Az HBO legújabb krimi-sorozatának a zsenialitása legfőképpen abban rejlik, hogy a magyar címben hivatkozott rejtélyek mindegyike lebilincselő módon van tálalva. A középpontban egy tinédzser anyuka gyilkosának a keresése áll, de közben folyton elkalandozik a sorozat a kisvárosi dráma területére, és legalább annyi időt töltünk az elvált, külsejével csak ritkán foglalkozó, goromba Mare Sheehan családi ügyeivel, a pennsylvaniai település lakóinak magánéletével, mint magával a nyomozással.
A legtöbb ilyen típusú sorozat hamar frusztráló élménnyé válik, hiszen mindig van bennük egy-két érdektelenebb történetszál és szereplő, akikről azt sejtjük, csak időhúzásként kerültek bele a forgatókönyvbe. Az Easttowni rejtélyek nyirkos, nyomott hangulatot árasztó kisvárosa azonban olyan erővel húzza magához a nézőt, illetve olyan sok alaposabb megismerésre ösztönző szereplőt vonultat fel már az első részben, hogy az sem baj, hogy az első említésre méltó bűntényre majdnem egy órát kell várni.
Előtte bőven elég az, hogy a munkaidőn kívül szinte mindig sörösüveggel mutatkozó Kate Winslettel támaszthatjuk a pultot egy kocsmában. Vagy hogy azt találgassuk, mi történt pontosan azon a legendás kosármeccsen 25 éve, amit azóta is emlegetnek, és a meccs hősét, Mare-t ki lehet vele kergetni a világból. Akkor sincs gond, ha átnézzünk az exférj eljegyzési vacsorájára, Mare tini lányának szerelmi kalandjait követjük, vagy ha hazamegyünk a nyomozóval és belehallgatunk az iPadet nyomkodó édesanyjával folytatott, minden este üzembiztosan bekövetkező veszekedésébe.
Annyira frappánsak a folytonos szóváltásaikt, hogy már ők ketten kiadnának egy érdekes és mulatságos sorozatot. Hordágyon viszik el az idős nőt, mégis csak nevetni lehet a hazasiető Mare reakcióján, aki látva, hogy eszméleténél van az anyja, és nincs komolyabb sérülése, annyit mond: "Ennyi az egész?"
A bűnügyi izgalmak miatt jöttem, és egy pillanatra sem sajnáltam, hogy belterjes kisvárosi miliőt, állandósuló családi perpatvarokat, a jelent beárnyékoló iszonyú múltbéli veszteségeket kaptam mellé. Az lehet talán a titok, hogy a sorozat kíváncsisággal és empátiával fordul a népes szereplőgárda minden tagja felé, ugyanakkor ez nem teszi elnézővé, szépen lassan mindenkinek kiderülnek a jellemhibái, hitványságai. És ezt a nyitott szemléletmódot a nézőre is átragasztja.
Craig Zobel rendező és Brad Ingelsby író elérte, hogy a leghétköznapibb eseményekre is odafigyeljünk, mert önmagukban is érdekessé tették azokat, másrészt már az első pillanatoktól érezhető, hogy egy nagy odafigyeléssel összerakott, csavaros krimiről van szó, amiben előbb vagy utóbb, de az elsőre jelentéktelennek tűnő részletek is sorsdöntőek lehetnek.
A kiváló közegábrázolás persze hasztalan, ha a zsáner néhány alapvető kelléke hibádzik. Szerencsére maga a gyilkossági ügy is fenntartja a figyelmet, a hosszú bevezető arra is jó, hogy kellő mélységben megismerjük a kamaszként anyává váló Erint (Cailee Spaeny), így üt igazán, hogy egy patak medrében találják meg a meztelen holttestét. A kedélyeket tovább borzolja, hogy egy évvel korábban eltűnt egy másik tinilány, aki azóta sem képes megtalálni a helyi rendőrség.
Ahogy az elvárható egy krimitől, a nyomozás előrehaladtával mindig másra terelődik a gyanú, a néző meg találgathat, mi az, ami csak a megvezetésére szolgál, és mi az a fejlemény, ami tényleg közelebb visz a gyilkosság megoldásához. Továbbá minden eddig kiadott rész egy váratlan fordulattal ér véget, új irányt szabva a történetnek és még nehezebbé téve a várakozást a következő epizódig. Az ötödik felvonás brutális befejezése pedig már egyenesen letaglóz.
Nincs itt szó a műfaj megújításáról, még csak a határait sem feszegeti, viszont eddig sohasem éreztem azt utólag, hogy üres hatáskeltés lenne csak az epizódvégi meglepetés, és a gyanú sem önkényesen vándorol egyik személyről a másikra. Részről részre nő a bizalom és a csodálat a sorozat irányába.
És persze ott van az Oscar-díjas Kate Winslet, aki még sohasem volt ennyire meggyötört és nyúzott. Magabiztosan hozza az amerikai thrillerek tipikus nyomozóját, akinek állandó mélabúja és gorombasága azt az érzetet kelti, mintha a világ összes gondja az ő vállára nehezedne. „Túl van értékelve, ha valaki nagyszerű dolgot cselekszik” – vallja meg Mare, mit gondol a saját tragédiájának. „Mert onnantól mindig ezt várják el az embertől, és nem értik meg, hogy ugyanúgy el van cseszve az életünk.”
A brit színésznő már azzal is kiérdemelte volna a dicséretet, ahogy eljátssza a kemény zsarut. Amikor alkalmi partnere megtudja, hogy Mare nagymama, Winslet a következő visszavágással fagyasztja Guy Pearce-be a szót: „És úgy is dugok, mint egy nagymama?” Felszabadító érzés egy ennyire öntörvényű, jómodorra fittyet hányó nőt figyelni Winslet megformálásában, aki sokak emlékezetében a mai napig kosztümös filmek bájos főhőseként maradt meg.
És ez csak a leglátványosabb része a játékának. Váratlan pillanatokban betekintést enged a nyomozó páncélként viselt durvasága mögé, láthatóvá téve a nő esendőségét, zavarodottságát, felszínre engedve a fia elvesztése miatt érzett bénító erejű fájdalmát. A sorozat legtöbb tipródást és találgatást okozó rejtélye valójában nem is az, hogy ki a gyilkos, hanem hogy Mare összeomlik-e lelkileg a megoldatlan családi traumák és az egyre bonyolódó bűnügy terhe alatt.
A hetente jelentkező sorozat a negyedik részénél tart, újságíróként az első ötöt láthattam. Két epizód van még hátra, szédítően meredek minőségromlásnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az Easttowni rejtélyek ne váljon évek múltán is emlegetett hivatkozási ponttá a bűnügyi minisorozatok körében, ne kerüljön fel a legmagasabb polcra a True Detective vagy A tó tükre első évada mellé.
