyém. Kérdezték külföldi fejlesztő workshopokon, hogy hány filmtervem van még, de mindig csak ez volt. Nem is tudom elképzelni, hogy egyszerre több tervben legyen benne az agyam és a szívem.
Mi volt meg az ötletből először? A punk-szál vagy a politikai pszichiátria témája?
Az első motívum a politikai pszichiátria volt, Pákh Tibor jogász és író története és figurája. De ő nem annyira filmszerű karakter. Ahogy alakult a történet, egyre inkább kezdtek megjelenni benne különböző mitologikus elemek, amik a hangról szóltak. Az foglalkoztatott, hogy mitől erős egy hang, mitől válik az egyéni hang és identitás erőssé. És jött a zenész, aki szöveget ír és üvölt, ebben a keretben sokkal erősebben működött a történet.
Pákh Tibor történetével hol találkoztál?
Két és fél éven át közel 80 könyvet elolvastam, ezek magyar és angol nyelvű könyvek a keleti blokkról. Nehéz tetten érni a kommunizmusnak nevezett, valójában vörösfasizmust, annyira elkent és komplex. A korszak kulcsa véleményem szerint a másik identitásának eltörlése volt, az uniformizáció, az identitások beolvasztása, és annak az ígérete, hogy az egyformaság egyenlőség is lesz. Ez volt a szocializmus nagy ötlete, hogy folyamatosan ezekkel a szavakkal játszott. Akár az is lehetett volna a címe, hogy Elméletről és gyakorlatról.
Az izgatott, hogy ezen a tengelyen mi történt velünk, mi történt azokkal, akik totalitárius rendszerben éltek. Hogyan működik ez a rendszer, ami a testedet nem akarja, nem akar megölni, de tulajdonképpen mégis. Ez vezetett el lépésről lépésre a pszichiátria intézményébe, mert az agy maga a harcmező, valahol a pszichiátria és pszichológia keretrendszerében. És ha ilyen világban játszódik, akkor látványosnak kell lennie, nem egy beszélőfejes, hanem átélhető, aktív film kell, hogy legyen.
Forrás: Otherside Stories
Tudtál vele beszélni személyesen is?
Kilencven elmúlt, sajnos nem tudtam beszélni vele, de van egy önéletrajzi regénye, a Szálegyedül, másrészt készültek vele interjúk. Van egy pár szereplő, akikről azért tudjuk, hogy mi történt velük, mert a demokratikus ellenzéknek köszönhetően ismert volt a történetük. De például egy Kristály Gyula nevű férfiról készült egy Balázs Bélás dokumentumfilm, azt betiltották. Hajnóczy Péter Levelek a süllyesztőből című könyve fontos alapmű, egy kicsit más oldalról Benedek István Aranyketrec című könyve is. A korszak hatalmi képlete a következő volt: ha azt gondolom rólad, hogy mást gondolsz, és hatalom van a kezemben, akkor tönkretehetem a pszichédet. A politikai pszichiátrián sokszor még a pszichiáter sem volt teljesen tisztában ezzel.
A punk fiút is valós személyről mintáztad?
Van a Spions meg a CPg, akik ennek a tengelynek a két ellentétes végén voltak: a Spions egy intellektuálisabb zenekar, akiknek a punk attitűd volt fontos, a CPg meg inkább a pusztítást képviselte, csirkét daráltak a színpadon. Ennek a kettőnek az elegye érdekelt, Frankék zenekara valahol a kettő között van.
Mekkora időszakot fog össze a film?
Körülbelül a 70-es évek elejétől a 80-as évek elejéig tartó időszakot, a film pedig 1983. november 1. és 10 között játszódik, de ez a sűrítés és elemelés vezetett a sztori sci-fizálódásához, és emiatt kerültek ki belőle a helyspecifikus vonások is, hogy ne legyen jól felismerhető semmilyen helyszín, és inkább univerzális irányba vigye a történetet. Végső soron nem számítottam arra, hogy ennyire disztópikus és mitológikus lesz, ez munka közben alakult ki.
Írás közben még nem így nézett ki a fejedben?
Sokat radíroztam és ez átbillentette a filmet egy másik realitásba.
Akkor ez eredetileg egy realistább film volt?
Azt hiszem, igen.
Forrás: Otherside Stories
Akkor miért döntöttél emellett?
