Mesteriskola

Augusztus 25. és szeptember 9. között rendezte meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem a Magyar Operatőrök Társasága közreműködésével az Operatőr Hallgatók Hatodik Nemzetközi Mesteriskoláját. A kéthetes mesterkurzus ötlete tíz évvel ezelőtt született. Eleinte minden évben, az utóbbi időben kétévente szervezi meg a budapesti egyetem a nyári iskolát, amelyen neves operatőrök tartanak előadásokat és gyakorlatokat a világ minden tájáról összesereglett diákoknak. A nyári iskola mesterei ebben az évben Kovács László és Zsigmond Vilmos, akiknek a munkáját Vagyóczky Tibor és Rák József segíti.

A sajtótájékoztatón Zsigmond Vilmos elmondta, hogy a világban számos operatőri kurzus van, de egy sincs ilyen jó, mint itt, Budapesten. Ennek egyrészt az az oka, hogy a magyar operatőrképzés évtizedek óta világszínvonalú (őket még olyan nevek tanították, mint Badal János, Hegyi Barnabás, Illés György, Bolykovszky Béla), másrészt az, hogy az Egyesült Államokban a legjobb operatőrök nagyon elfoglaltak, ezért legfeljebb egy-két napos kurzusokat tudnak tartani, ami nem elég. ő és Kovács László azért szakítottak két hetet erre a kurzusra, mert így róják le a tanáraik iránt érzett hálát, valamint kötelességüknek tartják, hogy a felnövekvő generáció számára - a digitális technikák egyre növekvő népszerűségével dacolva - átadják a világítás és a fényképezés lassan feledésbe merülő tudományát. Kovács László hozzáfűzte ehhez, hogy a budapesti filmfőiskolának jól cseng a neve a világban az itt végzett számos jelentős operatőr miatt.

Idén tizenhat résztvevője van a mesterkurzusnak, akik a Filmiskolák Nemzetközi Szövetségébe (CILECT) tartozó intézmények végzős operatőrhallgatói. A diákok a világ legtávolabbi pontjairól érkeztek Szingapúrtól Kanadáig, az Egyesült Államoktól Izraelig. Az egyetlen magyar résztvevő Szily Sarolta a budapesti főiskoláról. A kurzusra jelentkező operatőr elküld egy demókazettát az eddigi munkáiból, amit a magyar filmfőiskola tanárai bírálnak el és így választják ki a szűk keretbe a résztvevőket. Az ötvenkét jelentkező közül nemcsak a legtehetségesebbnek ítélt tizenhat jött most el Budapestre, hanem további húsz operatőrhallgató is meghívást kapott a kurzusra. Ez utóbbiak nem kapnak lehetőséget az aktív munkára, de megfigyelőként részt vehetnek mind a gyakorlatokon, mind a megbeszéléseken. Közöttük is van egy magyar: Vizi Attila, akit a TV2 jelölt a kurzusra.

A nyári iskola során a hallgatók előre megírt rövid jelenetekhez készítenek világítási és forgatási tervet, majd összeállítják a világítási konstrukciót és leforgatják a beállításokat. A nyolc jelenet, amelyeket sorsolással osztottak szét a résztvevők között, egybefüggő történetet alkot, ám az egyszerű sztori, amely egy szállodai szoba rejtélyes lakójáról és hívatlan látogatóiról szól, elsősorban arra szolgál, hogy minél érdekesebb világítási megoldásokat lehessen a gyakorlatok során kipróbálni. A leendő operatőröknek holdfényt és villámlást kell varázsolniuk a szobába, érzékeltetniük kell a félig leeresztett redőnyön átszűrődő napfényt és a kinti borús időjárást, de zseblámpa, gyertya és csillagszóró fénye mellett is be kell tudniuk világítani ugyanezt a szállodai szobát. Az árnyékokkal is meg kell tudni birkózniuk a kiválasztottaknak: a kinyújtott karral sétáló alvajáró és a lábujjhegyen közlekedő tolvaj árnyképének igényes megrajzolása minden bizonnyal jó szórakozás a tanulni vágyó kinematográfusok számára.