Mert úgy éreztem, hogy ennek a bonyolult korszaknak a megfoghatatlanságáról így lehet a legkomplexebben beszélni. Ahogy a Rocktérítő vagy Gazdag Gyula és Ember Judit dokumentumfilmjei bemutatják ezt a korszakot, azt lehetetlen újracsinálni és nincs is arra szükség, az a nézőpont kész van. Ők jelen voltak, és ott volt a kezükben ez a dokumentarista eszköztár, ami nagyon jól működött. A szocialista-realista világból lopott, az embert és a világot megismerni akaró kamera, mint ami például a Családi tűzfészekben is van. Ez esztétikailag is pontos, lerántja a leplet a diktatúra visszásságairól, már amennyire engedték nekik. A lakáskérdésen keresztül finoman pedzegeti azt a kérdést, hogy a rendszer álítása, hogy a fiatalok jövőjét szolgálja, mennyire volt igaz. Ez még belefért a korszak “érted haragszom, nem ellened” logikájába, amit eltűrt a diktatúra.
A fekete-fehér kézikamerás dokumentarista dokufikció nagyon jól tudta ezt alátámasztani. Mi is visszahoztuk bizonyos dolgokban – például a castingban és a pszichiátrián – de a történelmi rálátás egészen más nézőpontot hoz magával. Ezek az emberek, akik akkor filmeket rendeztek, nem tudták azt, amit mi tudunk, mert eltitkolták előlük. Nem tudták, hogyan működik pontosan a pszichiátria, kivel milyen történetek esnek meg, mik vannak a zárójelentéseken, a titkosszolgálati iratokban, ahogy arról se tudtak, hogy ki volt ügynök. A diktatúra titokban tartotta mindenki előtt a valóságot, így a nézőpont sem lehetett komplex és teljes.
Nekünk nagyobb rálátásunk van arra a korszakra. Bizonyos értelemben a mi filmünk egy másod-harmadgenerációs vélemény erről a korszakról, amire ki-ki hogyan, de általában mentegetve tekint, hiszen benne voltak, átélték, sokaknak a fiatalkora volt esetenként részt is vett benne, kollaborált. Indirekt módon voltak filmek, amelyek a propaganda részei voltak, mert a hatalom felmutathatta őket, hogy látjátok, mindenről lehet itt beszélni. Eltelt azóta 40 év, és most mi meg azt mondjuk, hogy ami veletek történt, az nem a „legvidámabb barakk”. Nem gondolhattál azt, amit akartál, ha kimondtad, elvittek és leszedáltak. A trauma pedig kollektív, mert ami egy emberrel megesik, az megesik az egész közösséggel, ez a szolidaritás alapgondolata is.
Ma se lehet mindenről beszélni.
A trauma tovább él a feloldatlanságában. Ezért felelős egy generáció, a nem kibeszélt traumákért. 40 évesen még mindig nem tudok mutatni a gyerekeimnek egy filmet erről a korszakról és emiatt értem is, hogy mi miatt nehéz az embereknek mind a mai napig vállalni a véleményüket, az identitásukat. Nem véletlen, hogy ma sincs az egyéni hangnak nyugat európai értelemben ereje. Máraival és a nyugatosokkal kiveszett ez a társadalmi közeg, mert mindenki ellenük ment.
A filmed színesben és fekete-fehérben is látható lesz. Miért?
A film eredetileg fekete-fehér, úgy fog menni a művészmozikban, a plázákban pedig színesben. Nem akarok kirekeszteni egy csomó nézőt, aki azt mondja, hogy nem néz fekete-fehér művészfilmet. A szerzői és a fesztiválverzió, amit én csináltam, az fekete-fehér, annak is szántam.
Akkor ennek kizárólag ez az oka, hogy minden néző ki legyen szolgálva?
A színessel nincs kirekesztve, a fekete-fehérrel nem szolgálom ki. Ha valakinek a színes tetszik, akkor nem erőltetem rá a másikat, tök jól működik színesben is. De a referenciák, amikről beszélünk, a kor, a dokumentumfilmek, az leginkább ebben a fekete-fehér testben működik, ettől mitikusabb, jobban arról szól, ami az irodalmi vonatkozásai a sztorinak. Így egy csomó sallangot elveszít, nagyobb a struktúra ereje. Az elejétől kezdve így akartuk Dobos Tamással.
Nem lett volna mégis jó megkockáztatni, hogy mindenhol úgy menjen? Ez úgy hangzik, mintha két teljesen különböző film lenne.
Igen, de úgyis különböző filmeket nézünk mindannyian. Én nem fogom a plázaközönségtől elvárni azt, hogy valami olyasmit nézzenek meg, amit úgyis másképp látnak. A nehéz filmnyelv egyébként is leszűkítette a közönségünket. 2022-ben az emberek netflixeznek meg tévéznek, hol van az a vegytiszta mozi, amit mindannyian keresünk? Alig van ilyen, nagyon kevés. Valaki nem ezt az élményt keresi, hanem a történelmi tapasztalatot. A premier előtti beszélgetésekből visszajöttek ilyen tapasztalatok, hogy valakinek a kommunizmus volt a fontos, valaki általában a demokráciáról tesz fel kérdéseket.
Volt, aki a punkot hiányolta belőle?
Az ETA zenekar eljött a Toldiba, és ők mondták, hogy ennél jobb hangulatú volt a 80-as évek. Nekik is azt tudom mondani, hogy ez nem egy magyar punk kultúráról szóló dokumentumfilm, hanem egy transzponált téma, másrészt egy vasfüggöny mögé szóló általános, univerzális belépő. Nyilván nagyon sok elvárás és várakozás van egy ilyen filmmel kapcsolatban. Szerintem a punk nehezen hallgatható zene.
Azért ezt nem mindenki gondolja így.
Szerintem de.
Az ETA biztos nem így gondolja.
De a punkzenészek sem a zeneiségét, hanem az attitűdöt, meg az energiát emelik ki. Mindenki tudja hogy két akkord van a punkban, sőt sok zenész hagyományos értelemben nem is tud zenélni. Az attitűd az, ami engem érdekel és amit nagyon nagyra tartok, amit szeretek és ami végtelenül tiszteletre méltó. Pogózni jó, elveszíteni az önkontrollt, amikor mindenki mindig kontrollálni akar. Az a felemelő és katartikus, hogy egy ilyen zene vezet hozzá, ez ráz ki téged a hétköznapokból, és ez, ha úgy tetszik, mágikus. Olyan mint a dádpusztai techno, amit ha 12 órán keresztül nyomsz, akkor máshova jutsz el. Az ellenállás és a tisztaság attitűdje a punk, ami fantasztikus, de az én fülemben nincs zeneisége. A VHK világa is inkább transzcendens, nem hallgatni jó.
.jpg)
Fuchs Benjámin, Fabricius Gábor és Blénesi Kincső Velencében / Forrás: Otherside Stories
Sok fiút meghallgattál, több zenész ismerősöm mesélte, hogy megy a Frank castingjára. Miért lett végül a Benjámin a befutó?
A kisugárzást láttam benne, de a zenei háttér is jó alap volt. A színészeknél nem érzékeltem azt, amit a zenészeknél igen, máshogy vannak jelen egy castingon. Ő van ott, és nem ölt magára egy szerepet. Ebből a tekintetből dokumentumfilm készült, benne van Pajor Tamás és Peer Krisztián is. Energiákat kölcsönöztem a film számára, semmint szereplőket kerestem, akik rájuk írt szerepeket előadnak. Peernek egy darab szövege nem volt megírva, ott kértem, hogy improvizáljon valamit, de Pajor is maga írta a gondolatait, reflektálva a saját múltjára.
Az, hogy Pajor Tamás, Víg Mihály, Peer Krisztián, Frenák Pál stb. belekerültek, üzenet akart lenni a múltnak vagy a jelen nézőjének?
Nem, ezek üzenetek voltak saját maguknak, amúgy meg Velencében senki nem ismeri őket.
De te kérted meg őket, hogy szerepeljenek a filmben.
Én kértem meg őket, mert megéreztem, hogy erősek lennének. Ott van a Lénárt István ‘Papi’, aki a 70-es években a Magyar Televízióban volt gyártásvezető. Ő nem nagyon szerette volna ezt a szerepet eljátszani, mert tulajdonképpen azt kértem, hogy saját magát játssza el. Írta is a szöveget magának, amivel visszautalt a saját múltjára és a magát kioltó szocializmusra, tehát nem sikerült megvalósítani azt az álmot, amit a háború után fel akartak építeni.
Benjámin is ennyire önreflektív volt? Nem sokat beszél a filmben.