A délelőtti stúdiógyakorlatokat délután az előző nap leforgatott munkák megbeszélése követi, majd esténként magyar operatőrök filmjeinek vetítésére és megvitatására kerül sor. A kurzus során elemzésre kerül az Obsession és a Szarvasvadász (Zsigmond Vilmos), a Szelíd motorosok és a King of Marvin Gardens (Kovács László), a Meteo és a Vadon (Szabó Gábor), az Amerikai rapszódia (Ragályi Elemér), a Pub Mix (Márk Iván), a Macerás ügyek (Erdély Mátyás), a Witman fiúk (Máthé Tibor) és Az óceánjáró zongorista legendája (Koltai Lajos).

A mesterkurzus eddigi programjait a fő szponzorok termékbemutatói egészítik ki. A Kodak, amely 40000 dollárral segítette a nyári iskolát, a digitális utómunka területén végzett legfrissebb fejlesztéseit, a Panavision az új objektívjeit ismerteti a leendő operatőrökkel. A mesterkurzus további fontos szponzora a CILECT. A támogatók biztosítják a tizenhat résztvevő számára az ingyenes részvételt, míg a megfigyelőknek saját maguknak kell állniuk a költségeket.

A szombaton tartott sajtótájékoztató végén, a mesterkurzusba való bepillantásként levetítésre került a Szelíd motorosok felújított kópiája, amelyről azután Kovács László, a film operatőre tartott előadást. Először a forgatási előkészületekről beszélt: két és fél hétig járták a híres 66-os utat helyszínek és képek után kutatva Los Angeles és Louisiana között. Ez Dennis Hopper-rel, a film rendezőjével nem volt könnyű feladat, mert Kovács szerint Hopper éppolyan őrült az életben, mint amilyen a filmen. A film látszólagos lazasága ellenére Hopper részletesen kitalált mindent, de ez nem jelenti azt, hogy a forgatás során ne maradt volna helye az improvizációnak. Ha Kovács látott valami figyelemre méltó dolgot, ami nem volt felírva a snittlistára, akkor rögtön jelzett a többieknek és lencsevégre kapták azt. Kovács elmondta, hogy a rendkívül alacsony költségvetés (mintegy 300000 dollár volt a forgatásra) miatt folyamatosan spórolniuk kellett. A motoros jelenetekhez szüksége volt egy megfelelő autóra. Ki is nézett egy jó rugózású Chevroletet, de túl drága lett volna a bérleti díja. Miért nem veszik meg, és adják el a forgatás végén? – oldotta meg a magyar operatőr a dilemmát. A kis stáb jelentős hányadát (világosítók, technikusok) Kovács verbuválta, a minimális felszerelés egy részét kölcsönbe kapták, a kamerát és a zoomlencsét Zsigmond Vilmos adta a forgatásra barátjának. Az Easy Rider ezzel is divatot csinált: utánuk egy csomó film próbálta utánozni az olcsó és hatékony forgatási stratégiát.

Kovács a film képi stílusával kapcsolatban elmondta, hogy mindent nagyon egyszerűre akart venni. Minimalista megközelítésének lényege az éles, tiszta kép. Nem használt trükköket, és az egyetlen különleges effekt a képen megcsillanó napfény. Sokan amatőrnek hívták akkor a csillogás miatt, pedig ő szándékosan – és igen sok nehézséget leküzdve – állította elő ezt a romantikus, és azóta agyonkoptatott fogássá vált képi hatást. Arra a diákok által feltett kérdésre, hogy nem merült-e fel benne az anamorfikus lencsék használata, azt válaszolta, hogy túl drága lett volna és egyébként is mindent egyszerűre igyekezett fogni.

Kovács a forgatásról számos apró érdekességet mesélt. Elárulta, hogy a motoros felvételeket lényegében ő rendezte, hiszen Hopper a motoron ült és nem lehetett folyton mindent megbeszélni vele. Kovács jelzett Hoppernek és Peter Fondának, hogy menjenek közelebb egymáshoz vagy távolodjanak el, lassítsanak vagy gyorsítsanak, ahogy a felvétel megkívánta. Végül olyan sok motoros felvételt és tájképet vettek fel, hogy egy teljes hétig tartott csak a megnézésük. Mivel rendkívül unalmas lett volna a film nagy részében motorozást nézni, ezért Hopper kitalálta, hogy rakjanak zenét a képek alá. A kor kultikus számaiból összeállított hanganyag végül az Easy Rider szerves részévé vált. Igaz, a zenei jogdíjak szinte többe kerültek, mint maga forgatás.