Egy underground zenész, aki a mainstreamet meglehetős undorral nézegeti, és sok mindenből elege van. Persze rákerült egy réteg a ruhával, a környezettel, de ő maradt benne. Ő nem játszik, nem feltétlenül jó színész, hanem egy megfelelő pozícióba hozott, valóságos karakter, aki el tudta mondani azt, amit amúgy gondol saját magáról. Ezt a transzponálást kellett segítenem, hogy a mából visszahozzuk a kosztümös világba, ami hála istennek minimál maradt. A ruhák nagy része turiból lett összeszedve. Érdekes ez a szubkultúra, szinte semmit nem változott.
Forrás: Otherside Stories
Sinkovics Judit jelmeztervezőnek milyen referenciákat adtál? Miket nézegetett?
Volt egy nagy gyűjtés, amit Oltai Katával csináltunk, ő ennek a szakértője. A tetoválások, a ruhák, a különböző ágazatok, amik ebben a szubkultúrában voltak, ez a nagy anyag utána elkezdett formálódni és a karakterekre íródott.
Ezek a belerakott magyar kultúremberek egy velencei közönségnek nem mondanak semmit.
Semmit, de az energiát, a karakterek valóságát érzik. Ez átjön, ez nekem elég volt. Ez egy befelé kacsintás, Kemény Zsófi és az ő slamje is, ami teljesen mai műfaj. Peer Krisztián egy Petri-karakter, a Pajor meg a Pákh Tibor elegáns, távolságtartó attitűdjét képviseli, egy nyugati csökevény, egy polgári reakciós maradvány. Tuza-Ritter Bernadett nagyon sokat segített nekem a rendező munkatársaként, ő maga is fantasztikus dokumentumfilmes (az Egy nő fogságban rendezője - a szerk.), Dobossal hárman kerestük a dokumentumfilm nyelvét és energiáját, ami kilép a fikció, a disztópia irányába. Nagyon érdekes lett.
Nem erre számítottál?
Nyilván ezt kerestem, akartam a dokumentumfilm, a disztópia és a Budapesti Iskola találkozását, de nem számítottam rá, hogy ilyen álomszerű lesz a végeredmény, ami amúgy jól működik nemzetközi szinten is – a dél-amerikai néző ugyanúgy kafkázik utána, mint a német és a magyar.
Amikor Tamással elkezdtetek beszélni a vizuális világról, még más volt a terv?
A képekről és a zenéről csak nagyjából lehet referenciákon meg érzeteken keresztül beszélni, máshogy nem. Az írott anyag az, ami több szempontból is magában hordozza a képet. Ez már évekkel korábban eldőlt, csak én nem tudtam róla, és a Tomi munkája világított rá. Ha ennyire erőteljes képi megfogalmazásokról beszélünk, ott sok eldől az írásnál. Például ha egyes szám első személyben szólal meg a film, az gyakorlatilag mindent felülír. Most már az első pillanattól kezdve minden mozdulatra figyelek, mert tudom, hogy mindennek évekkel később következménye van.
Fabricius Gábor Velencében / Forrás: Otherside Stories
Gondolom ez Benjáminnak is meglepetés lehetett, majdnem minden képkockán ő szerepel. Fel tudtátok erre készíteni őt?
Olyat kerestünk, akit másfél órán keresztül nézni lehet. Ez az emberek nagy részében nincs meg. Vannak viszont olyan mélységű emberek, akiket nem tudsz megunni, mert bizonytalanságban tartanak. Ez a film egy portré, annak minden mélységével és kiszámíthatatlanságával. A nézőnek legyen feladata, egy workshop legyen, ahol a filmmel együtt dolgozik. Az irodalom azért fantasztikus élmény, mert egy sorvezetőt kapsz, ami a szöveg, és onnantól te hozod létre a könyvet, de ez a filmnél sokszor ki van zárva. Én azt szeretném, hogy egy 350 fős nézőtéren 350 féle film menjen, ne egy kontrollált helyzet legyen. Gyakran érzem azt, hogy kontrollálni akarnak filmnézés közben, Bergmannál vagy Cassavetesnél például soha nincs ez. Náluk van tér játszani, máskülönben elkezdem unni.
Frank neve honnan jött?
Mondanám a neveket a filmben: van Anna, Frank és Hanna is. Senkinek nem halljuk anevét a filmben, csak a stáblistán olvashatóak. Ezek olyan olvasatok, mint a srác csuklóján a tetoválás. Szerintem a nagy többség nem ismeri fel ezt a jelentés sort, de nem baj. A Spions Anna Frank álma című számával sokat foglalkozott Herczog Noémi, és ott például feltárul egy egészen más univerzum, az áldozatiság kérdéséről. A film az áldozatiságról beszél, és az áldozat szentté válásának a története.
Miért hoztál Izlandról egy látványtervezőt? Nem gondoltál valakire, aki élt is a 80-as évek Magyarországán?
Ők máshogy látják, mert benne voltak, nincsen madártávlat. Bachmann Gábor készítette az Eszkimó asszony fázik díszleteit, ami nagyon menő és nyugati akart lenni. Miért is? Mert szörnyen gagyi és diktatórikus volt itt minden, és próbálták nyugatinak látszani, de nem volt itt semmi kúl meg trendi, hacsak nem abban az értelemben, ahogy most egy berlini klubban lepattantság van. Aki benne élt, annak muszáj volt élhetővé tennie, nem véletlen, hogy Méhes Marietta el is ment utána New Yorkba, mind oda vágytak. De más volt a vágyuk, mint ami az objektív valóság. Bizonyos értelemben Gazdag Gyula dokumentumfilmjei jobban megmutatták a valóságot, mert nem akarta kiszínezni úgy, ahogy a punk meg az underground fiatalok tették.
Eggert Ketilsson: Megláttam magamat a magyar punkokban
Dunkirk viharos partja és a Tenet világkörüli hajszája után Eggert Ketilsson látványtervező most a 80-as évek magyar underground világát teremti újra Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című készülő nagyjátékfilmjében. A nemzetközi szuperprodukciókban edződött izlandi filmes szakemberrel magyar punkokról, a látványtervezés kihívásairól és kedvenc alkotótársairól beszélgettünk.
Szerintem pont ez az Eszkimó asszonynak meg a többinek is a lényege, hogy megteremtettek valami hamisat, azért volt olyan különleges az egész hangulata.
Egyetértek, de nem tudom, hogy ez mennyire fricska és mennyire kompenzálás a vasfüggöny mögül. A jelenből nem hiszem, hogy kompenzálni kellene, leginkább rálátással összefoglalni. Mégiscsak egy sötét és rozsdásodó diktatúrában van ez a kis színes közeg, ami eljátssza a nyugatot. De ha a nagyképben nézed, nem ilyen a világ. Ez a játék is a korszak sajátja volt, ők is elhazudták, hogy van egy színes szubkultúra és a rendszer is azt hazudta, hogy ez a legvidámabb barakk. A propaganda és az önámítás lehetetlenné tette a valóság megértését, ami viszont megpróbálta, az a tömeg számára nem volt érthető. A toldis vetítésen is felszólalt egy kb 26 éves srác, hogy csak Romániában meg a Szovjetunióban volt ilyen szörnyű a helyzet. Nagyon érdekes az emlékezetpolitika működése.
A filmbeli zenéket ki csinálta?
A VHK egyik régi gitárosa. Ő hozta azt a tudást, ami Grandpierre Attila sajátja volt, hogy pont úgy énekelt, hogy ne lehessen érteni a szöveget. Ez fontos volt, hogy a dal, ami a konfliktus kulcsa, sose legyen érthető. Amint érthető lesz, azonnal profánná válik. Megint csak az elemelést, a radírozást nézem, és nekem ki kellett radíroznom a szöveg specifikumát, elég csak azt tudni, hogy ez tilos, és a tilossága felbolygató. Nem volt szabad a szöveggel lehúznom a disztópiát a kisrealizmusba.
Azért nem volt benne sok zene?
Ez nem egy punk film, ez egy dráma, ami ebben a szubkultúrában játszódik. Nem zenés film, nincsenek dalbetétek. Az ETA és mások is azt gondolták, hogy ez egy punk film lesz. Ezt a perifériára szorult, kirekesztett közegben játszódik, hogy elmondja a mondanivalóját. Ennél számkivetettebben nem éltek fiatalok abban a korban, nincsen menekülési útvonal, szembe kell fordulniuk a hatalommal.
Papp Bojána dokumentumfilmje miért készült el?
Az elejétől kezdve terveztem, mert relativizálás megy a mai napig, és számítottam rá, hogy elindul az egyrészről-másrészről a politikai pszichiátriával kapcsolatban. Oda kell tenni a film mellé, főleg egy ilyen nehezen múltjával szembenéző társadalomban, mint a magyar.