Kovács elárulta, hogy Jack Nicholson az iváshoz kapcsolódó híres gesztusát, a nikk-nikk hangot és a karmozdulatot az egyik motorszerelőtől leste el. További érdekesség, hogy a filmen látható hippi kommuna a valóságban is létezett Új-Mexikóban. A valóság persze mindig megtréfálja a filmkészítőket: amikor a hippik meglátták a stábot, az előzetes megbeszélések ellenére nem akartak belegyezni a forgatásba. A legendássá vált motorok is problémát okoztak. A figyelmes néző észreveheti, hogy az utolsó tábortűznél – a korábbi hasonló jelenetekkel ellentétben – nem látszanak a Harley Davidsonok. A forgatás vége felé az őket szállító kamionokból szőrén-szálán eltűnt a két vasparipa. Az egyedi kiképzésű motorok gazdája természetesen nagyon megorrolt Hopperékre.

Az Easy Ridernek a forgalmazása sem volt egyszerű feladat. A film producere Bert Schneider volt (Schneider a hatvanas évek közepén csatlakozott Bob Rafelsonhoz, hogy elkészítsék a The Monkees nevű tévésorozatot. Később társult hozzájuk Steve Blauner. Hárman alapították a BBS-t, amely a fiatal amerikai film egyik fontos motorja volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Első filmjük a Head (1968). Az Easy Rider után olyan jelentős filmek létrehozásán munkálkodtak, mint az Öt könnyű darab (1970), Az utolsó mozielőadás (1971), The King of Marvin Gardens (1972) – S.L.), akinek jó összeköttetése volt a Columbiánál. Apja, Abe Schneider, a Columbia feje volt abban az időben. Azonban a motoros filmek, amelyek sorra készültek a hatvanas évek végén és arról szóltak, hogyan tartja rettegésben egy motorosbanda a kisváros lakóit, csak B-szériás daraboknak számítottak és olcsó, utánjátszós mozikban forgalmazták őket. Mind Fonda, mind Hopper úgy állt neki az Easy Ridernek, hogy a legjobb mozikba akarta bejuttatni filmjét. Az elővetítés során csúnyán megbukott a film: sorra álltak fel a nézők az első tíz perc után és elhagyták a termet. Bert Schneidernek mégis sikerült elérnie, hogy a Columbia Los Angelesben az egyetem szép, nagy mozijában vetítse a Szelíd motorosokat, ami ott óriási sikert aratott. A sajtóvetítés viszont rossz előjelekkel kezdődött: az első tíz-húsz percben elpárologtak az elegáns hölgyek és urak a teremből, ám a vetítés végén megtörtént a fordulat: pillanatokig néma csönd fogadta a befejezést, aztán fergeteges tapsvihar tört ki, és a nézők özönlöttek a színészekhez, hogy kezet rázhassanak velük.

A most bemutatásra került kópiával kapcsolatban Kovács elmondta, hogy a kép kockáról kockára az eredeti, egyedül csak a hangon változtattak: a zenéket az 1968-as változattól eltérően sztereóban tették a képek alá. A kópia felújítása igen bonyolult feladatot jelentett a restaurátorok számára. Az Easy Rider bemutatójának 25. évfordulójára szerették volna elkészíteni a restaurált változatot, ám az eredeti negatív eltűnt, a dubnegatív darabokban hevert és húsz perc hiányzott belőle, így akkor nem sikerült levetíteni a felújítást. Ahogy a harmincadik évforduló közelegni kezdett, Grover Crisp (???) vette kezébe az ügyet, és az ő kitartásának köszönhető a bemutatott verzió. A szerencse is segítette a restaurálást, mert véletlenül előkerült egy változat, amiről kockánként a hiányzó húsz percet is rekonstruálni tudták Kovács László közreműködésével. Igaz, a kurzuson részt vevő éles szemű operatőrök kiszúrták ezt a film nagy részétől kicsit elütő húsz percet. Kovács elmondta, hogy a Columbia-Sony példamutató ezen a téren, mert sorra újítják fel a régi kópiákat. Az ő filmjei közül mintegy tíz került restaurálásra az elmúlt években.